Cay Taylan, miként az tán nevébõl is sejthetõ, Törökországban született, ahonnan, szintén érthetõ okokból, idõvel lelépett, s meg sem állt Bécsig, hogy utóbb samplerrel, laptoppal és hangszerekkel vegye be az egykori K. und K. fõvárost - ha már egykor elei vérrel és vassal nem boldogultak. Cay Taylan módfelett szerencsés (emellett igen tehetséges) szerzõ, hiszen kiváló alkotótársakra és egy remek alkotóközösségre lelt a Dzihan & Kamien duó által üzemel-tetett Couch Records kebelén - számos maxi után most itt a török srác elsõ albuma, név szerint a Su - helyenként meglepõen ismerõs közremûködõkkel. Például már az elsõ, dubos, lüktetõs számban (Tell Them Why) feltûnik MC Kemonnak, a hazai Gimmeshot Crew oszlopos tagjának a vokálja, aki a Pop címû, szintén érdemdús darabbal is tósztol egy keveset. Amúgy Cay Taylan rendkívül finom zenei menüt tálal a hallgatóságnak, melyben elegánsan és egyáltalán nem zavaróan keverednek az orientális, az afro-, a funk-, a soul-, a jazz- vagy a dub-reggae elemek, az ütõs vokálok és a vérforraló ritmusok. A Kolambe címû számban például a hamisítatlan afrofunk intro után a ritmika átvált intenzív, érzéki, dubos lüktetésbe, a finom downtempo Zanubia után pedig jön a lemez legdiszkósabb darabja, a Beijo vokális house tombolása. A direkt török zenei hatás a következõ, Cifteteli címû szerzeményben érhetõ leginkább tetten: hagyományos török hastánc dubba ojtva, az Akyurt Orchestra vonósai a modern technika ellen, hogy a következõ, Su címû szerzeményben visszatérjen a kora nyár esti, finoman punnyadt, immár emblematikusan osztrák hangulat. Az elegáns futamok, decens alkalmi hangszerszólók, érzéki nõi vokálok hallatán nem tudjuk megállni, hogy fel ne soroljuk a zenész közremûködõket: Dieter Kolbeck billentyûs hangszereken, Lorenz Raab, Nelson Williams és Eldis La Rosa hagyományos európai fúvós hangszereken, Metin Yilmaz kavalon és zurnán játszik, a baszszusgitárt Achim Tang, a dobokat, illetve az ütõsöket Alexdrum és Shayan Fathi kezelte meglehetõs mûgonddal, Aladdin és Betty S. szolgáltatták a nõi s a már említett Kemon mellett Özgen Öksüz a férfivokálokat. Ha már itt tartunk, a Pop címû számot korrektül Kemon rappelése hajtja elõre a dinamikus végkifejlet felé - miként nem kevésbé energikus a következõ Dalaaqui címû pörgõs, krimi-jazz-house tánczene sem. A Blu finom soulos vokállal kibélelt, elegáns jazzgroove a már említett Achim Tang ihletett basszusjátékával, az Olamaz viszont egy újabb, gandzsával felfûtött zenés Orient expressz, mely lassan pöfög biztos végzete felé. A rejtélyes címû Saria Says Love kiváló aláfestõ zene volna egy fülledt hangulatú kúrós/beszélgetõs filmben, míg a záró Alev igazi zenei epilógus, csöppnyi melankolikus fájdalommal, de csak annyira, hogy érezzük: mindjárt véget is ér a lemez.
Becses figyelmükbe ajánlanánk tehát Cay Taylan finom és ihletett zenéit: ígérjük, nem fognak vele törököt - a fenéket nem, de majd meglátják, milyen jó is, amikor nem ereszt.
- minek -
Couch Records/Deep Distribution, 2004
