Lemez: Nosferatu álmai (Fantomas: Delirium Cordia)

  • 2004. február 12.

Zene

Mike Pattont a Faith No More élén dalolva ismerhettük meg a nyolcvanas évek végén, de lehetünk azért jó páran, akik más irányú zenei tevékenysége miatt zárták szívükbe a jeles trubadúrt. Például az eredeti bandája, a ragyogóan experimentális, egyúttal vastagon infantilis Mr. Bungle miatt, amelynek lemezei (Mr. Bungle, Disco Volante, California) minden bizonnyal izgalmasabb produktumok, mint az FNM-életmű helyes darabjai. Ez a Mr. Bungle ugyan évek óta téli álmát alussza, a Faith No More meg '98-ban feloszlott, ezzel együtt évről évre számos Mike Patton-produkciót vehetünk magunkhoz, nemrég a Tomahawk alterockja került elénk, idén meg jön még a Peeping Tom is, állítólag brutálisan slágeres popzenével.

Mike Pattont a Faith No More élén dalolva ismerhettük meg a nyolcvanas évek végén, de lehetünk azért jó páran, akik más irányú zenei tevékenysége miatt zárták szívükbe a jeles trubadúrt. Például az eredeti bandája, a ragyogóan experimentális, egyúttal vastagon infantilis Mr. Bungle miatt, amelynek lemezei (Mr. Bungle, Disco Volante, California) minden bizonnyal izgalmasabb produktumok, mint az FNM-életmű helyes darabjai. Ez a Mr. Bungle ugyan évek óta téli álmát alussza, a Faith No More meg '98-ban feloszlott, ezzel együtt évről évre számos Mike Patton-produkciót vehetünk magunkhoz, nemrég a Tomahawk alterockja került elénk, idén meg jön még a Peeping Tom is, állítólag brutálisan slágeres popzenével.

Patton 1999-ben alapította meg mára igen jó nevűvé fejlődött lemezcégét, az Ipecacot, amely a Melvins vagy az Isis mellett egyik saját projektjének, a Fantomasnak is az otthona. A Fantomas tagsága olyan, hogy jobb már nem is lehetne. A dobos Dave Lombardo a Slayerből, a melvinses King Buzzo gitározik, a basszer pedig Trevor Dunn a Mr. Bungle-ből. Feltétlenül meg kell említeni még John Zorn nevét is, akinek zenei gondolkodása meghatározó a Fantomas számára, s akivel, Buzzót leszámítva, mindannyian játszottak már többször is együtt. Az első Fantomas, amely 1999-ben jelent meg Amenaza al Mundo alcímmel, jó kis lemez volt, brutális és kaotikus. Bizonyos pontjain még leginkább a Melvins szabálytalan alter-metáljához hasonlítható, bár jóval elvetemültebb annál: a lemez rövidke tételei rajzfilmzeneszerű hangtörmelékek (a Zorn-hatás!), irgalmatlan zúzások és a Patton-féle elképesztő torokmutatványok váltásaiból épülnek fel, egyszerre röhejes és rémisztő módon. Lehetőségeihez képest a lemez becsületes sikereket ért el, pláne azt követően, hogy a zenekar a turnéi során bemutatta, hogy a színpadon is képes mindezt egy az egyben reprodukálni.

Elődjéhez viszonyítva aztán a második Fantomas lemez, a The Director's Cut már-már konzervatív formájúra sikerült. Csupa filmzene-átdolgozás (az első lemez zenéit meg állítólag képregény-kockákhoz írták), főleg jelesebb horroroké, mint az "men vagy a Gólem, de sorra került a Keresztapa is - mind-mind csupa kerekdedebb tétel, s az eredmény összességében a vadabb részletekkel együtt is egy szinte hallgatóbarát album. Alighanem a négy hérosz is érezhette, hogy ez azért így nem egészen kóser, mert három éven át addig fúrtak-farigcsáltak a műhelyükben, amíg el nem készült ez a már-már hallgathatatlan új lemez.

A Delirium Cordia egyetlen hetvenperces "számból" álló mű. Néhány pillanatot leszámítva a rockzenéhez gyakorlatilag nincs köze, inkább nevezhető ambientnek, s elődjeihez hasonlatosan erős a kötődése a vizuális művészetekhez: leginkább egy képzeletbeli rémfilm kísérőzenéjét tessék elképzelni. Egy hideglelős és sötét moziét - akár még igazán jó is lehetett volna. Harangzúgás és templomi kórus, sikolyok és szélfúvás, komor zongorahangok és súlyos csendek - a kétségtelenül sűrű atmoszféra még csak-csak elviszi az anyag első felét, de aztán menthetetlenül szétterül rajtunk szürkén az unalom. A rövidke zenei töredékek között nincsenek visszatérő darabok, az egész tétel semmilyen ívet nem vesz fel, továbbá sehol a várva vártéjszínű zenei humor, amitől jegesedhetne lassan az ereinkben a vér, így aztán csak el-elcsordogál mellettünk a fekete hangfolyam, a felejthetetlen pillanatok esélye nélkül. Mit is mondhatnánk? Nosferatu bizonyára nem adná ilyen könnyen az álmait. Ám azért még mindig bízhatunk a második részben, hamarosan érkezik az is: ki tudja, hátha majd azzal szabadítanak ránk egy formátumosabb rémlátomást.

Greff András

Ipecac, 2004

Neked ajánljuk