Magyar Narancs: Az interjú előtt említetted, hogy mostanában a Magneoton kiadónál dolgozol. Nagyon érdekelne, hogy mi mostanság a kiadói álláspont a nagylemezekkel kapcsolatban.
Tóth Gergő: Naponta szóba kerül ez a téma. Egyre kevesebb az eladott CD. Azért vannak, akik megtisztelik az előadókat a fizikai formátum megvásárlásával, de ezek nagy része a begrabbelés után a polcon végzi. Szerencsére a digitális eladások megindultak az utóbbi időben, ez optimizmusra ad okot. A kiadók is egyre jobban belefolynak a zeneipar egyéb fontos területeibe, mint például a koncertszervezés/menedzsment, amit én is csinálok.
MN: Van értelme tíz-tizenkét dalt egyben kiadni?
TG: Szerintem egyre kevésbé. Sokszor, amikor ki van rakva egy komplett lemez, mondjuk, a Soundcloudra, az utolsó számot tizedannyian hallgatják meg, mint az elsőt, ha pedig egy számot hallgatnak meg, akkor elég egy számot csinálni. Iszonyú sok pénz, iszonyú sok idő összerakni egy lemezt.
MN: Ti is hármasával jelentetitek meg most a dalokat.
TG: Igen, és néha ez is sok. Van, amikor egy húzónóta mellett a többi elsikkad, arról nem is beszélve, hogy sokan azt hiszik, hogy csak egy dalunk van, és nem tudják, hol a többi. Jönnek a kommentek, hogy "de jó ez a Maradék, mikor fog megjelenni?" Ott van a videó leírásában, csak el se olvassa, nem is érdekli. Fura.
MN: Nincs túl hízelgő véleményed a közönségről.
TG: A közönség nagy részével természetesen semmi bajom! Inkább az fáj néha, hogy egyesekből a tisztelet hiányzik. Most lesz tizennyolc éves a banda, lesz egy születésnapi koncertünk a Dürer kertben, és a koncert Facebook-eseményénél valaki bekommentelte, hogy "a tizenötödik szülinapi buli bezzeg ingyenes volt". Ilyenkor kicsit felmegy benned a pumpa, mert iszonyú sok pénzt, időt és energiát fektettél be egy lemezbe - amit ingyen lehet letölteni -, és akkor még az is baj, ha ezer forintot kérsz egy koncertért. Ráadásul, ha zenészként elkezdesz anyagiakról beszélni, azonnal megköpködnek, és ők vannak megsértődve: hogy mersz erről beszélni egyáltalán? "A zenész a zenélés öröméért zenéljen, ne pénzért" - hangzik a csípős megjegyzés. Butaság.
MN: A másik oldala ennek az, hogy az utóbbi pár évben zenészkörökben is divat lett a siránkozás.
TG: Addig a pillanatig, amíg ebben az országban létezik sikeres zenész és megtöltött aréna, nem lehet panaszkodni. Ha a Tankcsapda, Ákos és az LGT is a legszutykosabb klubokban játszana öt embernek, és nem működne semmi, akkor mindenki panaszkodhatna, de ameddig van, ami működik, és az emberek befizetnek rá, addig a zenész keresse saját magában vagy a zenéjében a hibát, vagy egyszerűen a szituációban, amibe belekerült. Mi is bizonyos szempontból rosszul csináljuk: underground rockzenét játszunk, amit nem játszanak a rádiók, de legalább megmaradunk a realitások talaján, és nem is szeretnénk ésszerűtlen vágyak után futkosni. Ugyanakkor mindig akarjuk emelni a tétet, csak egészséges mértékben.
MN: Jó néhány meglepő dolgot megléptetek: az előző lemeznél teljesen átálltatok a magyar nyelvre, az új dalok pedig szinte slágeresnek mondhatók.
TG: Kicsit úgy érzem, hogy a metál meg a rock elért egy pontra, ahol patetikussá vált, nekünk pedig ez a dallamosodás volt egy továbblépési lehetőség, és persze hatalmas kihívás. Zajosabbak és keményebbek voltunk már, és hál' istennek nekünk nincs az a paránk, mint, mondjuk, az AC/DC-nek, hogy ha eltérünk az adott formulától, öngyilkosok lesznek a rajongóink. Szabad a pálya, bármit csinálhatunk, ami valahol kockázatos is, de amit meg kockára teszünk ezzel, az szinte semmi. Amúgy is bevállalósak vagyunk. Nem szeretnénk dögunalmas, ötlettelen bandává válni. Ez adja a pluszadrenalint!
MN: Mintha imázsban is elhatárolódnátok a patetikussá vált metáltól.
TG: Abszolút. Nem unalmas szerinted, hogy minden banda ugyanazokban a ruhákban van? Én a Bizonyos szempontból gazdagok dalára készült klipnél, amiben a divattervező Herczeg Zoli rikító színekben pompázó, teljesen elmebeteg ruháiban mászkálunk városszerte, teljesen biztos voltam benne, hogy ki fognak akadni a metálosok. És mi történt? Semmi! Megértették a koncepciónkat.
MN: Tényleg, ha már klipek: Kulka Jánost hogy sikerült befűznötök a Maradékhoz?
TG: Péterfy Bori férjével, Merényi Dáviddal együtt készítettünk egy videoklipet a The Dillinger Escape Plan Parasitic Twins című dalára, ezek után pedig szinte evidens volt egy közös Blind-klip is. Teljesen véletlenszerűen említette meg nekem az ötletelés közben, hogy János, akivel ő Bori révén jóban van, egyszer elejtette előtte, hogy milyen szívesen szerepelne egy klipben. Ekkor mondtam, hogy állj: nem érdekel, milyen klip lesz, de én őt akarom! Először kitaláltunk egy templomos klipet, amiben János lett volna a pap, de a templom bevilágítása annyira megdobta volna a költségeket, hogy azt nem tudtuk volna kifizetni, így maradt a gyúrós koncepció, ami még talán jobb is lett. Kibaszott nagy flash volt, amikor megjött Kulka, ott volt a fülében a zene, és már énekelte magában a dalszöveget; semmi sztárallűr, a tizenkét órás forgatás során egy rossz szó nem hagyta el a száját. Igazi profi.
MN: A lemezre visszakanyarodva: egy ilyen formátumnál a gyakorlatban hogy néz ki a felvétel? Gondolom, nem háromdalonként haladtok.
TG: Az első alkalommal felvettünk hét dalt, a második alkalommal meg ötöt. A feléneklés és a keverés zajlik hármasával. A producer, Varga Zoli ennek nem is nagyon örül, mert nagyon elhúzódik a munka: nem egy fókuszált, háromhetes periódust lát maga előtt, hanem egy hosszú, sokáig nyúló dolgot. Amikor - remélhetőleg májusban - eljövünk az utolsó kevert anyaggal a stúdióból, akkor lesz épp egy éve, hogy dolgozunk ezen a lemezen a SuperSize-ban.
MN: A Négyszögöl-kislemezekből lesz fizikai formátum?
TG: Biztos fogunk csinálni száz-kétszáz darabot, viszont valami különlegességgel. Volt egy támogatói programunk: gyakorlatilag előfinanszírozást kértünk a rajongóktól, mégpedig úgy, hogy három, különböző tartalmú csomagot - gold, silver, bronz - lehetett megvenni, amiben pulóver, póló meg egyéb apróságok voltak. Valami hasonló dolgot fogunk csinálni ezúttal is, amit előre lehet megrendelni: ez pedig azért jó, mert tudjuk, hogy mennyit kell legyártani. Aki annyira szereti a zenekart, hogy megvegye ezeket, annak különleges ritkaság lehet, de én például CD-t nem vettem ezer éve, szóval pusztán azért, hogy valakinek a torkán lenyomjunk egy fizikai formátumú lemezt, ami aztán ott fog porosodni, nem érdemes lemezt készíteni. Ami igazából számít, az úgyis csak annyi, hogy hány fizető nézőt hozol be a koncertre.
MN: Tizennyolc éves a zenekar, és te maradtál benne az egyetlen alapító tag. Van, amit másképp csinálnál?
TG: Hajaj! Először is biztos, hogy túlságosan ragaszkodtam egyes zenésztársaimhoz, úgyhogy ha most visszamehetnék az időben, pofán verném magam, kilépnék a Blindból, és csinálnék egy új zenekart, amiben ésszerűbb emberekkel lehetne együtt dolgozni. Talán túlságosan is türelmes voltam egyes esetekben. Ezenkívül egy csomó időt megspórolnék magamnak felesleges körök elkerülésével, olyasmivel például, hogy csináljunk még egy angol nyelvű lemezt. Most nagyon jól érezzük magunkat a bandában, remélem, így is marad. Ritkán szoktam egyébként keseregni a múlton, inkább arra koncentrálok, hogy tudok ezekkel a tapasztalatokkal egyre többet kihozni magamból.
A Blind Myself születésnapi koncertje március 2-án lesz a Dürer kertben.
