„Az egymást követő kiábrándulások, melyeknek sora előreláthatólag még hosszú lesz (talán ép[p] oly hosszú, mint életem), az az óriási bér, amit a legkisebb élvezett örömért elkerülhetetlenül fizetni kell, mindennek kell hogy széjjelrongálja minden ép lélek üdeségét. Csak egy gondolat teszi az ilyen életet még tűrhetővé: az a homályos, biztossá nem tehető sejtelem, hátha minden sorscsapás egy-egy hatalmas irányítója, fejlesztője művészetemnek, melynek közvetett vagy közvetlen befolyása nélkül ez nem lehetne olyanná, amilyennek a legmagasabb igények támasztása szerint lennie kellene. Erősen hiszem és vallom, hogy minden igaz művészet – a külvilágból magunkba szedett impressziók – az »élmény«-ek hatása alatt nyilvánul meg. Aki azért fest egy tájképet csakhogy ép[p]en tájképet fessen, aki azért ír egy szimfóniát csakhogy ép[p]en szimfóniát írjon, az legjobb esetben is nem egyéb jó mesterembernél. Nem tudok máskép[p]en művészeti termékeket elképzelni, mint alkotója határtalan lelkesedésének, elkeseredésének, bánatának, dühének, bosszújának, torzító gúnyjának, sarcasmus-ának megnyilatkozását. Azelőtt nem hittem, míg magamon nem tapasztaltam, hogy valakinek művei tulajdonkép[p]en életrajznál pontosabban jelölik meg életének nevezetes eseményeit, irányító szenvedélyeit. Persze csak igazi és igaz művészről beszélünk.”
1909-ben leendő első feleségének, Ziegler Mártának értelmezte ily drámai felfogásban a fiatal Bartók Béla, hogy hogyan is képzeli el a személyes sorscsapások meg a kiábrándulások és a megszülető művek kapcsolatát. Nem vitás, őszintén és komolyan gondolta mindazt, amit leírt, és ezt több művének példájával is igazolhatjuk. Igaz, ezek meghallgatásához az elkövetkező napokat Szombathelyen és környékén kell majd töltenünk, hiszen ott most pénteken veszi kezdetét a Nemzetközi Bartók Szeminárium és Fesztivál idei sorozata. Így a karmesterkurzus záró koncertjén a Savaria Szimfonikus Zenekar előadásában csupa ilyen, „élmény” hatására keletkezett kompozíció kerül majd a karmesterhallgatók pálcája alá (Szombathely Bartók terem, július 19., hét óra). A fából faragott királyfi meg A csodálatos mandarin szvitje között – Koppándi Jenő szólójával – éppenséggel az az I. hegedűverseny fog felhangzani, amely tudvalevőleg a Geyer Stefi (képünkön) iránt táplált heves, ám sajnos viszonzatlan szerelem gyümölcse volt, és amelyről maga Bartók azt állította: „narkotikus álomban”, „kizárólag a szívemből írtam”.
Szóval tehát „álom, álom”, de persze azért mégsem „édes álom, álomkép” ez a hegedűverseny: nem úgy, mint ahogyan azt Bartók Béla zeneakadémiai évfolyamtársának operettslágerében éneklik. Merthogy Kálmán Imre citált Csárdáskirálynője is elénk kerül a napokban, és ezt az eseményt most az egyszer tekintsük az ajánlónkba illőnek. Péntek és szombat este ugyanis a Margitszigeten egészen új Csárdáskirálynő vár majd reánk: az Operettszínház művészeivel, a filológiai hűség csalóka ígéretével, Vidnyánszky Attila rendezésében (július 12. és 13., nyolc óra).
