Mindegy, hogy a kényszer vagy a rendezõ szülte azt az ötletet, hogy a Bárka Színház legutóbbi elõadásán Stuart Máriát és Erzsébetet is Spolarics Andrea játssza; a lényeg, hogy ilyenformán a darab részben errõl a színházi helyzetrõl szól, részben meg arról, ami ebbõl következik. Szóval úgy néz ki: nem is lehetett volna másként.
A díszlet még "tekintve a tekintendõket" - azaz Zsótér Sándor rendezõt és Ambrus Mária tervezõt - is meghökkentõ: a zöld mûanyag (zuhany)függöny mögött fehér doboz, benne egy masszázságy, a hátsó falon a megfigyelõ-vezérlõ szoba hatalmas üvegablaka. Lehet ez börtön, kórházi intenzív szoba, de hát trónterem is, miért ne? Sõt, akár egyszerre mindhárom.
Amiként Benedek Mari jelmezei is egyszerre több mindent jelentenek, illetve inkább jeleznek. A férfiak deréktól fölfelé hivatalnokzakót, inget és nyakkendõt viselnek, deréktól lefelé korhû buggyos nadrágot - az idõ így nemcsak átível Schiller kora és a mi korunk közt, hanem mintegy szublimálódik: mindegy, mi mikorÉ Még a nem is mindegy: a két fõszereplõ hûséges famulusát játszó Varga Gabriella Mária dajkájaként például nõ, Erzsébet mellett viszont férfi: Georg Talbot (ráadásul eljátssza Mária õrzõjének, Amias Pauletnek kis szerepét is).
A Kálnoky László fordításában játszott darabot alaposan és fõleg koncepciózusan meghúzta Ungár Júlia dramaturg. Ilyenformán a szöveg is a puritán, majdnem steril térhez tapadt, a drámai akciók és szereplõk csökkenésével fölgyorsult a belsõ tempó, húzása, sõt huzata lett az elõadásnak. Amelybõl legerõsebben
a két részre osztott kiszolgáltatottság
kiabál, de nemcsak az, hanem rengeteg érzelem is, igazságok és életek, valahogy a József Attila-i módon, így: "mert megoszlik, mint az egy-élet / az egy igazság maga is."
És éppen ezt játssza el Spolarics Andrea. Erzsébet és Mária ilyenformán nem egymással ütközik elsõsorban, hanem ki-ki saját démonaival - melyekbõl kétségtelenül Erzsébetnek van több, de a Máriáéi sem kevésbé veszedelmesek. A Schiller-darab leghagyományosabb paradoxona - a börtönben is szabad, illetve a trónteremben is rab asszony - most egy alakításban, gazdagon kel életre, de változatlanul két alakban. Fizikai és lelki szabadság és rabság mosódik egymásba, de úgy, hogy a két különbözõ személyiség mindvégig integer marad. Spolarics alakításának az voltaképpen "csak" a szakmai, mondhatni manuális része, hogy minden pillanatban világos és egyértelmû, ki õ éppen. Pedig a jelenetek s benne a szerepei igen nagy erõvel torlódnak egymásra, tehát ez sem lehet egyszerû. Ráadásul nincsen semmi külsõdleges jelzés, de színészi trükk sem, Mária van, meg Erzsébet.
Spolarics az elõadás nagy részében hanyatt fekszik a kényelmetlen és keskeny ágyon, elegáns, op-artos ruhában, tûsarkú cipõben - királynõi jelenség (angol és skót). Máriaként szûk élet- és cselekvési térrel szeretetet, hûséget szomjazva vizslatja környezetét, nagy érzelmi amplitúdóval csapong remény és reménytelenség közt, majdnem mozdulatlanul is vibráló, élénk, karizmatikus asszony. Az alaposan technicizált környezetben - magnó, mikrofon, gépek, furmányos eszközök sorakoznak föl az õrzõ emberek mellé, hogy közvetítsék számára a külvilágot - maga a kételkedõ, életvágyó ember, akit persze meg lehet ölni (meg is teszik), de nem lehet elpusztítani. És ez már Erzsébet csapdája.
' a másik okos és szenvedõ asszony; õ is fekszik, õ is a steril kis szobában, õ is csapódik, õ is fogoly. Nem annyira Máriának, mint inkább a saját hatalmi akrobatikájának van kiszolgáltatva; s mert az elõadás igazi trouvaille-a, hogy mindig van Erzsébetben egy kicsi Stuart Mária (és nem kizárólag a színészi egybeesés okából, inkább annak ellenére), az explicit döntési helyzetben bravúrosan egyensúlyozik a nem cselekvés és a cselekvés között.
Mert hát a végén persze hogy cselekszik. Durva, kemény poén, hogy
egy friss Népszavára
(mint a nép szavára, mely maga a halálos ítélet) firkálja oda nagy mozdulatokkal az aláírását. Ilyen durva színházi poénból amúgy több is van; az elõadás szövetébõl kitüremkedõ éneklõs-mikrofonos királynõ-találka a bemutatón például "túlsikerült": formájával fölülütötte a lényeget. Egy másik kemény megoldás - amikor a masszázságyon vágott lyukon át megfojtják a fekvõ Máriát - ugyanekkor például "arányos" maradt, s mint ilyen a kiszolgáltatottság egészen legfölsõ fokát tudta megjeleníteni.
Spolarics játéka gazdag, erõteljes, tiszta - szóval remek. És jók a figurák körülötte - a személyzet arctalansága, hangtalansága súlyosan megképzõdik; úgy vannak jelen, hogy szinte nincsenek is. Közben persze létrehozzák azt a masinériát, melynek mûködése nélkül manipuláció nincsen is: a függések és érdekek szövevényes hálóját. Nekem legjobban talán a William Cecilt játszó Gados Béla tetszett, és mindjárt mellette a zsúrfiúra vett Robert Dudley: Balázs Zoltán. Ollé Erik alaposan elrajzolja Mortimer szerelmes nekihevülését, Varga Gabriella élesen váltani tud a különféle figurák karaktere közt.
A vége katartikus - méltó az elõadáshoz. Amikor Erzsébet dilemmája látszólag megoldódik (azaz Mária, a skótok királynõje már halott), valójában kiteljesedik. Egy végtelenül hosszúnak tûnõ mozdulatsor végére bõrönddé lesz az ágy, Mária megemeli, menni kéne kifelé, a személyzet eltûnt, már csak õ van és a nagy baj: az üres tér üres belsõt vetít ki. Spolarics sugározza a magányt és a semmit. Nincs hátra más, mint a fohász - és ebbõl lett a britek himnusza.
Csáki Judit
Bárka Színház, 2004. május 21.
