Jamiroquai: Virtual Insanity
A 90-es évek egyik legemlékezetesebb videója. Jay Kay, a Jamiroquai arca bolondos kalapban, bámulatosan lazán lépeget egy szürke térben, csöppet sem zavarja, hogy körötte szüntelen mozgásban a talaj és a bútorzat, holló száll el a feje fölött, vér szivárog a kanapéból. Jonathan Glazer 1997-es, díjnyertes klipjében egybefolyik a valóságos és a virtuális, merthogy pont erről, a jövőnket meghatározó technikai fejlődés őrületéről van szó. Imádjuk, hogy ez veszi át az irányítást mindenütt, még ha az is az ára, hogy lassan levegőt venni is veszélyes. „Ma már minden anya megválaszthatja a gyereke bőrszínét / A természet nem így akarta / Legalábbis ezt mondták tegnap / Nincs mit tenni, mint imádkozni / Azt hiszem, ideje, hogy új vallást alapítsak” – énekli félig ironikusan, félig komolyan a csúcstechnika veszélyeire figyelmeztetve, ugyanakkor használva is azt.
Fun Boy Three: The Lunatics Have Taken Over The Asylum
„A klinika tele cinikusokkal / Kicsavarnák a karunkat / Figyelik minden léptünket / Rajta vagyunk a listájukon / A holdkórosok átvették a hatalmat a bolondokházában” – kántálják a Fun Boy Three tagjai nevüket meghazudtoló komorsággal. Semmi vicc, még áttételesen sem. A Specialsből kivált Terry Hall, Neville Staples és Lynval Golding 1981-ben reflektált így a hidegháborús légkörre, amikor a szemben álló rendszerek épp újabb atomrakéták telepítésével keménykedtek Európában. A független békemozgalmak mindkét térfélen elsődlegesen saját oldaluk fegyverkezése ellen léptek fel – nem véletlenül emlegeti az FB3 a nukleáris megoldást forszírozó „cowboyt”, azaz Ronald Reagant, aki mintha filmszerepeit élte volna tovább amerikai elnökként, aki olyan versenybe csalta a Szovjetuniót, amelybe az beleroggyant. Ez mind benne van a Fun Boy Three monoton lamentálásában. Sőt több is: a diliház őrült urai elveszik tőlünk a választás és a véleményalkotás jogát, a szólásszabadságunkat, a családunkat – a méltóságunkat.
És ez slágerlistás szám volt Angliában.
Bob Marley & The Wailers: Crazy Baldheads
Bob Marley a fürtjei alól szemlélte a világot. Alulról. Rasztaperspektívából lényegében mindenki kopasz, aki nem ilyen hajat visel. Ez esetben azonban a kopaszság metafora: az uralkodó rétegeknek, a hatalom birtokosainak a metaforája. Mi és ők. Mi, akiknek az ősei rabszolgaként dolgoztak ezért az országért, és elültették a magokat. És ők, akik felzabálják a termést, börtönöket építtetnek, és agymosásra használnák az iskolákat, hogy tudatlan hülyék maradjunk. Na, ezeket az „őrült kopaszokat” fogjuk elűzni a városból, ezeket a csalókat a csaló terveikkel, hiába is próbálnának megvesztegetni.
Leegyszerűsített világkép? Naná! Lehet vele azonosulni? Hát persze. Akár 2014-ben, Magyarországon is. Rendes ember ki mással érezne együtt, mint az elnyomottakkal. Pláne, ha ilyen zene hordozza a programot.
A Crazy Baldheads Bob Marley 1976-os albumán (Rastaman Vibration) szerepelt. 1977-es londoni koncertjén beleépítette új albuma, a Kaya egyik dalát, a Running Awayt is. Szóval 2 in 1.
Madness: Madness
Kétszeresen 2 in 1 ez a korai Madnesst dokumentáló videó is. Nyomnak egy kis Csajkovszkijt (a Hattyúk tava ska-változatát), s ezután csapnak bele Prince Buster 1963-as slágerébe, a Madnessbe, amely – mondani sem kell – a zenekar nevét ihlette. 2 in 1 azért is, mert Csajkovszkij alatt ízelítőt kapunk a Madness kezdeti rajongótáborát adó skinhead szubkultúrából is (amelyet gyorsan kinőttek, így nem ragadt rajtuk a kínos bélyeg), és csak ezt követi maga a videoklip. 1978-ban vagyunk, Észak-Londonban (metró: Camden Town), innen indult a Madness, itt veszik be a fiúk sörrel a kezükben, rohammal a földalattit, jegyérvényesítő kapukon ugrálnak át, kapaszkodókon tornáznak, kurjongatnak, s bemutatják dilis járásukat, amely majd emblematikus fotóikon is látható lesz.
Prince Buster tempójánál gyorsabb ritmus, őrültebb buli kell nekik. A pörgésben könnyen elvész a mondandó, pedig 2.35-nél ott van az is: ahogy Marley a „kopaszoknak”, ők a „propagandaminisztereknek” üzennek: kemény harc és szenvedés vár rájuk. Elmagyarázzák, hogy ésszel él az ember, és ha ezt egyesek őrültségnek mondják, akkor bizony tévednek, mert ez ugyanis maga a boldogság.
Aretha Franklin & Mariah Carey: Chain Of Fools
Politika után szerelem – a józan ész itt is könnyen elhagyja az embert.
Aretha Franklin a legutóbbi válogatásban önmagát okolta, amiért a szeretett férfi lelépett (The House That Jack Built). Most is önmagát átkozza, amiért a végsőkig kitart a pasas mellett, aki pedig meg sem érdemli. „Öt hosszú évig / Azt hittem, az enyém vagy / De rájöttem, csak egy szem vagyok a láncodon / A bolondjaid láncában.” De hiába küldi el a férfi, hiába hívja haza a papája, hiába nyugtatná meg az orvos, minden hiába, nem tud elszakadni tőle.
Aretha Franklin 1967-ben vette kislemezre Don Covay szerzeményét, a következő évben Grammy-díjat kapott érte. Elképesztően énekli, természetesen, de jó minőségű, korabeli mozgóképes felvételt nem találtam róla. Helyette itt ez az 1998-as koncert. Hangja mélyebb, mint 30 évvel azelőtt, de előadásmódja mit sem vesztett dinamikájából. A színpadot megosztja a fiatal Mariah Careyvel, aki nemcsak tisztelettudó és mutatós, de szuflával is bírja.
Bob Dylan: Idiot Wind
A szövegértelmezések tömkelegét termő, nagy Dylan-dalok hosszú sorának egy darabja. Részleteiről örök vita zajlik, de közmegegyezés látszik abban, hogy valamiféle fejlődéstörténet ez. A szerelem gyűlöletbe fordulása után versszakokon át gyalázza a nőt: „Idióta szél fúj, ha csak kinyitod a szád / (…) Idióta vagy, bébi / Csoda, hogy egyáltalán tudod, hogyan kell levegőt venni.” De végül oda lyukad ki, hogy mégiscsak együtt vannak ebben a játszmában, kettőn áll a vásár: „Idióta szél fúj át a kabátjaink gomblyukain / Az egymásnak írott leveleinken / Idióta szél fújja a port polcainkon / Idióták vagyunk, bébi / Csoda, hogy egyáltalán tudjuk, hogyan kell enni.”
Eredetileg a Blood On The Tracks albumon jelent meg 1975-ben, egy zeneileg és szövegében is eltérő verziója pedig 1991-ben, fel nem használt felvételeinek monstre válogatásán (The Bootleg Series ). Ez itt az 1976-os amerikai turné egy részlete, a hangminőség messze nem ideális, de a látvány kárpótol. A dalszöveg kérdőjelei mellé pedig kitehetjük az arab fejfedőkre vonatkozó kérdőjeleket is.
JJ Cale: Crazy Mama
Bob Dylan történetek és képek sokaságát villantja fel, ezért is szerethető. JJ Cale nem bonyolítja a dolgot – ő meg ezért. Marad az alaphelyzetnél: a nő eltűnt, a férfi nem tudja, hol marad ilyen sokáig, várja vissza, fohászkodik érte. Őrült a nő, de hiányzik.
A Crazy Mama 1972-ben jelent meg JJ Cale első albumán (Naturally). Egyszerű blues. Nem tudni, miért, de ez volt a legnagyobb slágere Amerikában – így sem fért be az első húszba. A róla szóló dokumentumfilm (To Tulsa and Back) szerint nem volt hajlandó megtenni a reklám érdekében, hogy egy tévéshow-ban a zenekara nélkül, playback adja elő.
Ha megteszi, tán felkúszik 18-ig. Na és akkor mi van? Maradt volna az, aki.
Ezen a tévéfelvételen élőben játszik. Bal keze kisujján üveg slide-gyűrű, az segít visszasírni a lökött nőt. Egy pillanatra feltűnik Leon Russel, a fehér hajú orgonista is, akivel együtt indultak hajdan Tulsában. Russel még él, Cale tavaly júliusban hunyt el, 74 éves volt.
Adele: Crazy For You
Adele két számát szerette volna viszontlátni ebben a blogbejegyzésben, két szerelmes dalát. Pedig kértem, hogy csak egyet ajánljon, de nem tudott választani közülük. Egyikben megbolondul a fiúért (Fool That I Am), a másikban megőrül érte (Crazy For You). Rám bízta a döntést. Meg kell mondjam, nem hozott könnyű helyzetbe. Csordultig teli érzelemmel mindkettő, stúdió- és élő felvételen egyaránt. Végül a Fool That I Am esett ki. Ez eredetileg Etta James vonósokkal kísért slágere volt 1962-ben, Adele akusztikus gitárral vette fel. De gondoltam, talán ő is jobban örülne, ha saját szerzeményével szerepelhetne itt. Maradt hát a Crazy For You: „Mostanában, ebben az állapotomban, nem tehetek róla, csak pörgök / Bárcsak átjönnél / Hogy még közelebb pöröghessek hozzád.”
19 éves volt, amikor életkorára utaló című első albumán, 2008-ban megjelent a Crazy For You. Itt most egy BBC-koncerten adja elő.
Inara George: Fools In Love
Joe Jackson, a new wave angol sztárjaihoz képest háttérbe szorult dalszerző Look Sharp! című első albumán, 1979-ben jelentette meg ezt a számát. Sokakat inspirált akkoriban a reggae, ő is közéjük tartozott, tanú rá a Fools In Love.
Szeretem a reggae-t, de ez esetben kifejezetten jót tett a dalnak Inara George radikális átdolgozása. Az amerikai énekesnő mindenekelőtt kihúzta alóla a reggae-ritmust. Zongora helyett finom gitárokra hangszerelte át. Joe Jackson indulatosságát szelíd, álmodozó tónusra cserélte. A „lady love” kifejezést pedig „baby love”-ra – a Jackson-féle férfinézőpont helyett nem is női, mint inkább általános nézőpontra váltva, általánosságban szólva a szerelmes lelkiállapotról, nem titkolva persze, hogy ő maga is az, egy bolond, aki megint szerelmes. 2005-ben készítette, eredeti helye egy tévésorozat, amelyhez a videoklipnek semmi köze. Inara George egyébként nem szerepel benne, ami mértéktartásra és jó ízlésre vall, mert ez az osztott képernyős etűd épp így kívánja.
Lhasa: Fool’s Gold
Ezt a dalt – és egyáltalán: Lhasa lemezeit – hallgatva boldog és szomorú leszek egyszerre. Annyira természetes és annyira szép zenéket hagyott ránk. Mindig eszembe jut a Sziget, ahol fellépett és interjút adott. Mintha mindig mosolyogna.
Ezen a 2009. áprilisi montreali lakáskoncerten is ott a mosoly az arcán, pedig nemcsak a dal szól a csalódásról, amelyet énekel, hanem ott van már benne a betegség is. Kiszámolható, nyolc hónapja van hátra.
2010 legelső napján hunyt el, 38 évesen. Mindössze három albumra tellett az idejéből. Az elsőn (La Llorona, 1997) csak spanyolul énekel, a másodikon (The Living Road, 2003) emellett angolul, franciául és portugálul, a harmadikon (Lhasa, 2009) csak angolul. Erről való a Fool’s Gold is. Saját szerzeménye, de már első hallásra olyan, mintha egy örökzöld countryklasszikus szólna hárfával, steelgitárral, bőgővel és méltósággal viselt fájdalommal a becsapottság, az elhagyottság érzése miatt. A címben szereplő kifejezés is az átverés szimbóluma: a fool’s gold szó szerint a bolondok aranya, valójában egy könnyen aranynak nézhető, sárgarézszínű ásvány, a pirit. Szerelmi ajándékként hazugság, akár az üres ígérgetés.
Stone Roses: Fool’s Gold
Lhasa dalában a „bolondok aranya” költői képével leírt, nemesfémnek tetsző ásvány a szerelmet megmérgező hamisság, hazugság jelképe. A Stone Roses esetében nehéz lenne hasonlóan egyértelműen dekódolni. Megközelítőleg talán a hiábavalósággal, a fölöslegességgel való szembesülésről szólhat, ilyen sorokkal: „Egymagam állok / Te mérlegre teszed az aranyat / Figyelem, ahogy elsüllyedsz / Bolondok aranya.” Vagy az állhatatosságról („Nem vagyok bohóc, nem hátrálok meg / Nincs szükségem arra, hogy te mondd meg, mi van”). Vagy mit tudom én – a felhőben úszó videoklip sem kínál biztos fogódzót: a zenészek hegygerincen gyalogolnak, ami illusztrálhatja a szám indítását („Az aranyút bizony hosszú / Tizenöt napon át kanyarog a hegyekben / Fáj a hátam / Késként hasít a hátizsák pántja”), de nem állnak le aranyat ásni (pedig: „Arany vár a sarkon túl”). Mondjuk, nem is állt volna nekik túl jól a kétkezi munka.
Lényeg, hogy semmi konkrétum.
Egyébként rendben van ez így. A Fool’s Gold tipikusan olyan szám, ahol a homályba vesző jelentéssel együtt a hallgató is elveszhet a zene hullámaiban. Különösen a nyolcperces verzió sodrása erős, de négy percben sem hatástalan. 1989-ben jelent meg, ez volt a Stone Roses első kislemeze a top 10-ben. A pszichedelikus Madchester igazi korfestő zenéinek egyike, alapmű.
P!nk: Stupid Girls
Holdkórosok, őrültek, bolondok és idióták után végül megérkeztünk a stupiditáshoz. P!nk 2006-os száma nem kíméli a felszínes külsőségekben elmerülő ostoba csajokat. Nem ismerem az énekesnő motivációit, de úgy sejtem, a kritizálásukkal némi kockázatot is vállalt: annak a kockázatát, hogy épp a potenciális közönsége egy részét idegenítheti el, ha nevetségessé teszi, kioktatja őket.
Önmagában a zenére aligha figyeltem volna fel, de a klip ügyes látvánnyá erősíti annak a világnak a paródiáját, amelyben a hidrogénszőke haj, a szoláriumbarna bőr és a plasztikáztatott mell mindennél fontosabbnak tűnik.
Legközelebbi téma: Margaret Thatcher
