Zene

Kövezzenek meg, de nekem Kónya Imréről nem a Pető Ivánnal folytatott tévévitája (már ha a lincselésre való nyilvános buzdítást vitának lehet nevezni) jut először az eszembe, esetleg a szakállas ügyvéd dolgozata a sajtószabadság ügyében, netán az egykori MDF-es belügyminiszter más görbe dolgai, hanem az a beszéd 1989. június 13-án, amivel az Ellenzéki Kerekasztalt megnyitotta. Rémlik, hogy közvetítette a tévé, de hogy olvastam, az biztos. Kónya a többpárti, szabad választáson, a parlamentarizmuson és a felelős kormányon alapuló politikai rendszerről vizionált, arról, hogy eljött az ideje: az ország lakói "végre illő öntudattal birtokba vegyék jogos tulajdonukat: saját hazájukat" (vagy valami ilyesmi). Világos és tiszta pillanata volt ez a kornak, amelyben éltünk, a beszédet, két oldal, ha van összesen, valamiféle emelkedett poézis hatotta át (és nem röhögök, mikor ezt írom, még a szám sarkában sem). Emlékeztem arra is, hogy az adásrendező a beszéd egy pontján bevágta Grósz Károlyt, amint az ajkát harapdálja, mintha valami nagy, nagy sortűzre gondolna, ami immár soha nem fog eldördülni: Grószról is ez a legkedvesebb emlékem, ahogy tehetetlenül forr szegényben a történelmi düh. Most megint megnézhettem ezt a két kedvenc pillanatomat: a MédiaMark Bt. ugyanis kilenc másik, a szerkesztő Dálnoki Ádám által fontosnak tartott beszéd társaságában megjelentette őket egy műsoros videókazettán.

Na, erre kössön csomót az Olvasó: "Al Simmonst (Michael Jai White), az A-6 nevű titkos kormányhivatal bérgyilkosát öt évvel ezelőtt korrupt főnöke, Jason Wynn (Martin Sheen) pokolra küldte. A bosszúra szomjas Simmons lepaktált az Ördöggel, hogy visszatérhessen a Földre feleségéhez és családjához. Cserébe beleegyezett, hogy a pokol seregeinek élére áll, hogy elpusztítsa az emberiséget.

Akkor, amikor már mindenkinek van sajtóterméke a rotweiler-tenyésztőktől a veteránautó-rajongókig, tulajdonképpen furcsa, hogy a pedagógusoknak egészen mostanáig nem találtak ki olyan lapot, ami mögött nincs szakszervezet, minisztérium vagy más hivatalos közeg, vagy ami nem csak a szigorúan vett szakmai dolgokat részesíti előnyben. Szóval afféle magazint, amiben se politika, se továbbképzés, viszont sok nagy színes és sok kis szürke.

Lehet - és szerintem kell is - utálni az MSZMP-t, továbbá lehet - és szerintem nem is árt - riogatni a jónépet az abból kinőtt MSZP-vel. Ám ha mindezt balfasz módjára mívelik, semmit nem ér az egész.

Los Angeles egy agglomerátum bólogató pálmafákkal, földszintes apartmanokkal, témaparkokkal meg annyi más jótéteménnyel. Erre cirkulál a legtöbb forgatókönyv, és néha fennakad egy-egy zseniális munka is az ügynökök íróasztalán. Ilyen például a James Ellroy regénye nyomán forgatókönyvvé kanyarított gengszterballada, a Szigorúan bizalmas című kis ékszerdoboz is. Adott a város, hol tenyészik bűn és rontás, pláne az ötvenes években, mikor éppen alakulni kezd az "L. A., a földi paradicsom"-legenda. Csak a zsaruk rontják az összképet, akik pont olyan módszerekkel vallatnak, mintha az Andrássy út 60. is e vidékre esne. A karrierista rendőr, a becsületes rendőr, a csajozós rendőr - ekkor még nem egy személy, mind-mind külön karakter. Egy luxuskurva láttán jutnak közös nevezőre, és az ő fellépése után már nemcsak az őrszobák kávéautomatái előtt folyik rivalizálás, hanem a magánélet dimenzióiban is. Konkrétan: vásik rá a foguk. Kim Basinger persze még dekadens korba lépve is elégséges médium minden régi szokások sárba tiprására. Lennék én magam is benevező. Noha közös nevezőnek túros a háta. Hátha. Mégis.

Olyan ez a könyv, mint a Kádár-korszak, szürke. Már a borító is, s a képek, betűk fekete-fehéréből ez a szín keveredik ki. Szürke, mint a sár, melybe ragadtunk, kátyúba, fröccsent ránk, mert a szekér, bár állni látszék, "haladt", nem tudtunk félreállni, letörölni, zötykölődtünk a szekéren, végállomás, de megy tovább. Sárosak vagyunk. Isten se mossa le rólunk.

Létezik olyan színház, ahova szórakozni járnak a nézők, és létezik olyan, ahova esőt csinálni vagy bő termést kérni. Nem kétféle színház van, hanem sokféle, de mindegyikben egyaránt ott bujkál a szórakoztatás és a rítus. Legfeljebb az arányok változnak: nem is várhatja senki, hogy a Madách Kamara és az új-guineai disznóünnep ugyanannyira akarjon mulattatni és átszellemíteni.

Nem is olyan rég láttuk a tragikus hirtelenséggel kultikus filmmé vált A hollót (ebbe halt bele a Sárkány fia, Brandon Lee). Ám máris itt a folytatás. A halott hős helyére új fiú érkezett. Mi a berlini Palace Hotelben értük utol. A teljesen feketébe öltözött és az ablak ellenfényében rejtelmesnek tűnő alak Vincent Perez. Genfben született, anyja német, apja spanyol. Genfben, Párizsban és Nanterre-ben tanulta a színészkedést. A francia film egyik feltörekvő tehetsége. A Cyranóban Gerard Depardieu mellett játszott, az Indokínában pedig maga Catherine Deneuve szeret bele az általa játszott fiatal tisztbe. Továbbá Isabelle Adjani szeretője a La Reine Margot-ban, ilyenek. Forgatókönyvet ír, és 1992-ben rendezett egy rövidfilmet is (L´échange). A közeljövőben Beeban Kidron Joseph Conrad novellájából készült filmje, a Swept From the Sea (a novella címe Amy Foster) kerül a mozikba. Franciaországban Philippe de Broca új filmjében, a Le Bossu-ban domborít.

Amerikai film. "Függetlennek" hirdeti magát. Szegény emberek között játszódik, lenn Amerika déli részén, főhőse bolond, a címben pedig valami nagykést emlegetnek. Végül megöl valakit? Meg. De azért ő a jó? Persze. Ja, és a főszereplőt nem jelölték véletlenül Oscar-díjra?

1980-86 körül lelkesen és naivan azt gondoltam, az lenne az élet, ha hétről hétre tehetséges, ismeretlen, fiatal zenekarok küldözgetnék nekem a kazettáikat, megannyi felfedezendő gyöngyszem, akiket majd jól a Hungaroton orra alá dörgölök. Persze, nem lévén a hátam mögött egy rendszeresen megjelenő rocklap, soha nem árasztottak el a küldemények. Talán jobb is így, sok csalódástól megkímélt ez, meghagyta az illúzióimat. Miközben Pesten megvoltak a magam zenekarai (hadd ne soroljam), mindig bennem bujkált a kétely, hogy valami fontos kimarad, csak mert vidéki. Ma már biztos vagyok benne: tényleg itt történtek a nagy dolgok, nem hiszem, hogy bármi igazán lényegestől megfosztott volna a fővárosi lét, ami kincset meg a vidék rejtett, az ide is eljutott (lásd Kispál).

Párszor körbeszaladtuk már a világot, ütve bottal, olykor fehérrel, kedvenc rendezőnk nyomát. Lisszabontól Tokióig, ha tehette, minden állomáson és megállóhelyen megállt. Hogy most Los Angelesbe ért, mondhatni, korántsem meglepő, hiszen ismert terep, járt már ott ennek előtte is, feltétel nélküli megálló. (Nekünk meg úgyszólván hazai pálya, januárban különösen szilárd az L. A.-Bp.-tengely, hisz vizsgált darabunkon kívül a havi bemutatók közül csak a Tűzhányó és a Szigorúan bizalmas játszódik itt, hogy az erőszak körül motozó darabokat számba se vegyük.)

Filmzeneként mindennek helye van. Bármi szólhat a háttérben, valaki walkmanjében, egy bárban, kiszűrődhet nyitott ablakból, autórádióból stb. Az amúgy legócskább zene is működhet tökéletesen, a film kontextusába helyezve, ha valamit kifejez, fölerősít, ellenpontoz, sugall, lezár, kinyit. Bármi bekerülhet, bármi megszólalhat bármi mellett. De azért mégsem. Fül is kell hozzá, hogy ott, úgy, addig és az szóljon, ahol, ahogy, ameddig és aminek kell.

Először és utoljára két éve voltam lovin, nem is illik becéznem, lóversenyen, persze szilveszterkor, amikor a reménytelen amatőrök, szauna után. E lapon nem is szabad lovakrul (valamint verebekrül és egyéb állatokrul) írni, állandó szakértőnk ezekhez (hozzájuk) is jobban ért, írt.

Aki reggel ötkor kel, annak vagy etetni kell, vagy horgászni indul, vagy aranyat lel. Az utóbbival próbálkozott Valéry, aki negyven éven át hajnalok hajnalán talpon volt már, és tükör helyett önmagába nézett: aranyat keresett, szerszáma a magánbeszéd volt. Mire az ébredező átlaghivatalnok leült íróasztala mögé, Valéry otthonában már elégedetten dőlt hátra és dicsérve ekképpen nyugtázta a napot: "most 8-kor úgy érzem, szellemileg már egy egész napot éltem, jogom van hozzá, hogy akár késő estig ostoba legyek".