Az 1994-ben Berlinben alakult hattagú együttes már a kezdetekkor is létező, erős trendekre reagált: zenéjükben ugyanúgy visszhangzik a nemes és sokszínű Neue Deutsche Welle hagyomány (mindenekelőtt a DAF, a Die Krupps és az Einstürzende Neubauten), a kilencvenes évek elején különösen erős ipari metál vonal vagy éppen a napjainkban éppen reneszánszát élő electronic body music (EBM), mint az akkoriban Németországban is csúcsra járatott technó.
Példaképeik között éppúgy megtalálni a Ministryt, mint a Depeche Mode-ot – sokak szerint meg éppen a Laibach inspirálta őket leginkább, mi több, a szlovénok számos ötletét sikerült lenyúlniuk. A német zenei sajtó 1995-ös első albumuk (Herzeleid) nyomán új címkét sütött rájuk – néhány pályatársukkal együtt ők lettek a Neue Deutsche Härte (azaz az Új Német Keménység) stílus megtestesítői, de néhány éven belül sikerült elfogadtatniuk magukat autonóm szereplőként saját műfajuk határain túl, és ami még fontosabb, a német nyelvterületen kívül is.
Ez azért is kulcsfontosságú, mert a Rammstein szinte minden számát németül adja elő Till Lindemann vokalista és pirotechnikus, akit a karjaiba épített lángszórópárról is ismerhet a koncertlátogató publikum. A gyorsan bekövetkező nemzetközi áttörésre nem is lehet jobb bizonyíték, mint az, hogy alig kétéves felállásuk után az akkor készülő David Lynch-film, a Lost Highway soundtrackjébe két számukat is beválogatta a kurátor Trent Reznor, a szintén példaképnek számító Nine Inch Nails frontembere.
| ||
Ennek ellenére a Rammstein a pirotechnika használatával és extrém kosztümökkel teljes, intenzív élő fellépéseiről, és nem a zenéje miatt híresült el, illetve botrányos videoklipjeik határozták meg a hozzájuk kapcsolt vizuális ikonográfiát. Ebből a szempontból a leghíresebb az a pornográfiával minimum flörtölő 2009-es alkotás, amely a Pussy című számukhoz készült, bár a dal ettől függetlenül német No.1 sláger lehetett.
Szövegeik gyakorta vájkálnak a szexualitás társadalmilag többnyire tabusított témáiban, de a különböző parafíliákon kívül daloltak ők légi katasztrófákról (már nevüket is, egy betű híján, a szörnyű véget ért 1988-as ramsteini légi bemutatóról vették), a tiszai ciánszennyezésről vagy éppen Armin Meiwesről, a hírhedt német kannibálról, aki ezután beperelte a zenekart! Ha pedig fellépéseik militarista tendenciái miatt szélsőjobboldalisággal vádolták őket, arra egy határozott gesztussal válaszoltak (a Bertolt Brecht szövegére Hanns Eisler által komponált kommunista induló átdolgozásával a Links 2-3-4-ben).
Botrányokban amúgy sem volt szegény a Rammstein pályafutása: hol iskolai lövöldözők vallottak a zenekar iránti olthatatlan rajongásukról, hol a beszláni csecsen túszejtők playlistjén vélték látni dalaikat. A Liebe ist für alle da című 2009-es lemezüket a német ifjúság lelki épségéért őrködő médiahatóság (azaz a Bundesprüfstelle für jugendgefährdende Medien) döntése nyomán csak felnőttek vásárolhatták meg.
Tíz évig nem jelent meg új Rammstein-lemez, a zenekar nevét címként viselő új albumon ehhez képest minden jó megmaradt, ami korábban jellemezte őket: hatásos, egyben fogós riffek a két gitáros, Richard Z. Kruspe és Paul Landers jóvoltából, váratlanul megkapó dallamok, elragadó, sokszor az egész testet megmozgató grúvok és gyakorta zavarba ejtő, felkavaró szövegek, néha a szinte ember alatti világ poklából.
| ||
Nem hiányoznak a slágerként is beváló szerzemények, mint mindjárt az albumnyitó szintimetál Deutschland, amelyben a hazához fűződő, finoman fogalmazva is ambivalens kapcsolatáról vall a zenekar. Ám a lemezt hallgatva egyre inkább olyan benyomásunk támad, hogy egy sokkal érettebb, kifinomultabb, elegánsabb (és ha esetükben nem volna furcsa leírni: „klasszicizáltabb”) hangzással álltak elő, ami határozottan a javukra válik.
A számokon belüli váltások, a dalokban direkt elhelyezett allúziók, a rájuk jellemző vaskos, sokszor a fekete humorba hajló irónia itt is jelen van – legfeljebb a kifejezetten morbid megnyilvánulásokból faragtak le jelentős mértékben. Ráadásul egy sor zenei érdekességet is találhatunk. Ott van mindjárt az amúgy Rammstein módra valláskritikai indíttatású Zeig dich izgalmasan induló posztpunk/gót/metál keverék hangzása az Ómen című film világát megidéző templomi kórusmintáival.
A leggrúvosabb szám a Sex című metál-boogie, egy, a hasonló témájú korábbi dalaiknál jóval decensebb darab. Ehhez képest a Puppe szokatlan kezdeti visszafogottsága és a német új hullámos időket idéző hangütése megtévesztő, a szám ugyanis a kiskorúak szexuális kihasználásáról és ennek megfelelően brutális metálriffekkel folytatódik.
Eközben olyan darabok vannak még a lemezen, mint a vonósokkal, szintivel és akusztikus gitárral kísért Diamant, egy szomorú szerelmes szám, vagy a Tattoo, amely a betonkemény gitárnyűvés mellett a legdurvább eurodiszkó-témákkal büntet. A Rammstein tehát méltó módon tért vissza, igazolva azt, hogy még mindig ők a minden értelemben kemény, tematikus rockzene egyik utolsó reménysége.
Universal, 2019
