Aurelio: Darandi A közép-amerikai garifuna kultúra 2001-ben került reflektorfénybe, amikor az UNESCO az emberiség szellemi kulturális örökségévé nyilvánította. A garifunák őseit a spanyolok nyugat-afrikai rabszolgaként hurcolták a Karib-tengeri Szent Vincent szigetére a 17. század közepén, ahol a wakaka indiánok közé olvadtak, majd a 18. század végén Honduras, Belize és Nicaragua partvidékére menekültek az angol gyarmatosítók elől. Manapság úgy ötszázezerre tehető a számuk Közép-Amerikában és az Egyesült Államokban.
A garifunák zenéjéről a Punta Rock mozgalom révén kaptuk az első hírt, de az túl diszkósnak bizonyult ahhoz, hogy mélyebben megérintsen bárkit is. Aztán egy katalán gyökerű – de Belize-ben született – lemezkiadó, Ivan Duran kifinomult ízlésének és megszállottságának köszönhetően újabb hulláma támadt a garifuna muzsikának. Az áttörést Andy Palacio Watina című albuma jelentette, melyről ezt írtuk anno: „A szintetizátoros-dobgépes gagyizás helyett maradtak az ősi ritmusok dobokkal és gitárokkal, a Garifuna dalnokok idősebb és ifjabb mestereivel, és láss csodát, mintha mézes pálinkában úsznánk, olyan édes bódulattal jár.” Csak aztán egy év múlva Palaciót elvitte egy szívroham.
A hondurasi Aurelio ugyancsak Duran istállójából (Stonetree Music) való, és Palacio halála óta ő a garifuna No. 1. Az ő műfaja a „paranda”, vagyis az a garifuna gitárzene, melynek személyessége a bluesban, sűrű ritmusa Nyugat-Afrikában, keserédes dallamai pedig a latin világban gyökereznek, és képesek bármiféle narkotikummal vetekedni. A Darandi Aurelio negyedik albuma, harmincéves pályafutását ölelve fel. Vagyis egy afféle „best of” azokkal a számokkal, amik most a koncertjeit képezik – annyira, hogy minden rájátszás nélkül, úgymond „élőben” vették fel. Ahogy a koncerteken szokás, inkább a táncosabb, beindultabb darabok dominálnak, a nap is süt meg minden, csak a – rá éppoly jellemző – melankólia hiányzik nagyon… (Real World Productions, 2016)
Mokoomba: Luyando Zimbabwe és Zambia határán, ahol százötvenmillió éve mennydörög a Viktória-vízesés, az utóbbi években egy zenekar is a nemzetközi hírességek közé került. A Mokoomba a helybéli tonga népcsoport hagyományain alapuló, de kimondottan pánafrikai tánczenéjével tűnt fel, melybe ráadásul latint és reggae-t is csepegtetett. 2008-ban ezzel nyerte meg a zimbabwei Music Crossroads fesztivált, aztán rákattant egy belga ügynökség, és miután 2012-ben megjelent a Rising Tide című albuma, már csak annyi dolga maradt, hogy elfogadja a legrangosabb fesztiválok meghívásait.
De aztán csak-csak elő kellett állni egy újabb dobással. Mégpedig olyannal, ha lehet, ami úgy üti meg a frenetikus Rising Tide szintjét, hogy elkerülje az önismétlés csapdáit. Nos, ez lett a Luyando, mely – az afropop nyugati befolyásaitól mentesen – beérte annyival, amit elé sodort a Zambézi: a tongák sorsának és rítusainak emlékeit. Szóval, ha úgy tetszik, ez egy helyi értékű és akusztikus album, melynek fénye bizonyára jóval erősebb – a szegénységtől és korrupciótól sújtott – Zimbabwében, mint a világ szerencsésebb fertályain. Persze egyik-másik számtól (így a Mokole, a Kumukanda vagy a Njawane címűtől) most is padlót foghatunk, és a szólóénekes Mathias Muzaza hangja is úgy üt még, mintha százötvenmillió éve dörögne… De azért mintha egy csillagnyival alább jutottak volna a mennynél. (Out Here Records, 2017)
Warsaw Village Band: Sun Celebration Ez a varsói falusi banda tizennyolc éve utazik abban, hogy közös hangra találjon a városi és a falusi kultúra, a múlt és a jövő, az archaikus és a modern eszközök, továbbá a keleti és a nyugati világ, illetve a Nap és a Hold ügyes-bajos dolgaiban. Ezek a hívószavak meglehetősen közhelyessé váltak a világzenében, de a Warsaw Village Band anyanyelvi szinten használja őket, ahogy azt fő csapásiránya, a transz megköveteli. Az előző albumukkal észak felé szálltak – rámutatva a szláv, a skandináv és a számi népek közös hagyományaira –, most pedig a Nap nyomába szegődtek, kelettől nyugatnak tartva, és együttműködve indiai, perzsa és (spanyol) galíciai muzsikusokkal. Ez az első dupla CD-jük, és az a legkevesebb, hogy dupla élmény…
Alapból adott az a varázslat, amire népi hangszereikkel (cimbalom, tekerő, „suka” hegedű, keretes dob) és három női énekhanggal képesek, és hozzá az a forma, amiben a motívumok ismétlése és az improvizáció eleve a megemelkedés felé mutat. Ehhez akár „díszítő elemként” is használhatták volna a vendégek adottságait, de abból ritkábban adódik csoda. A Sun Celebration pedig csodás, és többek közt attól az, ahogyan minden porcikáját áthatotta a galíciai Mercedes Peón éneke és dudája, az iráni Kayhan Kalhor (a hegedű őseként tisztelt) kemanchéje, az indiai Ustad Liaquat Ali Khan sarangija és éneke, az indiai Dhoad Gypsies from Rajasthan két tagjának tablája, harmoniuma és éneke, de ha kellett, kéznél volt egy brácsás (Michał Zaborski), egy trombitás (Miłosz Gawryłkiewicz) és egy szkreccselő-kütyüző dj (Feel-X) is. A szufi zenék mélységes spiritualizmusa olvadt a varsói transzba, ellenállhatatlanul és Napnál fényesebben. (Jaro Medien, 2017)
