A hetvenedik születésnapját hamarosan ünneplő, és szinte mindenki által csak Főnökként becézett Bruce Springsteen utoljára 2014 legelején adott ki nagylemezt, de túlzás lenne azt állítani, hogy az elmúlt öt és fél évet lustálkodással töltötte. Önéletrajzot írt, hosszasan koncertezett a Broadway-n, megjelentetett válogatást, csinált egy komoly The River-újrakiadást, azzal ráadásul maratoni turnéra is indult, és akkor még nem beszéltünk a lapzártánk idején 48 (!) darabnál tartó archív koncertlemez-sorozatáról. A kreativitás terén adódott ugyan némi leblokkolás, de Főnökünk végül összeszedte magát, és mostanra készült el a Western Stars című legújabb munkájával. Az életművet felületesebben ismerők is tudják, hogy kétfajta Springsteen létezik: a rockolós, ordítozósabb (ilyenkor általában az E Street Band kíséri), illetve a folkos, csendesebb. Az új album az utóbbi kategóriába tartozik, bár messze ne olyan elborult számokat képzeljünk el, mint amilyenek az 1982-es Nebraskán szerepeltek. A Western Stars dalai tele vannak nagy ívű vonós betétekkel, a szövegek leginkább az utazásról szólnak – nem számoltam, hányszor hangzik el a highway szó, de jó sokszor, az biztos. A Hitch Hikin’ című nyitány nem meglepő módon a csavargásról szól, és ugyanez a tematika folytatódik az ezt követő The Wayfarerben is. Rengeteg földrajzi név bukkan fel a szövegekben, kapunk kiöregedett western színész és kiöregedett kaszkadőr szemszögéből énekelt dalt, de Springsteen még most is hitelesen tud énekelni az amerikai melós szemszögéből. Egyedül a hangszerelésért kár: a vonós körítés többször is túllép a giccshatáron, főleg a lemez középső harmadában.
A végén aztán két minimalistább dal, a Hello Sunshine és a Moonlight Motel javít az összképen. A hírek szerint a Főnök azóta már egy újabb, az E Street Banddel közös albumon dolgozik – remélhetőleg az élvezetesebbre sikeredik.
Columbia/Sony, 2019
