Zene

lemez n Body Movement Egy újabb, meghökkentõen friss és izgalmas válogatás - ezúttal az osztrák Soundlab kiadótól. Tizenhat szám, a létezõ legkülönfélébb mûfajokban: new wave diszkó, diszkrét electroclash, elképesztõ sötét triphop, absztrakt jódli, dzsesszes melankólia és Die Kruppsra emlékeztetõ zúzás - ez az, amit tényleg nem lehet megunni.

Kevés olyan írásmû létezik, amely amellett, hogy lelkes ámulattal szól a székely rovásírás sajátságairól, mégsem egy világ-összeesküvés-elméletben kulminál. Értékelésünk tárgya azonban éppen ilyen. Megnyugtató továbbá az is, hogy a több mint magas labda ellenére a tárgymutató nem tartalmazza a "sumer" és a "Jézus anyanyelve" itemeket sem (mérsékelten nyugtalanító, hogy a "finn-ugor" címszót sem).

A térképek tanúsága szerint Waldsee nevû településbõl, városkából vagy tóból Ausztriában, Németországban és Svájcban tucatnyi is létezik, az a nyaralóhely azonban csak azokban a gyáva és cinikus náci agyakban terpeszkedett, melyekben megfogamzott az ötlet: az 1944 nyarán Auschwitzba deportált zsidókkal levelezõlapokat kell íratni, amelyekben és amelyekkel "megnyugtathatják" a még otthon maradottakat. Az elementáris gazság eme ostoba kis epizódját Randolph L. Braham idézi fel A magyar holokauszt címû nagy monográfiájában, s amikor nem létezõnek írja-tételezi a földrajzi nevet, annyiban igaza is van, hogy itt egy "átlagolt" és ellenõrizhetetlenné elkent hellyel-helyzettel igyekeztek "fedezéket" keresni a náci hivatalnokok. Braham aztán leírja, hogy néhány levelezõlapon kódolva megérkezett a valódi üzenet is: a feladók a haláltáborból küldték - valószínûleg utolsó - szavaikat.

Minden második westernfilm errõl szól: jön a gonosz bányatársaság, és el akarja - tûzzel-vassal, mézesmadzaggal - kergetni földjükrõl a szegény farmereket (indiánokat).

Hazám félig szigetÉ vagy tán egészen az? - tette fel a költõi kérdést majd két évtizeddel ezelõtt az európai csatlakozás küszöbén álló Portugáliában a fejét ötödik regénye tárgyán törõ, azóta Nobel-díjassá érett José Saramago. Megírta a Kõtutajt, de úgy tûnik, szülõföldjén csak nem tudott dûlõre jutni a problémát illetõen, mert pár évvel késõbb rövidre zárta a kérdést, és elköltözött a Kanári-szigetek egyikére. Az ominózus tutaj meg idõközben mégiscsak inkább Európához látszik kövülni.

Koncerten én még ennyi embert nem láttam. Négyszázezerrõl írnak, s magam is úgy saccoltam, plusz-mínusz két százalék. Pedig Sting nem egy kiköpött tömegpszichózis, sõt ha azt vesszük, hogy manapság mit takar a sztárság, inkább a klasszikusok közé sorolnám. (Sajnos, nem ugyanaz.) Csinálhat bármit, az életmûve már megkerülhetetlen.

Mi ez a tömeg? Azt már tudtuk, hogy a britek hülyék, de hogy az osztrákok is? Mert más értelmes magyarázat nem létezik arra, hogy miért tolonganak vagy ezerötszázan egy elsõlemezes skót gitárzenekar szabadtéri koncertjén, hét fokban.

Napjainkban talán éppen az újabb rockzenei hullám második periódusát éljük: a grunge-divat után elõször a kilencvenes évek vége felé jelentek meg újra a rádiókban és a tévékben az úgymond "keményebb" zenét játszó együttesek, sajnálatos tény maradt azonban, hogy a számos nu- és egyéb (a szó szoros értelmében) kommersz metál nem sok zenei innovációt, legfeljebb némi változatosságot hozott a globális mainstream zeneiparba. Ahogy a kis késéssel beérkezõ vásári death/black imitációk vagy a deresedõ halántékkal visszatérõ heavy metal legendák sem tudtak semmi izgalmasat produkálni az igényes agresszív zenéket kedvelõ közönség számára.

koncert n Cher Budapesten Diadalmas búcsúzás ez, három értelemben is. Cher elsõ listavezetõ dala 1965-bõl (!) datálódik, mégsem porszagú nosztalgiázás folyt ezen az estén, a mûvésznõ ugyanis a 90-es évektõl kezdõdõen ki tudja már, hányadik virágzását éli.

Mindegy, hogy a kényszer vagy a rendezõ szülte azt az ötletet, hogy a Bárka Színház legutóbbi elõadásán Stuart Máriát és Erzsébetet is Spolarics Andrea játssza; a lényeg, hogy ilyenformán a darab részben errõl a színházi helyzetrõl szól, részben meg arról, ami ebbõl következik. Szóval úgy néz ki: nem is lehetett volna másként.

Kár lenne még temetni a (zene)kultúrát egy olyan városban, ahol két egymást követõ este olyan színvonalú hangversenyeket hallgathatunk, mint május végén a Kongresszusi Központ akusztikai szempontból sokszor elátkozott nagytermében. Nem tudom, hogy a helyszín választotta a mûsort, vagy a mûsor követelte ki magának a nagy légterû hangversenytermet, de tény, hogy jól döntött a Budapesti Fesztiválzenekar vezetése, amikor Mahler gigantikus méretû utolsó szimfóniáját nem próbálta meg beszuszakolni a Zeneakadémia klasszikus épületébe.

Kimondottan érdekesnek tartom, ahogyan Lou Reed rendezkedik az életmûvében. Ahogyan számvet, ahogyan tisztáz, ahogyan letisztul. Ha minden igaz, emlékeznek még: tavaly két albumot is megjelentetett. A The Raven Edgar Allan Poe mûvei révén szembesítette esendõségével, s idézte meg eredendõ irodalmi ihletettségét, míg a NYC Mannel egy nem kevésbé kegyetlen városnézõ túrára csábított, harmincegy válogatott szerzeménye terepén. S hogy ne essék kétség a két kiadvány kapcsolatát illetõen, a NYC Man is a The Raven alapkérdésével indított: "Ki vagyok én?" Amiként alighanem e körül sertepertél A holló turnéján rögzített Animal Serenade címû (dupla) koncertlemez is.

Cay Taylan, miként az tán nevébõl is sejthetõ, Törökországban született, ahonnan, szintén érthetõ okokból, idõvel lelépett, s meg sem állt Bécsig, hogy utóbb samplerrel, laptoppal és hangszerekkel vegye be az egykori K. und K. fõvárost - ha már egykor elei vérrel és vassal nem boldogultak. Cay Taylan módfelett szerencsés (emellett igen tehetséges) szerzõ, hiszen kiváló alkotótársakra és egy remek alkotóközösségre lelt a Dzihan & Kamien duó által üzemel-tetett Couch Records kebelén - számos maxi után most itt a török srác elsõ albuma, név szerint a Su - helyenként meglepõen ismerõs közremûködõkkel. Például már az elsõ, dubos, lüktetõs számban (Tell Them Why) feltûnik MC Kemonnak, a hazai Gimmeshot Crew oszlopos tagjának a vokálja, aki a Pop címû, szintén érdemdús darabbal is tósztol egy keveset. Amúgy Cay Taylan rendkívül finom zenei menüt tálal a hallgatóságnak, melyben elegánsan és egyáltalán nem zavaróan keverednek az orientális, az afro-, a funk-, a soul-, a jazz- vagy a dub-reggae elemek, az ütõs vokálok és a vérforraló ritmusok.

A hatalmas kivetítő előtt négy konzol, azokon egy-egy Sony VAIO laptop és egy-egy keyboard. A gépeket négy öltönyös, csak a legszükségesebb mozdulatokat végző ember kezeli.