Aki reggel ötkor kel, annak vagy etetni kell, vagy horgászni indul, vagy aranyat lel. Az utóbbival próbálkozott Valéry, aki negyven éven át hajnalok hajnalán talpon volt már, és tükör helyett önmagába nézett: aranyat keresett, szerszáma a magánbeszéd volt. Mire az ébredező átlaghivatalnok leült íróasztala mögé, Valéry otthonában már elégedetten dőlt hátra és dicsérve ekképpen nyugtázta a napot: "most 8-kor úgy érzem, szellemileg már egy egész napot éltem, jogom van hozzá, hogy akár késő estig ostoba legyek".
Nyilvánvaló azonban, hogy nem élt az önmagának felkínált szellemi restség lehetőségével. A század eleji pezsgő kulturális élet nyilvánossága előtt gyakran szerepelt, előadásokat tartott, a PEN Klub elnökévé választották, a Francia Akadémia tagja, professzor stb. volt. Mellesleg versírással is foglalkozott. Persze számára mindez lehetett ostobaság. A reggeli órák magányossága, a gondolatok kristálytisztasága utáni vágy és az eredetiség bűvölete naponta magával ragadta. Megszállottként, gondolatai rabjaként célul tűzte ki a lehetetlent, hogy ne ismételjen másokat, önmagát. Gyötörte a felismerés, hogy olyan, mint egy cölöphöz kikötött tehén, akinek 43 év óta ugyanazok a gondolatok legelnek agyának rétjein. A naplóírás őszinteségének követelményét magával szemben is érvényesnek tekintette, bár igazából nem hitt a megvalósítható őszinteségben, amelyre csak testünk képes (nincs őszintébb dolog a szellentésnél).
A Füzetek elképesztő mennyisége, az írásokból kibontakozó új Valéry-kép immár a magyar olvasók fantáziáját is működésbe hozhatja. Ki ez a Valéry? A gimnáziumban megtanult, de elfeledett szimbolista költő? Netán filozófus? Esetleg matematikus? A kevés szavú költőről évek óta tudható, hogy a századelő egyik legtermékenyebb írója. A szemelvények válogatója és fordítója, Somlyó György elsősorban a filozofáló Valéryre hívja fel a figyelmet. Az egymás mellé kerülő gondolatmorzsákból az olvasó megfejtheti Valéry féltve őrzött filozófiai elméletét. Titkos rendszer ez, melynek létrehozására azért volt szüksége, hogy ne nyelhesse el a Rendszer, mely mindent és mindenkit bekebelez.
Szigorú módszere megkímélte attól, hogy túlságosan komolyan vegyen másokat, sorra döntötte le bálványait. Átírta Pascalt, Nietzsche stílusát ajzószerként használta, utálta Shakespeare képeit, Hamlet szájába más szavakat adott volna, Descartes megállapítása sem helytálló: olykor gondolkodom, tehát olykor vagyok. Filozófia-tankönyvek oldalára kívánkoznak sommás megjegyzései a filozófusokról: egyiknek a feje olyan, mint egy torony, a másiknak, mint egy hordó, szinte hallani benne zizegni a csicseriborsót. Kant a portréi alapján valami gyógyfűárus lehetne. Nietzsche őrjöngő Duna melléki karmester. Szókratész vidéki kávéházi bölcs. Descartes-ban van valami egy speciális fegyvernem zászlóaljparancsnokából.
Szerelemfilozófiai fejtegetései a századelő dekadenciájának szellőjét hozzák, hagyjunk fel illúzióinkkal, szerelmünk tévedés volt, esetleg véletlen, egy pillanatnyi érzés, mely épp akkor és ott igaz volt, többé nem. Az éppen tartó pillanat megragadását, megtalálását tartja lényegesnek, nemcsak a szerelemben, hanem gondolkodása egészében. Minden szerelem rosszul végződik, és nem lehet más kibontakozása, mint a csömör, az unalom, a hazugság stb. Befejezetlen mondatai, a lezártságtól való félelme, hajnali naplóírásának véget nem érő folytonossága vállalkozásának teljességre törekvését mutatják. Nyelvfilozófiája szerint a nyelv alkalmatlan a kifejezésre, a szavak szemantikájában nem bízhatunk, alkalmatlan a központozás, számos szó és szóösszetétel fizetésképtelen.
A filozofáló Valéry mellett élvezhetőbb a költő-nyelvmester Valéry jelenléte: pontosak a kifejezései, érezzük a hatást, amit azonnal és visszavonhatatlanul kivált, mondatai izgalmat keltenek és tetszést aratnak.
Egyszóval ínyenceknek való olvasmány.
Sándor Csilla
Európa Kiadó, 1997, 371 oldal, 850 Ft
