Zene

Mike Pattont a Faith No More élén dalolva ismerhettük meg a nyolcvanas évek végén, de lehetünk azért jó páran, akik más irányú zenei tevékenysége miatt zárták szívükbe a jeles trubadúrt. Például az eredeti bandája, a ragyogóan experimentális, egyúttal vastagon infantilis Mr. Bungle miatt, amelynek lemezei (Mr. Bungle, Disco Volante, California) minden bizonnyal izgalmasabb produktumok, mint az FNM-életmű helyes darabjai. Ez a Mr. Bungle ugyan évek óta téli álmát alussza, a Faith No More meg '98-ban feloszlott, ezzel együtt évről évre számos Mike Patton-produkciót vehetünk magunkhoz, nemrég a Tomahawk alterockja került elénk, idén meg jön még a Peeping Tom is, állítólag brutálisan slágeres popzenével.

Abból, hogy Etiópiát ötven évig a raszták névadója, Ras Tafari - ismertebb nevén Hailé Szelasszié - uralta, már eleve azt hihetnénk, hogy a reggae etióp gyökerű. És most itt ez a zenekar, Abyssinia Infinite a neve, jobbára Amerikába szakadt etiópok a tagjai, a lemezük pedig a Zion Roots címet kapta, azon raszta hit szellemében, amely az ígéret földjét Etiópiával azonosította. Úgyhogy itt az idő leszögeznünk mindenekelőtt: a Zion Roots távolról sem reggae-album. Ras Tafarinak ugyan még tartozunk egy körrel: azután kényszerült száműzetésbe az etióp művészvilág, hogy 1974-ben megfosztották a hatalmától, majd tizenhét évig katonai diktatúra uralkodott. Gigit, az Abyssinia Infinite kulcsfiguráját is ekkor "mentették át" a szülei egy kenyai amerikai egyetemre, ahonnan aztán már egyenes útja volt.

n Mészáros Tibor: Márai Sándor bibiliográfia Tudjuk, az 1998-ban olaszul Le braci címen megjelent (eredetileg: A gyertyák csonkig égnek) regényével valóságos Márai-őrület indult Nyugaton. Tudjuk, az olasz edíció az év áprilisától decemberéig 10 kiadást ért, meg, összesen mintegy 250 ezer példányban.

A magyar filmkészítés történetének eddigi legjobb filmje a honfoglalásról szimpatikus, de elhibázott alkotás, közelébe sem ér saját lehetőségeinek. Pedig minden jel arra mutat, hogy nem kellett volna ennek így alakulnia. Már az előzmények is: a Valami Amerika megérdemelt sikere leginkább lendületes humorának volt köszönhető, mi tagadás, ezúttal is valami hasonlót vártunk: önfeledt kreténkedést. A Magyar vándor egy nagyszerű alapötleten nyugvó, majd' tökéletes szerkezet, mely csupán annyit igényelne, hogy rakják tele jobbnál jobb viccekkel. Nos, ami azt illeti, mindent lehet mondani rá, csak azt nem, hogy önfeledt lenne: egy lehetőségeivel túlságosan is számot vető, érzelmeit gondosan dekázgató munka. S e számvetés tévesnek tűnik, az alkotók nyugodtan lehettek volna sokkal vadabbak is. Pontosabban vér kellett volna, hogy csorogjon fogaik közül, ugyanis a honfoglalási tárgyú light paródia: fából vaskarika. Nem lehet diszkréten, zsebkendőbe röhincsélni a hét vezér viselt dolgai láttán: vagy rántottát csinálunk a Turul záptojásaiból, vagy leborulunk a nemzet őnagysága előtt. Tertium non datur!

Adott egy hihetetlenül tehetséges, fiatal, életerős csapat, amelyre a csatornán túl egy jó szimatú vállalkozó önálló musical-színházat szervezne, akik tudnak énekelni, jól mozognak, egész testből játszanak, és nem utolsósorban hisznek ebben a műfajban. Adott egy szépen felújított, technikailag korszerű játszóhely, ami műsorpolitikájában egyértelműen számít erre a csapatra. Már csak egy megfelelő darab hiányzik. Mert a Rómeó és Júlia a Budapesti Operettszínházban még mindig nem az. Gérard Presguvic feldolgozása mélyen elmarad - ha nem is a várakozástól, mert nagy reményeink eleve nem voltak - mind a nagy sikerű előd (West Side Story), mind a 21. század támasztotta követelménytől, színvonaltól. Néhány dramaturgiai változtatástól eltekintve egy leegyszerűsített Shakespeare-történetet látunk. Presguvic nem aktualizál, nem foglalkozik társadalmi/családi problémákkal - hacsak a fehérmájú lotyóvá lefokozott Capuletnét vagy az unokatestvérré átminősített, Júliába szerelmes Tybalt epilepsziáját nem tekintjük annak - nem vádol, és nem mond valódi ítéletet. Így aztán a darab teljesen üres.

Mindenekelőtt be kell vallanom: magam is ahhoz a generációhoz tartozom, mely főként tekerős diafilmeken szocializálódott/tanult meg olvasni - olyanokon, mint a Hókirálynő című depressziós pszichodráma, a Kiskakas gyémánt félkrajcárja, mely egy kicsit kolhászmihályos, lázadó darab, vagy az Első nap az óvodában (a kávé keserű, a mártás savanyú stb.) című szocializációs tanmese: mivel a gyerek általában hamarabb tanulja meg kívülről a filmek ritmikus prózáját, mint felnőtt rokonai, remek alkalom kínálkozik a nagypapi/nagynéni fegyelmezésére. Más kérdés, hogy saját egykorú gyűjteményemből hiányzott Fülöp István Csodaautója - ebből a szempontból kifejezetten előnyös, hogy Grencsó István és kollektívája most előszedte, sőt meg is zenésítette e lomtárban fellelt alkotást, így lett a médium természetéből fakadóan kicsit cammogó ritmusú diafilmből pörgős, zenés road-movie.

Előkaparhatom bármikor a klasszikus funky-éra darabjait, az biztos, hogy kifekszem. Arra a szűk öt esztendőre gondolok, amit 1969 és '74 közé javaslok belőni, és (ugyan)azokra a zenekarokra, amiket aztán kínosan sziruposra főzött az egyetemes diszkómánia. Amilyen markáns időszak volt ez a fekete polgárjogi mozgalmak frontján, olyan forradalmi a tánczenében is, és természetesen csiki-csuki alapon, tessenek csak a funk-zászlóvivő James Brown elcsépelt szállóigéjére -"Mondd hangosan: fekete vagyok, és büszke rá!" - gondolni.

A Neurosis közel három éve adta ki utolsó nagylemezét, az önmagukhoz képest kissé álmosra sikeredett A Sun That Never Setset; míg Jarboe egyik legutóbbi fellépésének a Neotropic ambient-hangulatú albumán (La Prochaine Fois) örvendhettünk. A közös lemez kiadásának ötletét többéves távmunka követte, de hát a Swans-oszlop Jarboe és a kaliforniai polihisztorok sem mai fiatalok már. A Neurosisra (Jarboe-val ellentétben) amúgy nem jellemző az efféle kollaboráció, más irányú elképzeléseiket általában saját alterego-zenakaruk (Tribes of Neurot) vagy lemezkiadójuk (Neurot Recordings) révén valósítják meg.

n Eötvös Péter IMA című vadonatúj lemeze a legkülönfélébb formálású, eltérő időben szerzett anyagokat tartalmazza, mégis egységes. Összekötő eleme a gesztikus elemek állandó jelenléte, a színháziasság, melyet maga a szerző is művészete egyik legfőbb jellemzőjének tart: "Minden, amit csinálok, szoros kapcsolatban áll a színházzal." A legnyilvánvalóbb ez a Correspondence című darabban, alcíme: Jelenetek vonósnégyesre.

7 kis kritika

Fölösleges tiszteletköröket futni Ennio Morricone zenei talentuma előtt: életműve magáért beszél, s ha rendszeres időközönként megpillantjuk Clint Eastwood, Lee Van Cleef, Henry Fonda, Charles Bronson vagy Gianmaria Volonté fejét a tévében, azonnal beugranak a kötelező, bár meglehetősen kellemes képzettársítások.

Az utóbbi években, amikor az egykori Jugoszlávia felé kagylóztunk, jobbára ugyanazokról az előadókról érkezett hír. Tetszenek tudni, Szerbiából Boban Markovic, Macedóniából a Kocani Orkestar, Ferus Mustafov vagy Esma Redzepova - aztán passz, már legalábbis a lemezpiacon. Szóval ideje volt, hogy frissüljön a vér; tavalyelőtt közvetve a Mostar Sevdah Reunion is felmerült ugyan, amikor Saban Bajramovic A Gypsy Legend című lemezéről beszéltünk. Bajramovicot is ez a társaság kísérte ugyanis.

El pueblo unido jamás será vencido! - ki van próbálva, mondhatom. Hiába Lenin, hiába a bajszos Sztálin. Ki ismeri rajtunk kívül Petőfi Sándort? A forradalmak hazája Dél-Amerika, sehol nem tudják úgy mondani, hogy revoluszion, muerte, tekieró, vámosz, vámosz, preszidente, olé, olé, olé. Nem John Malkovich az első amerikai, aki ezt keni-vágja.

Ezt is megértük. A kukucskáló televíziózás újabb térhódításának lehetünk szem- és fültanúi, amennyiben megfelelő időben a megfelelő csatornára kapcsolunk. Az ötlet pofonegyszerű és kézenfekvő. Van nekünk (a magyar lakosságnak) egy extravagáns, jól odamondogató és mellesleg jelentős szakmai tekintélynek is örvendő pszichiáterünk, aki akkor sem jön zavarba, ha véletlenül beszédbe kell elegyednie velünk (a lakossággal). Márpedig mi, akik szintén szoktunk ilyen helyzetekbe kerülni, tudjuk, ez nem semmi.