Csengő, csengő - Ennio Morricone Remixes vol. 1-2. (lemez)

  • - minek -
  • 2004. január 29.

Zene

Fölösleges tiszteletköröket futni Ennio Morricone zenei talentuma előtt: életműve magáért beszél, s ha rendszeres időközönként megpillantjuk Clint Eastwood, Lee Van Cleef, Henry Fonda, Charles Bronson vagy Gianmaria Volonté fejét a tévében, azonnal beugranak a kötelező, bár meglehetősen kellemes képzettársítások.

Fölösleges tiszteletköröket futni Ennio Morricone zenei talentuma előtt: életműve magáért beszél, s ha rendszeres időközönként megpillantjuk Clint Eastwood, Lee Van Cleef, Henry Fonda, Charles Bronson vagy Gianmaria Volonté fejét a tévében, azonnal beugranak a kötelező, bár meglehetősen kellemes képzettársítások. Az sem meglepő, hogy Morricone, nyugodtan mondhatjuk, úttörő munkássága jó értelemben inspirálta az utódokat: John Zorn és zenésztársai már a nyolcvanas években kiadtak egy csokornyi Morricone-szerzeményt, saját, szórakoztató és izgalmas átértelmezésükben (The Big Gundown), s magától értetődő, hogy az új, elektronikus tánczenék eljövetelével újabb interpretátorok érkeztek, nem kevés tehetséggel, invencióval és érzékenységgel megáldva. Az első adagnyi Morricone-remix három éve jelent meg, olyan előadók sajátos verzióival, mint a Thievery Corporation, Bigga Bush, a Fantastic Plastic Machine vagy az Apollo 440. Most a német Compost kiadó publikált háromcédényi (egy szimpla, egy dupla), más mértékegység szerint két triplaalbumnyi Morricone-feldolgozást, amúgy zömmel nem Compost-előadók keze alól: a névsor impozáns, tökéletesen nemzetközi, a végeredmény pedig egy vég-telenül szórakoztató nótacsokor - nem csupán a harangjátékok, a sarkantyúpengés, a doromb, a szájharmonika, a hatlövetű és a szintetikus nu-jazz tánczene addikt rabjai számára. A borítón a remixőrök leróják kötelező tisztele-tüket a Mester előtt, a korongok azután többé vagy kevésbé híven követik a mércéül és nyersanyagul használt eredetit: vannak egészen easy darabok, mint az első CD nyitó darabja (International Pony: La Moda - We Love Ennio Mix), akad itt dzsesszes d'n'b (Kabuki: Dal Mare), a szigorúbb tánczenékben utazó Chicken Lips mintha egy régi Police-szám dub-techno változatát készítette volna el, pedig a nyersanyag a Pasolini-féle Teorema zenéje, míg mások, mint a jó nevű Doctor Rockit vagy a holland Aardvarck, inkább a kísérleti elektronikában utaztak. Egészen kiváló mixeket gyártott a svéd Swell Session (rögtön kettőt is), a horvát Eddy & Dus duó (Dal Mare - Adria Mix), a norvég Kahuun (A nevem: Senki filmzenéjéből) vagy honfitársa, Butti 49 (Rivoluzione - Confusion Mix). Magától értetődően találunk a listán mexikóiakat (Fussible), japánokat (Harumi Hosono, Yukihiro Fukitomi), briteket (pl. Tom Middleton Come Maddalena-mixe egészen éteri), amerikaiakat, spanyolokat, olaszokat, franciákat, litvánokat és persze németeket - ezúttal módjával, kisebbségben. A tán leginkább lenyűgöző, hipnotikus és súlyosan beteg darabot mindazonáltal a kanadai Nick Holder & Kaje duó készítette a Ninna Nanna Per Adulti című, nyilvánvalóan maradandó zsánerfilm zenéjéből: a szigorú, bár zaklatott ritmusok felett szétmálló hangerdő és egy túlvilági énekhang, mely mintha magyarul szólna hozzánk. Meglehet, ez csupán érzéki csalódás, ám igen meggyőző, mint ahogy a durván három és fél órányi zeneanyag egésze, mely az előzetes aggodalmakra is rácáfolva megunhatatlan - akár egyvégtében hallgatva is.

Figyelmébe ajánljuk

Vérző papírhold

  • - ts -

A rendszeresen visszatérő témák veszélyesek: mindig felül kell ütni a tárgyban megfogalmazott utolsó állítást. Az ilyesmi pedig egy filmzsánerbe szorítva a lehetőségek folyamatos korlátozását hozza magával.

Szűznemzés

Jobb pillanatban nem is érkezhetett volna Guillermo del Toro új Frankenstein-adaptációja. Egy istent játszó ifjú titán gondolkodó, tanítható húsgépet alkot – mesterséges intelligenciát, ha úgy tetszik.

Bárhol, kivéve nálunk

Hajléktalan botladozik végig a városon: kukákban turkál; ott vizel, ahol nem szabad (mert a mai, modern városokban szabad még valahol, pláne ingyen?); már azzal is borzolja a kedélyeket, hogy egyáltalán van.

Brahms mint gravitáció

A kamarazenélés közben a játékosok igazán közel kerülnek egymáshoz zeneileg és emberileg is. Az alkalmazkodás, kezdeményezés és követés alapvető emberi kapcsolatokat modellez. Az idei Kamara.hu Fesztivál fókuszában Pablo Casals alakja állt.

Scooter inda Művhaus

„H-P.-t, Ferrist és Ricket, a három technoistent két sarkadi vállalkozó szellemű vállalkozó, Rácz István és Drimba Péter mikrobusszal és személyautóval hozza Sarkadra május 25-én. Ezen persze most mindenki elhűl, mert a hármuk alkotta Scooter együttes mégiscsak az európai toplista élvonalát jelenti. Hogy kerülnének éppen Magyarországra, ezen belül Sarkadra!?” – írta a Békés Megyei Népújság 1995-ben arról a buliról, amelyet legendaként emlegetnek az alig kilencezer fős határ menti kisvárosban.

Who the Fuck Is SpongyaBob?

Bizonyára nem véletlen, hogy az utóbbi években sorra születnek a legfiatalabb felnőtteket, a Z generációt a maga összetettségében megmutató színházi előadások. Elgondolkodtató, hogy ezeket rendre az eggyel idősebb nemzedék (szintén nagyon fiatal) alkotói hozzák létre.

A Mi Hazánk és a birodalom

A Fidesz főleg az orosz kapcsolat gazdasági előnyeit hangsúlyozza, Toroczkai László szélsőjobboldali pártja viszont az ideo­lógia terjesztésében vállal nagy szerepet. A párt­elnök nemrég Szocsiban találkozott Dmitrij Medvegyevvel, de egyébként is régóta jól érzi magát oroszok közt.