Színház: Egy pár veronai(Gérard Presguvic: Rómeó és Júlia)

  • 2004. február 5.

Zene

Adott egy hihetetlenül tehetséges, fiatal, életerős csapat, amelyre a csatornán túl egy jó szimatú vállalkozó önálló musical-színházat szervezne, akik tudnak énekelni, jól mozognak, egész testből játszanak, és nem utolsósorban hisznek ebben a műfajban. Adott egy szépen felújított, technikailag korszerű játszóhely, ami műsorpolitikájában egyértelműen számít erre a csapatra. Már csak egy megfelelő darab hiányzik. Mert a Rómeó és Júlia a Budapesti Operettszínházban még mindig nem az. Gérard Presguvic feldolgozása mélyen elmarad - ha nem is a várakozástól, mert nagy reményeink eleve nem voltak - mind a nagy sikerű előd (West Side Story), mind a 21. század támasztotta követelménytől, színvonaltól. Néhány dramaturgiai változtatástól eltekintve egy leegyszerűsített Shakespeare-történetet látunk. Presguvic nem aktualizál, nem foglalkozik társadalmi/családi problémákkal - hacsak a fehérmájú lotyóvá lefokozott Capuletnét vagy az unokatestvérré átminősített, Júliába szerelmes Tybalt epilepsziáját nem tekintjük annak - nem vádol, és nem mond valódi ítéletet. Így aztán a darab teljesen üres.

Adott egy hihetetlenül tehetséges, fiatal, életerős csapat, amelyre a csatornán túl egy jó szimatú vállalkozó önálló musical-színházat szervezne, akik tudnak énekelni, jól mozognak, egész testből játszanak, és nem utolsósorban hisznek ebben a műfajban. Adott egy szépen felújított, technikailag korszerű játszóhely, ami műsorpolitikájában egyértelműen számít erre a csapatra. Már csak egy megfelelő darab hiányzik. Mert a Rómeó és Júlia a Budapesti Operettszínházban még mindig nem az. Gérard Presguvic feldolgozása mélyen elmarad - ha nem is a várakozástól, mert nagy reményeink eleve nem voltak - mind a nagy sikerű előd (West Side Story), mind a 21. század támasztotta követelménytől, színvonaltól. Néhány dramaturgiai változtatástól eltekintve egy leegyszerűsített Shakespeare-történetet látunk. Presguvic nem aktualizál, nem foglalkozik társadalmi/családi problémákkal - hacsak a fehérmájú lotyóvá lefokozott Capuletnét vagy az unokatestvérré átminősített, Júliába szerelmes Tybalt epilepsziáját nem tekintjük annak - nem vádol, és nem mond valódi ítéletet. Így aztán a darab teljesen üres.

Pedig néznivaló bőven akad. Először is Götz Béla nagyon praktikus, jól bejátszható, egyszerre modern és reneszánszt idéző díszlete, majd Velich Rita rendkívül attraktív jelmezei kötik le az ember tekintetét. Az unaloműzésről ezúttal is Kerényi Miklós Gábor mindenkit mozgásban tartó rendezése gondoskodik. Régóta közismert, hogy Kerényi talán még egy Magyar Közlönyből is képes lenne vásári forgatagot, tűzijátékos tömegjelenetet rendezni. Van itt minden, amit egy korszerű fény- és pirotechnikával felszerelt színház csak tudhat. A színpad forog, emelkedik-süllyed,

dől a füst,

tűznyelők és egyéb jokulátorok szórakoztatnak, és közben persze szól a zene. Sajnos pont ez az előadás egyik gyenge pontja. A francia zeneszerző bőven merít a hetvenes évektől napjainkig tartó könnyűzenei áramlatok mindegyikéből. A tánczenétől a diszkón át a rapig terjed a stiláris skála. De legszívesebben az Ajándékkosár az NDK-ból, illetve az eurovíziós táncdalfesztiválok mulatós műsorokban újraélesztett nosztalgiavonalán időzik. S ha azt nézem, hogy milyen zenére vigadnak ma az emberek hetente többször is a különböző tévécsatornákon, akkor akár azt is mondhatnám, hogy igaza van. Ez kell a népnek. A hangszerelésükben "lenyűgözően" egyszerű, dallamvilágukban és felépítésükben konvenciális számokat Duda Éva többnyire mindentől - zenétől, szituációtól - távol álló aerobikparodisztikus koreográfiája kíséri. Az ember csak ül a bordó bársonyszékben és nem nagyon hisz a szemének. Egy idő után aztán már azon sem csodálkozna, ha a nagydarab trombitás is bejátszaná magát a színpad közepére, hogy előadja a Volt nékem egy bő gatyám című Önök kérték-slágert. A helyzet azért nem ennyire reménytelen. Akad a darabban
néhány jobb pillanat

is. S ha a báli jelenet adósunk is marad a két szerelmes egymásra találásának varázsával, kárpótol minket Kerényi a giccsfilmekből jól ismert, viszont garantáltan hatásos lassított felvétel technikával. A Montague-k leleplezésekor kitörő botrányt ezzel a valóban látványos ötlettel ellenpontozza a rendező. A második rész több klasszissal élvezhetőbb. Kevesebb az üresjárat, jobbak a számok, és szinte mindenkinek van legalább egy "nagy" száma, amelyért érdemes volt megtanulni a többi hangot is. A 24-i esti előadásra érezhetően elfáradt hanggal érkeztek a szereplők, s ennek a bemutató környéki túlzott terhelésnek tudhatók be az intonációs problémák, a hangszínek karcossága, a magas hangok bizonytalansága. Bár gyanítom, hogy Júlia szerepe alapállásból magas Szinetár Dórának. Kár, mert a középfekvésű dallamokból ítélve hangja még mindig egyéni és erőteljes. Az este legjelentősebb vokális teljesítménye így aztán Náray Erika nevéhez fűződik. A dadát alakító énekesnő egyetlen - igaz, jól megírt - számmal mindenkit leénekelt a színpadról. Dolhai Attila (Rómeó) végig hozta a formáját, míg Homonnay Zsolt (Párisz) és Mészáros Árpád Zsolt (Benvolio) a végére lett egyre jobb. Szabó P. Szilveszter (Tybalt) és Bereczky Zoltán (Mercutio) szemmel láthatóan jól érzi magát a szerepében, akárcsak a két "örömanya", Janza Kata és Csengery Ottilia, akik nagyon erős színpadi jelenléttel gazdagítják az előadást. És akkor már ne maradjon ki a dicsérő felsorolásból a Verona hercegét alakító Imre Sebastian se, aki rövid szerepében is hihető, hús-vér alakot formál. Ezzel szemben Földes Tamás (Lőrinc barát) jobban játszik, mint énekel, míg Csuha Lajos (Capulet) egyik művészeti ágban sem nyújt maradandót. Galambos Attila magyar fordítása nem törekedett irodalmi babérokra, rímei - hogy finoman fejezzem ki magam - keresetlenek, bár időnként egy-egy kimondottan szellemes fordulattal is megörvendezteti a hallgatóságot.

Mindent egybevetve a Rómeó és Júlia erősen középszerű musical, látványos előadásban. És ennyi bőven elég szokott lenni a kasszasikerhez.

- tépé -

Neked ajánljuk