"Tavaly még bírtam őket" - hangzik el valakinek a szájából az A38 hajó folyosóján, és a szóban forgó személy talán nem is sejti, hogy ennél tökéletesebben nem fogalmazhatná meg a hipszterség esszenciáját. Az tény, hogy a részben a hipszterek által pár éve felkarolt amerikai Warpaint már lassacskán két éve adós egy új lemezzel, de először járnak nálunk, és szerencsére nem fesztiválon. A hajó sokkal intimebb kulisszái jobban passzolnak a zenekar artrockjához, de az sem lőtt volna nagyon mellé, aki ezt a koncertet a Müpába szervezte volna. Probléma csak egy van: jó régi magyar szokás szerint rohadt későn van a kezdés, fél tizenkettőkor, ráadásul egy vasárnap estén.
Szerencsére a halmozottan bölcsészes megjelenésű warpaintes csajok feledtetik a másnap reggeli meló fenyegető közelségét, és bizonyítják, hogy a hype nem volt érdemtelen. A disszonáns gitárok a Cure-t, a verze-refrén-verze elhagyása (és még egy s más) a Cocteau Twinst, a színtiszta vokálok a motownos csajzenekarokat, a szembe lógó loboncok meg néha a Ramonest idézik, és az is egyértelmű, hogy ha stylistot engednének a közelükbe, akkor ők lehetnének az új Bangles. De szerencsére nem ez a buli konklúziója, hanem az, hogy a ritmusszekció döbbenetesen jól össze van hangolva, Theresa Wayman gitáros szinte többet frontemberkedik, mint az eredetileg ezt a posztot birtokló Emily Kokal, Jenny Lee Lindberg basszusgitáros pedig toronymagasan nyeri a nem létező cukisági versenyt a színpadon. A koncert csúcspontja egyértelműen az Undertow, negatívumként pedig csak azt lehet felhozni, hogy a ráadás egy túl hosszúra nyújtott Kokal-szólószettből (melybe az énekesnő a Bruce Springsteen/Patti Smith-féle Because The Nightot is beleszövi) és egy közepesen izgalmas új számból áll, de még így is feledtetik az emberrel az ébresztőóra vészesen közelgő üvöltését. Ja, és még Bródy János is ott van a közönségben. Akkor ő most hipszter?
A38 hajó, július 8.
