A Neurosis közel három éve adta ki utolsó nagylemezét, az önmagukhoz képest kissé álmosra sikeredett A Sun That Never Setset; míg Jarboe egyik legutóbbi fellépésének a Neotropic ambient-hangulatú albumán (La Prochaine Fois) örvendhettünk. A közös lemez kiadásának ötletét többéves távmunka követte, de hát a Swans-oszlop Jarboe és a kaliforniai polihisztorok sem mai fiatalok már. A Neurosisra (Jarboe-val ellentétben) amúgy nem jellemző az efféle kollaboráció, más irányú elképzeléseiket általában saját alterego-zenakaruk (Tribes of Neurot) vagy lemezkiadójuk (Neurot Recordings) révén valósítják meg.
Az utóbbi évek lassan, de biztosan szelídülő Neurosis-hangzása, a szorongásait világba üvöltő férfikar lecserélése egy női hangra (mégha az Jarboé is); Steve Von Till és Scott Kelly patetikus-akusztikus szólólemezei - megannyi baljós előjel. A cím nélküli korong mégis mindezek cáfolata, a legújabb egyórányi dózis klinikai tesztek igazolása nélkül is garantáltan hatásos. A Neurosis egészen sajátos hangulata Jarboe hangjától új erőre kapott. A dalok sokadik hallgatás után is a megfoghatatlanság állapotában maradnak, a hangszerek önálló útjukat járják, csakúgy, mint Jarboe, feltehetően, hogy egy-egy váratlan szinkronnak nagyobb nyomatékot adjanak. Szilánkok, karistolások mindenütt, hol egymásra épülő, hol egymást kiegészítő rétegek furcsa lüktetése. A Receive-ben például a dobütemeket felgyorsított, torz szívdobogás helyettesíti, itt-ott saját mélyrétegeibe rántva Jarboe szopránját is, miközben az akusztikus futamokat kiegészítő gitárgerjedések szinte észrevétlen dallamokká rendeződnek. A másik véglet pedig a zeneileg leginkább Neurosis-sémákra (lassú kibontakozás, megrendítő erejű váltások, félúton meditatív szünet) épülő s a címéhez illően kilenc perc alatt mindent kitörlő Erase, de a címek felsorolása folytatódhatna egészen nyolcig, hiszen minden tételben akadnak figyelemre méltó momentumok.
A Neurosis stílusirányzatokhoz nehezen köthető hangzásával eddig is már befutott együttesek tucatjait (Isis, Botch) inspirálta, mert mindig is többletet hordozott magában - zajt és harmóniát, szorongást és megnyugvást, a határok tiszteletben tartását és áthágását egyszerre. Bár ezúttal nincsenek tökéletesre csiszolt kompozíciók, vonósok, zongora, a végeredmény ugyanaz: egy újabb kíméletlen szembesítés önmagunkkal. Hatvanpercnyi küzdelem a hangokkal, a frusztráló tehetetlenséggel, még a lejátszó is beleizzad, mire mindannyian elcipeljük magunkat a végkifejletig, Jarboe monomániás konklúziójáig: "I'm ready, I'm ready, I'm ready" - huszonhétszer, de ezúttal nem a lemez akadt meg. Aztán folytatjuk tovább mi is ugyanazt, mindig másképp, hátha.
Kiss Tibor
Neurot Recordings, 2003
