Benne van a hetvenes évek (általa is hivatkozva, Jesus Franco) erotikus vámpírfilmjeinek lenyomata, női tapasztalat nyers szókimondással, határozott feminista hátterű kultúrkritika, a kapitalizmus szarkasztikus analízise megtévesztően popzenei köntösben – mindez mély és közben szubverzív dalokkal, melyek szövege rendre csavar egyet azok szinte éteri tónusán. Jenny Hval azonban nem csak az ötletek kiagyalásában, de megvalósításában is erős, és erre a mostani (az Electrify sorozat 12. etapján előadott) estje is bizonyíték: minden perce jól kifundált, minden hatáselem gondosan kidolgozott, úgy zenei, mint szcenikai értelemben. Határozott pluszt ad a produkcióhoz Hval erős színpadi jelenléte, artistaruhára vetett piros lebernyegben, nyakában egy fura boaszerűséggel végig szerepben marad, ugyanakkor a maga fanyar humorával képes megszólítani és megnevettetni is a publikumot. Fellépésről fellépésre váltakozó összetételű és létszámú csapattal állítja színpadra zenéjét: ezúttal egyetlen kísérővel érkezik, aki a zenei alapokat szolgáltatja, alkalmanként Hval hangját loopolja-manipulálja, s az első számban még egy basszusgitár is a nyakába kerül. Néha megtévesztően lo-fi, roncsolt szintipop szól, mintha a szomszédból hallanánk egy mobiltelefonról, hogy a következő számban előkerüljenek a gyomorforgató mély basszusok is (a Trafó hangosítása hagyományosan remek!). A szinte egyetlen hangfolyamként működő, alig megszakított, rövidre szabott, de így is majdnem katartikus előadás bizonyos pontokon szinte felizzik. A Great Undressing arc poetica diszkójára, meg különösen a fináléra tartogatott, perfekt szinti/goth/wave/pop Female Vampire dübörgésére nem lehet nem táncolni, ami már megelőlegezi az ütemes tapsot. Sajnos, ráadásra most nem jutott idő.
március 4.
