| ||
A bátyám tehet róla: egy gimis zenekar, a Players basszgitárosa, repertoárjukon a Szabad Európa csúszkáló rövidhullámairól levett Beatles, Hollies, Kinks, Stones, Animals, Troggs és a többiek, az ágya melletti falon fotók és rajzok tömkelege. Oda kerül az új kép is.
A hajnali újságkihordásból hazatérve egész napom a zenéé. Huszonéves vagyok. A gyerekkor ártatlanságához illő beat és a kamaszkor be nem vallott sznobizmusával hallgatott dzsessz-rock után ez már a punk és a new wave kora. Az orsós magnó lassan átadja helyét a kazettásnak. A szalagokon Pistols, Clash, Stranglers, Talking Heads, Joy Division, Bowie, Kraftwerk, Nina Hagen, Bob Marley, Specials és a többiek. Spirálfüzetekbe fordítom magamnak a New Musical Express, a Melody Maker, a Rolling Stone cikkeit. Még a soha nem látott, hallott zenekarokat istenítő vagy cikiző írásokat is élvezem, pláne azokat, amelyeket van szerencsém összevetni azzal, amit ismerek. A 80-as években ez tényleg szerencse kérdése. Az angol nyelvű sajtó az igazi újságíró-iskolám. Innen vezet az út első könyveimhez (Az új hullám évtizede 1 és 2), majd a Narancs szerkesztőségéhez.
Ötven fölött, az újságírásból kifarolva, végre íráskényszer nélkül hallgathatok zenét. A neten bármit megtalálok, azt is, amit nem keresek. Elindulok valamerre, aztán lesz, ami lesz. Magával ragad a nagy számok örvénye. Ez a blog a szabad csapongásé. Zenéket kínálok, amelyeket – saját kényemen-kedvemen túl – mindig egy-egy közös fogalom fűz egymás mellé.
