Három fiatal reménység, a darkthrone-os Fenriz által hájpolt Vampire, a gótrockba oltott posztpunkot a metálosokkal is megkedveltető Grave Pleasures és a Pitchfork által találóan stadion-death metalnak címkézett Tribulation nyitotta meg az idei metálkoncertszezont, méghozzá igen magas színvonalon.
A Tribulationt a tavalyi The Children of the Night után menesztette égbe a rocksajtó, mert a svédek úgy tudtak valami eredetivel előállni, hogy közben mégis a death, a black, a heavy metal, na meg a progresszív rock sokat próbált fogásait rotálták. Mintha kézen fogna Lovecraft, és elráncigálna a Kiss és az Opeth közös jammelésére – valahogy így érezhette magát, aki a nihilista hörgéssel, dallamos szólógitározással és Lugosi Bélát idéző dalszövegekkel előadott kevercset hallgatta, és ez az érzet, a temetői sétákra vágyódó hangulat és a felhőtlen szórakoztatás szelleme járta be a Dürer kert lepukkant koncerttermét is, mikor a Tribulation minimális eszközökkel, füsttel, füstölővel és alulvilágítással teremtett szolidan másvilági atmoszférát, és belefogott a tízből tízpontos Melancholiába. Arcfestésük – mint a kisiskolás black metalosé – fekete-fehér és vámpíros; előadásuk menthetetlenül teátrális, de hát épp az adta a koncert mosolyogtató báját, ahogy az okkultista szövegeket mormoló gitárosok úgy pörögtek a kábé 5×5 méteres színpadon, mintha a Cherry Pie-t gitároznák egy bongyorszöszikkel teletömött klubban a Sunset Stripen. De nemcsak az előadás, hanem minden más is stimmelt ezen az estén a dalválasztástól a játékidőig (bő óra), a sejtelmes átvezetőktől a hideglelősen dallamos instrumentális hangulatkeltésig és a koncert utáni levezetésig (Beatles: Across the Universe), bizonyítva, hogy a Tribulation a színpadra is tökéletesen át tudja ültetni ezt az akár progresszívnek is mondható, de mégiscsak hagyományosan borzongató horroresztétikát.
Dürer kert, január 22.
