Lemez

Godflesh: Post Self

  • - minek -
  • 2018. február 11.

Zene

Justin Broadrick és G. C. Green többnyire dobgéppel, hangmintákkal és egyéb elektronikával megtámogatott gitár-basszus duója jó harminc éve tornásztatja a dobhártyákat. A kietlen (poszt)indusztriális sivárságból és a repetitív-minimalista metálriffekből összerakott zajos, roncsolt, lo-fi zenei monolitjaik szinte hipnotikus hatásúak, a katarzishoz jócskán hozzájárul a vállalt poszt-punk elődöket idéző dühödt energia. A duó nyolc év hiátus után 2010-ben alakult újra, a mostani Post Self csak a második albumuk azóta, mivel mindkettejüknek vannak más ügyeik is, Broadrick például szólóban, de a Jesu shoegaze-noise trió tagjaként is aktív.

Az új lemez minden pénzt megér: a friss, dühös, harapós hangzás rögvest rabul ejti a befogadót, s csak ezt követően jut időnk szétszálazni az album egészét átszövő rafinériát. Green basszusjátéka önmagában is külön tanulmány, Broadrick gitárjátéka néha a metálriffek végső dekonstrukciójából táplálkozik, máskor meg hamisítatlan posztpunk reminiszcenciákat kelt: a Mirror of Finite Lightban, vagy a Be Godban a Killing Joke és a Birthday Party árnyképe is megjelenik. Hangja hol a gyomor (s egyben a pokol) legmélyéről tör elő, hol meg nagyon is evilági, bár torzított kántálás. Amikor pedig már nem a metál, hanem a shoegaze hagyományt bontják elemeire és értelmezik újra (The Cyclic End), nos, annak gyümölcse a szövegek sugallta kietlen sivárságon túlmutatóan is gyönyörű.

Avalanche Recordings, 2017

Figyelmébe ajánljuk

Valóra vált forgatókönyv

1984-ben került a mozikba Rob Reiner első filmje, A turné (This Is Spinal Tap). Az áldokumentumfilm egyik főszereplője maga a rendező volt, aki az éppen amerikai turnén levő fiktív brit hard rock zenekar, a Spinal Tap történetét próbálta kibogozni.

Nézőpont

A filozófus-író (Denis Podaly­dès) tüdeje és mája közt apró kis foltot mutat ki az MRI-vizsgálat, de biztosítják afelől, hogy (egyelőre!) nem veszélyes a dolog.

Amikor győznek a hippik

  • - turcsányi -

Blaze Foley-nak volt egy kabátja. Ha egészen pontosak akarunk lenni, ez az egy kabátja volt neki – ez sem túl jó bőrben. Az ujját például vastag ezüstszínű ragasztószalaggal kellett megerősíteni, jól körbetekerni, mindkettőt – hogy le ne essenek.

Hibamátrix

  • Dékei Krisztina

Szűcs művészete a klasszikus, realista festészeti hagyományokon alapul, de távol áll a „valóságtól”.

Ozmózisok

Nádas Péter e hosszú, több mint négyszáz oldalas memoárját Mészöly Miklós, Polcz Alaine és Esterházy Péter köré fűzi föl. Könyvének témája négyük viszonya, vonzásaik és választásaik, személyiségük szerkezetének összeillő és egymáshoz nem illeszkedő elemei. És a háttérben természetesen ott van a korszak, a lassú hetvenes–nyolcvanas évek a kádári provinciában.

Mozaikkockák

A hazai neoavantgárd egyik meghatározó alakjaként Erdély Miklós (1928–1986) a sok műfajban alkotó, polihisztor művészek közé tartozott.

Abúzus, család

  • Balogh Magdolna

Egyéni hangú, markáns képviselője Ivana Dobrakovová a szlovák kritika által expat-prózaként emlegetett prózai iránynak. Ezzel az angol „expatriate”, azaz tartósan vagy ideiglenesen külföldön élő szóból eredő kifejezéssel azokra a művekre utalnak, amelyek a rendszerváltozás adta lehetőségekkel élve külföldön szerencsét próbáló fiatalok problémáiról beszélnek.