Csengő, csengő - Ennio Morricone Remixes vol. 1-2. (lemez)

  • - minek -
  • 2004. január 29.

Zene

Fölösleges tiszteletköröket futni Ennio Morricone zenei talentuma előtt: életműve magáért beszél, s ha rendszeres időközönként megpillantjuk Clint Eastwood, Lee Van Cleef, Henry Fonda, Charles Bronson vagy Gianmaria Volonté fejét a tévében, azonnal beugranak a kötelező, bár meglehetősen kellemes képzettársítások.

Fölösleges tiszteletköröket futni Ennio Morricone zenei talentuma előtt: életműve magáért beszél, s ha rendszeres időközönként megpillantjuk Clint Eastwood, Lee Van Cleef, Henry Fonda, Charles Bronson vagy Gianmaria Volonté fejét a tévében, azonnal beugranak a kötelező, bár meglehetősen kellemes képzettársítások. Az sem meglepő, hogy Morricone, nyugodtan mondhatjuk, úttörő munkássága jó értelemben inspirálta az utódokat: John Zorn és zenésztársai már a nyolcvanas években kiadtak egy csokornyi Morricone-szerzeményt, saját, szórakoztató és izgalmas átértelmezésükben (The Big Gundown), s magától értetődő, hogy az új, elektronikus tánczenék eljövetelével újabb interpretátorok érkeztek, nem kevés tehetséggel, invencióval és érzékenységgel megáldva. Az első adagnyi Morricone-remix három éve jelent meg, olyan előadók sajátos verzióival, mint a Thievery Corporation, Bigga Bush, a Fantastic Plastic Machine vagy az Apollo 440. Most a német Compost kiadó publikált háromcédényi (egy szimpla, egy dupla), más mértékegység szerint két triplaalbumnyi Morricone-feldolgozást, amúgy zömmel nem Compost-előadók keze alól: a névsor impozáns, tökéletesen nemzetközi, a végeredmény pedig egy vég-telenül szórakoztató nótacsokor - nem csupán a harangjátékok, a sarkantyúpengés, a doromb, a szájharmonika, a hatlövetű és a szintetikus nu-jazz tánczene addikt rabjai számára. A borítón a remixőrök leróják kötelező tisztele-tüket a Mester előtt, a korongok azután többé vagy kevésbé híven követik a mércéül és nyersanyagul használt eredetit: vannak egészen easy darabok, mint az első CD nyitó darabja (International Pony: La Moda - We Love Ennio Mix), akad itt dzsesszes d'n'b (Kabuki: Dal Mare), a szigorúbb tánczenékben utazó Chicken Lips mintha egy régi Police-szám dub-techno változatát készítette volna el, pedig a nyersanyag a Pasolini-féle Teorema zenéje, míg mások, mint a jó nevű Doctor Rockit vagy a holland Aardvarck, inkább a kísérleti elektronikában utaztak. Egészen kiváló mixeket gyártott a svéd Swell Session (rögtön kettőt is), a horvát Eddy & Dus duó (Dal Mare - Adria Mix), a norvég Kahuun (A nevem: Senki filmzenéjéből) vagy honfitársa, Butti 49 (Rivoluzione - Confusion Mix). Magától értetődően találunk a listán mexikóiakat (Fussible), japánokat (Harumi Hosono, Yukihiro Fukitomi), briteket (pl. Tom Middleton Come Maddalena-mixe egészen éteri), amerikaiakat, spanyolokat, olaszokat, franciákat, litvánokat és persze németeket - ezúttal módjával, kisebbségben. A tán leginkább lenyűgöző, hipnotikus és súlyosan beteg darabot mindazonáltal a kanadai Nick Holder & Kaje duó készítette a Ninna Nanna Per Adulti című, nyilvánvalóan maradandó zsánerfilm zenéjéből: a szigorú, bár zaklatott ritmusok felett szétmálló hangerdő és egy túlvilági énekhang, mely mintha magyarul szólna hozzánk. Meglehet, ez csupán érzéki csalódás, ám igen meggyőző, mint ahogy a durván három és fél órányi zeneanyag egésze, mely az előzetes aggodalmakra is rácáfolva megunhatatlan - akár egyvégtében hallgatva is.

Figyelmébe ajánljuk

Jön a bolond!

  • - turcsányi -

William McKinley-vel jól elbánt Hollywood. Az Egyesült Államok 25. elnöke mind ez idáig az egyetlen, aki merénylet áldozataként négy elhunyt potus közül nem kapott játékfilmet, de még csak egy részletet, epizódot sem.

Út a féktelenbe

Már a Lumière testvérek egyik első filmfelvételén, 1895-ben is egy érkező vonat látványa rémisztette halálra a párizsi közönséget.

Cica az istállóban

„Attól, hogy egy kóbor macska a Spanyol Lovasiskola istállójában szüli meg a kiscicáit, még nem lesznek lipicaiak” – imigyen szólt egy névtelen kommentelő a film rendezőjének honosítási ügyét olvasva.

A hegyek hangja

„Ez a zene nem arra való, hogy hallgassuk, hanem arra, hogy táncoljunk rá” – magyarázza a film – eredeti címén, a Sirāt – egyik szereplője a sivatagi rave-partyban eltűnt lánya után kutató Luisnak (Sergi López) a film magját alkotó technozene értelmét. Az apa fiával, Estebannal (Bruno Núñez Arjona) és kutyájukkal, Pipával érkezik a marokkói sivatag közepén rendezett illegális rave-fesztiválra, hogy elszántan, de teljesen felkészületlenül előkerítse Mart.

A jóság hímpora

Krasznahorkai László első poszt-Nobel-regénye játékos, bonyolult, színpompás mű. Főszereplője egy múzeumi lepketudós, entomológus (azaz a rovartan szakértője), akit váratlanul egy bonyolult elméleti problémával keres meg a munkájában elakadt író, bizonyos Krasznahorkai László, aki kísértetiesen emlékeztet a nyilvános fellépésekből és megnyilatkozásokból ismert Krasznahorkai Lászlóra.

Főszerepben az Első sírásó

A november 6-án zárult igazgatói pályázaton Lipics Zsoltot hirdették ki győztesnek Darabont Mikold ellenében, azonban nagyon sok ellentmondás és fordulat jellemezte az elmúlt időszakot. A régi-új igazgató mellett csupán a NER-es lapokban folytatott sikerpropagandája szólt, pályázata egy realista, szakmaiságra építő programmal ütközött meg.

Őrült rendszer, de van benne pénz

  • Szekeres István

Amikor a tavalyi párizsi olimpián a tekvandós Márton Viviana megszerezte a hatodik – igaz, spanyol import – aranyérmünket, Orbán Viktor (noha eredetileg nyolcat várt) SMS-t küldött Schmidt Ádám sportállamtitkárnak: „Maradhat.” A kincstári humor mögül is elővillant a tény, hogy a sportélet is a miniszterelnök kezében van.