Magyar Narancs: Ha felvételen hallgat hegedűművészeket, felismeri őket?
Vilde Frang: Hát persze! Jó, nem mindenkit, hiszen tonnányi kiváló hegedűs van, de sokat igen – mindenkinek saját hegedűhangja van, ami felismerhető. Heifetz rendkívül erőteljes, fókuszált, szinte kék fénnyel ég, ami valószínűleg az intenzív vibratójának köszönhető; Ojsztrah minden erőfeszítés nélkül, impozánsan, előkelően játszik, semmi dráma, minden tiszta és nagy ívű. Pekka Kuusistót is azonnal megismerem. Olyan ez, mint az énekesek: az ember felismeri Fischer-Dieskaut, Lucia Poppot, Cecilia Bartolit – aki egyébként nagy kedvencem.
MN: Tud olyasmit mondani, amit ezektől a nagy kollégáktól, elődöktől tanult?
VF: Az ember mindig felcsíp innen ezt, onnan azt, talán nem is tudatosan, különösen fiatalkorában. Egy tanár meg tudja mondani, hogy mit csinálj, meg mit ne, de amikor az ember nagy művészeket hallgat, ott vannak az igazi nagy felismerések. Technikailag is, az ember felszívja ezeket a tulajdonságokat, még akkor is, ha nem figyel, csak csodálja őket.
MN: A vibratót említette Heifetzcel kapcsolatban. Mi a véleménye a vibratóról?
VF: A vibrato szerintem a kifejezés eszköze, sőt – bár nem így szoktak gondolkodni róla – az artikuláció eszköze is. Van egy veszélye, hogy egyfajta vírussá válhat, amitől nehéz megszabadulni, mert sokszor szinte öntudatlanul beleivódik a játékosokba; a mesterkurzusaimon nem-egyszer találkozom olyanokkal, akik nem is veszik észre, hogy állandóan vibrálnak, és amikor azt kérem, hogy most hagyják el a vibratót, nem is értik igazán. Pedig a vibratónak sokkal inkább díszítőeszköznek kellene lennie. Szerintem a zene sokszor intenzívebb vibrato nélkül.
MN: A historikus játékmód takarékosan bánik ezzel az eszközzel. Ön hogyan viszonyul a régizene-játékhoz?
VF: Az az igazság, hogy gyakran sokkal valóságosabbnak, őszintébbnek találom a zenélésüket, sokkal hűbbnek a darabhoz, mint a hagyományos, romantikus játékot. A frázisok sokkal tisztábbak, a zenei tájkép világosabb; nem csinálják a zenét, hanem hagyják, hogy megvalósuljon.
MN: Játszott már régizene-együttessel?
VF: Igen, de modern hangszeren. Mozart-darabokat vettünk fel a Magyarországon is jól ismert Jonathan Cohen együttesével, az Arcangelóval és Makszim Riszanovval – ez csodálatos élmény volt, a leginspirálóbb tanulás számomra! A zene így sokkal élőbb, egészen új fények villannak föl benne! Játszottuk Párizsban Beethoven Hármasversenyét, ott viszont bélhúrokon, előtte fogalmam sem volt, hogy fogok egy állat belén játszani…
MN: Önt csodagyereknek tartották – ezt hogy élte meg? Vagy ez inkább csak egy címke volt?
VF: Hát persze, hiszen Norvégia olyan kis ország, ami a hegedűsöket illeti. De hát ma már háromévesek is játsszák a Paganini-hegedűversenyeket, úristen… Ha ma visszahallgatom az akkori játékomat, abban nem volt semmi rendkívüli, csak a zene szeretete. Nekem normális, boldog gyerekkorom volt, rendes iskolába jártam, nem szerettem gyakorolni – szóval, ahogy kell.
MN: És mit jelent norvég hegedűművésznek lenni, mit jelent ez a háttér?
VF: Ó, ez nagyon érdekes! 14–15 éves koromban mindent el akartam felejteni, amit Norvégiában tanultam. Amatőrnek éreztem magam a nemzetközi hegedűs környezetben, Németországba mentem, tökéletes, német hangzású hegedűs akartam lenni. Azután azonban egyre inkább tudatosultak bennem a saját gyökereim, egyre közelebb kerültem a saját hazámhoz, és ahogy egyre idősebb leszek, Norvégia egyre becsesebb és vonzóbb számomra. Onnan kaptam a személyiségemet, a zeneiségemet. Norvégiában minden sokkal lazább, nyugodtabb, lassabb – egészen más a tempó. Örülök, hogy nem ebben az őrlően gyors világban nőttem fel. A norvégok egy kicsit komótosabbak, nem olyan fürgék, talán naivabbak; ott mindig azt mondták, ne gyakorolj olyan sokat, ne gyakorolj olyan keményen – ami persze nem feltétlenül jó, amikor az ember lelkes fiatal zenész. De Norvégia tett olyanná, amilyen vagyok.
MN: Játszotta és lemezre vette Bartók kéttételes I. hegedűversenyét, a Geyer Stefinek írt, de a szerző életében soha el nem hangzott darabot, valamint a nagyszerű Szólószonátát is. Mit tanulmányozott a művek előadása előtt – vagy elég volt a kotta?
VF: A Szólószonátát nagyon fiatalom kezdtem tanulmányozni. Számomra a darab valójában Bach kiterjesztése, továbbvitele volt. Szerintem Bach óta ez a legambiciózusabb darab, amit szólóhegedűre írtak. Nagyon-nagyon sokáig tanultam – ez volt az én Sagrada Familiám… Nem igazán tekintettem bele ennek a magyar vonatkozásaiba, csak amikor a Kaposfesten találkoztam nagyszerű magyar hegedűsökkel. Azóta ez az aspektus sokkal egyértelműbb és érdekesebb számomra. Az I. hegedűverseny és a nemrég felvett Zongoraötös is még kicsit kozmopolita, kicsit straussos, mahleres, nem olyan, mint az érett Bartók.
MN: A jól ismert II. hegedűversenyt nem játszotta?
VF: Nyilvánosan még nem – talán néhány év múlva.
MN: A Bartók- és Enescu-műveket tartalmazó lemeze nagy sikereket aratott. A kulturális közelségük miatt tette egymás mellé ezt a két zeneszerzőt?
VF: Engem lenyűgözött a tény, hogy ugyanabban az évben és földrajzilag is egymáshoz meglehetősen közel születtek, ismerték és nagyra becsülték egymást. Enescu vezényelte Bartók műveit, és Bartók el volt ragadtatva, hogy Enescu fejből vezényelte azokat. Olyan sok a fantasztikus párhuzam! A lemezen szereplő Oktettet Enescu 17 évesen kezdte komponálni, 19 évesen fejezte be – és szinte azonnal el is felejtették vagy mellőzték, mert túl nehéznek találták. Bartók néhány évvel idősebben, de nagyon fiatalon írta a darabját, és az övé is évtizedekig feküdt eljátszatlanul. Amikor játszom, mindig arra gondolok, jaj, miért nem Enescunak ajánlotta, ő csodálatosan eljátszotta volna, mert fantasztikus hegedűs volt – de persze a mögöttes történet nem róla és nem neki szólt.
MN: Sok zenész, és főképp sok hegedűs hangsúlyozza az éneklés fontosságát a hegedülésnél.
VF: Ez valóban fontos. Ha az ember elénekel egy frázist, azzal egy csomó kemény gondolkodást megtakarít. A hegedű van a legközelebb az emberi hanghoz. Én sajnos nem vagyok jó az éneklésben.
MN: Mi vagy ki inspirálja önt?
VF: Ó, olyan sok minden! Először is közel akarok lenni a természethez, egyre inkább. Rendszeresen akarok állatokkal lenni, mindenfélével, kutyákkal, macskákkal, és nagyon szeretek lovagolni. Vagy például néztem a múltkor a csodálatos balerinát, a román Alina Cojocarut, aki nagyszerű színész, és teljesen átadja magát a szerepének – ez is inspiráló számomra. Amikor valaki nem a tökéletességet isteníti, amitől a dolgok, a zenélés is igazából meghal.
MN: Anne-Sophie Mutter hegedűművész jelentős szerepet játszott a zenei fejlődésében.
VF: Egy kulcsfontosságú korszakomban segített, elsősorban anyagilag, hogy Németországban tanulhassak. Tőle, illetve az alapítványától kaptam a csodálatos Vuillaume hegedűmet és a vonómat is, amelyeket azóta meg is tudtam vásárolni. Meghívott magával turnézni, ami szintén nagyon nagylelkű volt a részéről. Sosem tanított igazán, sosem próbált valamiféle terméket csinálni belőlem. Azt mondta, az a legfontosabb, hogy a saját stílusomat, saját zenei személyiségemet fejlesszem ki.
MN: Mik a tervei? Nem annyira konkrét koncertekre gondolok, hanem mit szeretne megtanulni?
VF: Feltétlenül meg akarok tanulni bélhúron játszani. És szégyellem, de nem játszottam még brácsán, ezt is meg akarom tanulni. Ez nagyon fontos lépés számomra, ami jelentősen kitágítja egy hegedűs horizontját. És nagyon szeretnék kamaraegyüttest vezetni, mert a kamarazenekari repertoár egy más világ, ami nagyon izgat. Nem vezényelnék, hiszen arra nincs szükség, hanem koncertmesterként vezetném az együttest – eleve sokkal jobb, ha az ember együtt játszik az együttessel.
MN: A Fesztivál Akadémián érdekes művet játszik, Alan Ridout Ferdinánd, a bikáját. Mi ez a darab?
VF: Nagyon kedves és mulatságos darab, egy szelíd kis bikáról szól. Azért is kértem ezt, mert a júliusom nagyon sűrű, és ezt nem kell sokat gyakorolni a színésszel.
MN: Utána viszont ez egyik legismertebb darabot, Vivaldi Négy évszakját játsszák.
VF: Számomra ez igazi társas darab, majdnem olyan, mint egy karnevál, mert annyiféle karakter van benne. És persze nagyon szép szöveg is van hozzá, amelyet valószínűleg maga Vivaldi írt.
Vilde Frang július 20-án, 19.30-kor lép fel a Fesztivál Akadémia keretében a Zeneakadémia Nagytermében.
