Lemez

A régi jó dolgokból sok minden megmaradt

Rammstein: Rammstein

Zene

Kevés ellentmondásosabb, egyben hatásosabb zenekar működött az elmúlt negyedszázadban, mint a német Rammstein, amely hosszú szünet után új lemezzel ünnepli fennállásának 25. évfordulóját. Kritika.

Az 1994-ben Berlinben alakult hattagú együttes már a kezdetekkor is létező, erős trendekre reagált: zenéjükben ugyanúgy visszhangzik a nemes és sokszínű Neue Deutsche Welle hagyomány (mindenekelőtt a DAF, a Die Krupps és az Einstürzende Neubauten), a kilencvenes évek elején különösen erős ipari metál vonal vagy éppen a napjainkban éppen reneszánszát élő electronic body music (EBM), mint az akkoriban Németországban is csúcsra járatott technó.

Példaképeik között éppúgy megtalálni a Ministryt, mint a Depeche Mode-ot – sokak szerint meg éppen a Laibach inspirálta őket leginkább, mi több, a szlovénok számos ötletét sikerült lenyúlniuk. A német zenei sajtó 1995-ös első albumuk (Herzeleid) nyomán új címkét sütött rájuk – néhány pályatársukkal együtt ők lettek a Neue Deutsche Härte (azaz az Új Német Keménység) stílus megtestesítői, de néhány éven belül sikerült elfogadtatniuk magukat autonóm szereplőként saját műfajuk határain túl, és ami még fontosabb, a német nyelvterületen kívül is.

Ez azért is kulcsfontosságú, mert a Rammstein szinte minden számát németül adja elő Till Lindemann vokalista és pirotechnikus, akit a karjaiba épített lángszórópárról is ismerhet a koncertlátogató publikum. A gyorsan bekövetkező nemzetközi áttörésre nem is lehet jobb bizonyíték, mint az, hogy alig kétéves felállásuk után az akkor készülő David Lynch-film, a Lost Highway soundtrackjébe két számukat is beválogatta a kurátor Trent Reznor, a szintén példaképnek számító Nine Inch Nails frontembere.

false

 

Fotó: Universal Music

 

Ennek ellenére a Rammstein a pirotechnika használatával és extrém kosztümökkel teljes, intenzív élő fellépéseiről, és nem a zenéje miatt híresült el, illetve botrányos videoklipjeik határozták meg a hozzájuk kapcsolt vizuális ikonográfiát. Ebből a szempontból a leghíresebb az a pornográfiával minimum flörtölő 2009-es alkotás, amely a Pussy című számukhoz készült, bár a dal ettől függetlenül német No.1 sláger lehetett.

Szövegeik gyakorta vájkálnak a szexualitás társadalmilag többnyire tabusított témáiban, de a különböző parafíliákon kívül daloltak ők légi katasztrófákról (már nevüket is, egy betű híján, a szörnyű véget ért 1988-as ramsteini légi bemutatóról vették), a tiszai ciánszennyezésről vagy éppen Armin Meiwesről, a hírhedt német kannibálról, aki ezután beperelte a zenekart! Ha pedig fellépéseik militarista tendenciái miatt szélsőjobboldalisággal vádolták őket, arra egy határozott gesztussal válaszoltak (a Bertolt Brecht szövegére Hanns Eisler által komponált kommunista induló átdolgozásával a Links 2-3-4-ben).

Botrányokban amúgy sem volt szegény a Rammstein pályafutása: hol iskolai lövöldözők vallottak a zenekar iránti olthatatlan rajongásukról, hol a beszláni csecsen túszejtők playlistjén vélték látni dalaikat. A Liebe ist für alle da című 2009-es lemezüket a német ifjúság lelki épségéért őrködő médiahatóság (azaz a Bundesprüfstelle für jugendgefährdende Medien) döntése nyomán csak felnőttek vásárolhatták meg.

Tíz évig nem jelent meg új Rammstein-lemez, a zenekar nevét címként viselő új albumon ehhez képest minden jó megmaradt, ami korábban jellemezte őket: hatásos, egyben fogós riffek a két gitáros, Richard Z. Kruspe és Paul Landers jóvoltából, váratlanul megkapó dallamok, elragadó, sokszor az egész testet megmozgató grúvok és gyakorta zavarba ejtő, felkavaró szövegek, néha a szinte ember alatti világ poklából.

false

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Nem hiányoznak a slágerként is beváló szerzemények, mint mindjárt az albumnyitó szintimetál Deutschland, amelyben a hazához fűződő, finoman fogalmazva is ambivalens kapcsolatáról vall a zenekar. Ám a lemezt hallgatva egyre inkább olyan benyomásunk támad, hogy egy sokkal érettebb, kifinomultabb, elegánsabb (és ha esetükben nem volna furcsa leírni: „klasszicizáltabb”) hangzással álltak elő, ami határozottan a javukra válik.

A számokon belüli váltások, a dalokban direkt elhelyezett allúziók, a rájuk jellemző vaskos, sokszor a fekete humorba hajló irónia itt is jelen van – legfeljebb a kifejezetten morbid megnyilvánulásokból faragtak le jelentős mértékben. Ráadásul egy sor zenei érdekességet is találhatunk. Ott van mindjárt az amúgy Rammstein módra valláskritikai indíttatású Zeig dich izgalmasan induló posztpunk/gót/metál keverék hangzása az Ómen című film világát megidéző templomi kórusmintáival.

A leggrúvosabb szám a Sex című metál-boogie, egy, a hasonló témájú korábbi dalaiknál jóval decensebb darab. Ehhez képest a Puppe szokatlan kezdeti visszafogottsága és a német új hullámos időket idéző hangütése megtévesztő, a szám ugyanis a kiskorúak szexuális kihasználásáról és ennek megfelelően brutális metálriffekkel folytatódik.

Eközben olyan darabok vannak még a lemezen, mint a vonósokkal, szintivel és akusztikus gitárral kísért Diamant, egy szomorú szerelmes szám, vagy a Tattoo, amely a betonkemény gitárnyűvés mellett a legdurvább eurodiszkó-témákkal büntet. A Rammstein tehát méltó módon tért vissza, igazolva azt, hogy még mindig ők a minden értelemben kemény, tematikus rockzene egyik utolsó reménysége.

Universal, 2019

Figyelmébe ajánljuk

Hurrá, itt a gyár!

Hollywood nincs jó bőrben. A Covid-járvány alatt a streamingszolgáltatók behozhatatlan előnyre tettek szert, egy rakás mozi zárt be, s az azóta is döglődő mozizási kedvet még lejjebb verte a jegyek és a popcorn egekbe szálló ára.

Profán papnők

Liane (Malou Khebizi), a fiatal influenszer vár. Kicsit úgy, mint Vladimir és Estragon: valamire, ami talán sosem jön el. A dél-franciaországi Fréjus-ben él munka nélküli anyjával és kiskamasz húgával, de másutt szeretne lenni és más szeretne lenni. A kiút talán egy reality show-ban rejlik: beküldött casting videója felkelti a producerek érdeklődését. Fiatal, éhes és ambiciózus, pont olyasvalaki, akit ez a médiagépezet keres. De a kezdeti biztatás után az ügy­nökség hallgat: Liane pedig úgy érzi, örökre Fréjus-ben ragad.

Vezető és Megvezető

Ha valaki megnézi a korabeli filmhíradókat, azt látja, hogy Hitlerért rajongtak a németek. És nem csak a németek. A múlt század harmincas éveinek a gazdasági válságból éppen csak kilábaló Európájában (korántsem csak térségünkben) sokan szerettek volna egy erőt felmutatni képes vezetőt, aki munkát ad, megélhetést, sőt jólétet, nemzeti öntudatot, egységet, nagyságot – és megnevezi azokat, akik miatt mindez hiányzik.

Viszonyítási pontok

Ez a színház ebben a formában a jövő évadtól nem létezik. Vidovszky György utolsó rendezése még betekintést enged színházigazgatói pályázatának azon fejezetébe, amelyben arról ír, hogyan és milyen módszerrel képzelte el ő és az alkotógárdája azt, hogy egy ifjúsági színház közösségi fórumként (is) működhet.

Kliséből játék

A produkció alkotói minimum két olyan elemmel is élnek, amelyek bármelyikére nagy valószínűséggel mondaná egy tapasztalt rendező, hogy „csak azt ne”. Az egyik ilyen a „színház a színházban”, ami könnyen a belterjesség érzetét kelti (ráadásul, túl sokszor láttuk már ezt a veszélyesen kézenfekvő megoldást), a másik pedig az úgynevezett „meztelenül rohangálás”, amit gyakran társítunk az amatőr előadásokhoz.

Hallják, hogy dübörgünk?

A megfelelően lezárt múlt nem szólhat vissza – ennyit gondolnak történelmünkről azok a politikai aktorok, akik országuk kacskaringós, rejtélyekben gazdag, ám forrásokban annál szegényebb előtörténetét ideológiai támaszként szeretnék használni ahhoz, hogy legitimálják jelenkori uralmi rendszerüket, amely leg­inkább valami korrupt autokrácia.

Próbaidő

Az eredetileg 2010-es kötet az első, amelyet a szerző halála óta kézbe vehettünk, immár egy lezárt, befejezett életmű felől olvasva. A mű megjelenésével a magyar nyelvű regénysorozat csaknem teljessé vált. Címe, története, egész miliője, bár az újrakezdés, újrakapcsolódás kérdéskörét járja körül, mégis mintha csak a szerzőt, vele együtt az életet, a lehetőségeket búcsúztatná.