Nemcsak a szocialista lemezgyári illetékesek, de a Bartók család szemében is szálka volt. Túl sokat csajozott, hippivezérnek tartották. A 70 éves Török Ádámmal a születésnapi koncertje után beszélgettünk. Ajánló.

Magyar Narancs: Tavaly Papp Gyula billentyűssel lemezre vettétek azokat a Bartók-feldolgozásokat, amelyeket még a hetvenes évek elején találtatok ki, de akkor nem játszhattátok. Miért?

Török Ádám: Az örökösök nem engedték, hogy hosszú hajú hippik nyúljanak Bartók zenéjéhez. Már felvettük az Egy este a székelyeknélt és az Első román táncot a rádióban, de ifj. Bartók Béla letöröltette. Persze nálunk jobb helyzetben lévő művészeket is gáncsoltak, a Kossuth-szimfónia balettverzióját, de Mészáros Márta Csodálatos mandarin-filmjét is letiltották. Engem kifejezetten utáltak, mert autodidakta zenészként játszottam Bartókot. De 2016-ban lejártak a szerzői jogok, ezért Papp Gyulával nekiálltunk újra a feldolgozásoknak. Csináltunk két új átiratot is, ezek közül az Allegro Barbarónak a 70. születésnapi koncertemen volt az ősbemutatója. Gyuszi ezt nagy idolja, Keith Emerson, illetve volt osztálytársa, Kocsis Zoltán emlékére hangszerelte és játszotta el.

MN: Másképp alakult volna a Mini története, ha lemezetek jelenik meg a hetvenes évek elején?

TÁ: Meggyőződésem, hogy világsztárok lehettünk volna. A dalaink megütötték az angolszász progresszív rockzenekarok mércéjét, Papp Gyula pedig úgy zongorázott, mint akkoriban a legjobbak. Csak hát nem szeretett minket a rendszer, lemezt nem csinálhattunk, Gyula pedig átment a Skorpióba. Az első lemezünk sokkal később, a hetvenes évek végén jelent meg, a tagok kicserélődtek, és ekkor már progrock helyett jazzrockot játszottunk.

MN: A zenével volt baj, vagy a szövegekkel?

TÁ: Inkább az én viselkedésemmel. Erdős Péter, az akkori popcézár meg is mondta, hogy nem úgy élek, mint egy szocialista ember. Hát tényleg nem úgy éltem. Az volt a baj, hogy túl sokat csajoztam, hippivezérnek tartottak.

MN: Az voltál?

TÁ: Soha nem politizáltam a színpadon, csak kocsmában, részegen. Még a nagy, 1972. március 15-i tüntetésen sem vettem részt, az utána következőkön pedig már csak azért sem, mert a rendőrség pár nappal március 15. előtt mindig bevitt, hogy ne szervezkedjek. Pedig nem szerveztem én semmit, csak bulikat. De akkoriban már az is rendszerkritikusnak számított, hogy nem simultunk be a lemezgyárból diktált trendekbe. Erdős például azt akarta, hogy vegyek be három lányt, akik majd vokáloznak, én meg énekeljek és táncoljak előttük nagy kalapban. Fiatal hippi voltam, tettem rá magasról.

…

Soós Tamás teljes interjúja az aktuális print Magyar Narancsban olvasható.