Zene

Száznapos kihagyás - eufemizál az Underworld új lemezcímével. Utólag már hiába szépítik a helyzetet, Darren Emerson kiválása után, egy bő kétéves problémás időszak erejéig úgy tűnt, ismét temethet a zenevilág egy, magát a mainstreambe eligénytelenedés nélkül felküzdő együttest. Együttest írtam, nem véletlenül. Az Underworld egyike - talán legjobbja - azoknak a formációknak, amelyek elektronikus zenéjüket "hagyományos" keretek közé szorítják. A recept szerint a gitárok helyett kütyüket bűvölő kétfős zenészgárda a háttérből irányítja Karl Hyde frontembert, aki hipnotikus kántálásával, higanymozgásával eksztázisba táncoltatja a közönséget.

Alegérdekesebb dolgok a könynyűzene világában manapság a nu jazzben születnek. Az elnevezés pontos, s bár semmit nem jelent, valami olyan zenére utal, ami a jazzhez kapcsolódik, annak újabb iránya, felhasználva a kilencvenes évek alternatív tánczenéinek eredményeit. Főleg a ritmusalapokra, az előrehozott basszusszólamokra, groove-okra, loopokra, hangmintákra gondolunk. Beszüremkedik egy kis hetvenes évek, visszajön a Fender és a Hammond orgona, az énekesek inkább mc-k vagy rapperek, és a dologban van valami kúlos távolságtartás. A folyamat, a hangzás, a textúra válik meghatározóvá a dallam rovására, ezért nem dolgoznak fel például sztenderdeket. Az egyik nagyszülő a minimal art, a zenék gyakran legószerűen építkeznek, könnyű őket szétszedni és újra összerakni, amiből számos remixalbum következik. Az irányzat jeles képviselői az amerikai Medeski Martin and Wood, de erős az európai vonulat is - a dán Bugge Wesseltoft és a Wibutee, az olasz Nicola Conte és persze a svájci-francia Erik Truffaz, akit szerencsére időben és bőségesen megkapunk.

Ahíres jelenetben, amikor a lovászfiú és a mosogatólány frakkban és báli ruhában, de immáron lelepleződve belevágnak a Cintányéros, cudar világba, köröttük állnak a leesett állú, elképedt, virtigli arisztokraták - és az összes háton felállt a szőr. Fenyegető, tragikus, nagy pillanat volt, az igazságé. A cselédség elégtételt vett. Ezt a Mágnás Miskát Kaposváron láttam, és Mohácsi János rendezte.

Hatásos cím, rám legalábbis hatott. Kíváncsi lettem a kötetre, annak ellenére, hogy szerzőjétől nem olvastam korábban semmit.

"1883

Wolsky András geometrikus festményei egyszerre utalnak a húszas, harmincas évek nyugat-európai klasszikus avantgárd-jára, valamint az azt megidéző, hetvenes évekbeli, konceptuális indíttatású szisztematikus festészetre.

Kötelező gyakorlat:

"Most majd le fogják fordítani a műveit: a Nobel-díj fertőtlenít" - jósolta ragyogó esszéjében Tamás Gáspár Miklós. Egy év telt el, és látjuk, sajnos nem lett igaza. A szemfüles Cartaphilus Kiadó mindenesetre előrukkolt az egyetlen (eredetileg 1983-as) magyar nyelvű Naipaul-regény újrakiadásával, mi több, a lassan húszéves kísérőtanulmányt is újraközölték.

Kilenc fiatal fényképész kiállítása nyílt meg Budapest egyik legérdekesebb új épületében, a Rottenbiller utcai Magházban. Az épület iroda, lakóház, szálloda és kisméretű városközpont egyben, amelyet most még vonzóbbá tesz ez a kiállítás.

Az emberiség legősibb vágya legyőzni a fizika (és az összes létező természettudomány) törvényeit. Szállni, mint madár, csak szárnyak nélkül, egyszerre dáridózni több helyen, császkálni ide-oda térben és időben, nagykanállal enni pirított hógolyót. A mozgókép föltalálása óta kedvenc témája ez a filmeseknek is. Előlépnek a hősök, helyből halhatatlanok, időgépbe ülnek, helyrerakják a trójai háborút Uzival, miegymás. Első - felületes - megközelítésben Gárdos Péter filmje is efféle vállalat bemutatására készült. Bebizonyítani, hogy a lehetetlen nem tart örökké, s ebből rögtön következik a második olvasat is, mely ugyancsak egy közkedvelt mozitípust idéz. Konkrétan azt, amelyik egy látszólag masszívan fölépített életrendszer pillanatok alatti (ez a legtöbb esetben s most is 24 lidérces óra) összeomlását ábrázolja. Néha elég egy véletlen, máskor egy rossz mozdulat, bármi, és startol a katasztrófa. Az adott esetben már az alapszituáció magában hordozza a kalamajka elkerülhetetlen bekövetkeztét, ahogy a nóta is mondja: jegenyefák, jegenyefák nem nőnek az égig.

Nincs olyan ember, se gazdag, se szegény ezen a tájon, akiben ne lenne valamiféle atavisztikus utazásélmény, nyilván még a kerék föltalálása előtti időkből vagy a háromévenkénti 70 dollár korszakából, hogy világot járni nagyszerű, csodálatos, ám nehezen elérhető dolog. Persze kinél-kinél hogy csapódik le: őszintén szólva már azt is sajnálom, hogy a Jorgosz Travel kellemetlenségei óta mintha megcsappantak volna némileg a feltörekvő popdívák Krétán készített videoklipjei, de az kifejezetten boldoggá tesz, ha egy amerikai filmet véletlenül nem Prágában forgatnak, hanem valahol máshol Európában.

"Minél idősebb leszel, úgy válik egyre nevetségesebbé az előre kalkulált, >>lázadó, szexi és veszélyes vagyok attitűdAz angliai születésű Kilbey két ma is aktív őstaggal, az amerikai Marty Willson-Piper és az ausztrál Peter Koppes gitárosokkal Sydneyben 1980-ban alakította meg zenekarát, s bár idővel meglehetős népszerűségre tettek szert, mind ez idáig egyetlen nagyobb slágert (Under the milky way) sikeredett összehozniuk, azt is csupán a hatodik nagylemezükön (Starfish, 1988). Pedig akkoriban az MTV-s gitárzenék jeles képviselőjeként fényesebb jövőt jósoltak nekik, mint a U2-nak. A dolgok aztán másképp alakultak, a Church tiszavirág-életű sztárzenekari státusa fokozatosan átcsúszott afféle felemás, kvázi-kultikus imázsba, ugyanis slágerszerzőként nehéz falatnak, underground rockbandaként viszont túl könnyűnek bizonyultak. S noha lemezeikkel sorra túlszárnyalták kortársaik pszichedelikus beütésű gitármuzsikáit (az 1992-es Priest=Aura album az első igazi mestermunka), mindinkább visszahúzodó mentalitásukkal a felszínes szélsőségek között egyre szerényebb érdeklődésre tartottak számot, aminek következményeként a Sometime, anywhere (´94) lemez megjelenése után multinacionális kiadójuk is megvált tőlük.

Szombaton először látogat Magyarországra a hip-hop japán nagymestere, dj Krush, mégpedig azért, hogy bemutassa A message at the depth című vadonatúj albumát. A bulira a partikon igencsak szokatlan ülőhelyre is jegyet lehet váltani, de ha azt nézzük, hogy a fő attrakció, a tokiói Hideaki Ishii milyen stílusban utazik, már korántsem lepődünk meg annyira.

Kosztolányi már a múlt század húszas éveinek közepén foglalkozott Henrik Ibsen színműveinek avulási együtthatójával. A jeles drámai analitikus halála óta még csak harmincöt év telt el, de az egykori rajongóból - a rajongás elsősorban A vadkacsa szerzőjének szólt - kitört a szkeptikus. Az író, aki nemcsak a lélektanra épít, hanem a társadalombírálatra is, "drágán fizet a lázas népszerűségért", mondja egyik kritikájában Kosztolányi. "Különösen áll ez a norvég prófétára, ki a századváltás előtt búcsúztatta el azokat a polgári előítéleteket, melyeket e gyorsan haladó, háborúkkal, forradalmakkal teljes korban azóta rég el is temettek."