Pályájának legfontosabb évtizedében zenészek sora erősítette fel azoknak a hangját, akik szociálisan érzéketlen politikusnak tartották, s ezért gyűlölték. A következő összeállítás kronologikus rendben ad ízelítőt a Thatcher elleni egységfront dalaiból (Elvis Costello, Morrissey, Billy Bragg, UB40, Beat, Crass, Chumbawamba stb.) – mellette szólókról nem tudok.
Szóljon, aki igen!
Linton Kwesi Johnson: It Dread Inna Inglan (for George Lindo)
„Maggie Thatchernek mennie kell a rasszista műsorával” – alighanem Linton Kwesi Johnson nevezte nevén elsőként egy számában Margaret Thatchert, aki még csak a konzervatív ellenzék feje volt akkor, 1978-ban. Nem tudom, hogy a hatalomra törő politikus mivel érdemelte ki, de tény: a dubköltészet Angliában élő klasszikusának első albumán (Dread Beat And Blood) elhangzik ez a sor, méghozzá a brit rendőrség és igazságszolgáltatás gyaníthatóan rasszista indítékú balfogása kapcsán.
Az történt ugyanis, hogy egy bradfordi fogadóiroda fegyveres kirablásának hamis vádjával elítéltek egy George Lindo nevű fekete fiatalembert. LKJ az ő szabadon bocsátása érdekében verselt és szónokolt – mint a klipen látszik, a valóságban is, a demonstráló tömegnek, hangszóróval a kezében. Mindeközben a konkrét követeléstől az általánosig jutott el: „Afrikaiak / Ázsiaiak / Nyugat-indiaiak / Fekete britek / Álljatok szilárdan Angliában / Ezekben az időkben / Mert akárki akármit mond / Bármi jöhet / Mi itt maradunk Angliában.”
Értsd: egyenlő bánásmódot!
George Lindo esetében működött a jogállam: másodfokon felmentették.
The Pop Group: We Are All Prostitutes
Ma azt mondanám, hogy a Pop Group súlyosan visszaélt Margaret Thatcher képmásával, de amikor annak idején megláttam a jelen blogbejegyzés címlapjára kitett fotót, leesett az állam: a rádöbbenéstől, hogy így működik egy szilárd polgári demokrácia, ilyen a kifejezés szabadsága. Az 1979-es választási győzelmét ünneplő, diadalmas V-t mutató politikus látható rajta We Are All Prostitutes felirat alatt. Magyarán egy zenekar úgy ábrázolta a miniszterelnököt, mintha az örömittasan közölné a világgal, hogy mindannyian prostituáltak vagyunk, őt magát is beleértve.
A kislemez ezzel a borítóval megjelenhetett, újságban hirdethették. És nem történt semmi. Ez alig felfoghatóan irigylésre méltó volt akkor, Magyarországról nézve. S az is jellemző, hogy magát a számot nagyon sokáig nem ismertem. Csak nemrég, a net jóvoltából tudtam meghallgatni – és most továbbadni.
Határozottan nem kommersz, izgatott poszt-punk-funk zaj, megszállott üvöltés. A borítóhoz képest meglepő: a szövegben szó sincs Thatcherről. Legfeljebb közvetve, a piac rendíthetetlen híveként érintheti a kapitalizmus elleni kirohanás: „Mind prostituáltak vagyunk / Mindannyiunknak megvan az ára / Ti is megtanultok a hazugsággal élni / Agresszió / Verseny / Ambíció / Fogyasztói fasizmus / A kapitalizmus a legbarbárabb vallás / Az áruházak a katedrálisaink / (…) Gyerekeink felkelnek majd ellenünk / Mert mi vagyunk a hibásak…”
The Beat: Stand Down Margaret
Thatcher hatalomra kerülése és kormányzásának kezdete egybeesett a brit ska virágkorával. A 2-Tone lemezkiadó fiókái, elsősorban a Specials, a Madness, a Selecter és a Beat (egy hasonló nevű amerikai zenekarra tekintettel: English Beat) a 60-as évek jamaicai tánczenéjébe oltották a 70-es évek angliai punkjának energiáját, közéletiségét. A Beat nem sok időt hagyott a miniszterelnöknek: 1980-as első albumáról (I Just Can’t Stop It) kivágott kislemeze rögvest lemondásra szólította fel.
A Stand Down Margaretet a brit ska szférát megihlető jamaicai Prince Buster egyik számához (Whine & Grine) ragasztották hozzá, de megáll a lábán önállóan is, 2.28-tól, a szaxofonszóló után: „Nem látok örömet / Csak bánatot / Nem látok esélyt a fényes holnapra / Szóval lépj le, Margaret / Lépj le, kérlek.”
Dave Wakeling, a zenekar gitárosa, énekese egy későbbi interjúban elmondta, hogy a stand down nemcsak politikailag, a posztjáról való lemondásként értendő, hanem figyelmeztet is, hogy leszállhatna a magas lóról: arra utal, hogy a nottinghami kereskedőcsaládból származó politikus irritálóan előkelő kiejtést vett fel, mintha megvetését fejezné ki az alsóbb osztályok iránt. Hazug, új identitása a társadalom felsőbb rétegeit szolgáló politikáját jelképezi.
UB40: Madame Medusa
A UB40 is 1980-ban debütált Signing Off című nagylemezével, amely egy tízszámos albumból (LP) és a hozzá tartozó maxi kislemezből (EP) állt. Ez utóbbin kapott helyet a közel 13 perces Madame Medusa (a kazetta-, majd a későbbi CD-kiadásra már ráfért egyben az LP és az EP is). A szám nagyobb felét kitöltő dub azt is jelezte, hogy helyet követelnek maguknak a brit reggae-színtér komolyabbik oldalán. (Aztán szépen átcsúsztak a kommerszebb oldalra.)
A basszushoz hasonlóan erős dalszöveg népköltészetes képekkel festi meg a miniszterelnök portréját. Nem nevezik nevén Thatcher asszonyt, de Madame Medusa alakjában nehéz volt nem őt látni 1980-ban. Ki más lehetett volna az árnyékvilágból előtörő rémség, a „márványmosolyú hölgy”, a sötét éj szelleme? Aki ártatlanok sorsáról dönt, minek következtében „halk szenvedés visszhangzik országszerte”. Akinek „véres lábnyomában spekulánsok lépkednek peckesen”. Akinek „gonosz tudása fájáról külön ág nő”. És akit nem elég leütni, mert azonnal fölpattan, ezért hát agyon kell lőni – vagy elfutni előle, mert különben élve felfal.
Az itt látható koncertfelvételen rövidre szabták az instrumentális élvezkedést, aki viszont inkább a jó hangminőségű, teljes albumverzióra kíváncsi, ide kattintson (a diavetítés nem hivatalos, zenekari munka).
Crass: How Does It Feel To Be The Mother Of A Thousand Dead
1982 áprilisában Argentína megszállta a partjai közelében fekvő, de 150 éve Nagy-Britanniához tartozó Falkland-szigeteket. A történelmi jogaira hivatkozó katonai junta így remélte növelni népszerűségét. Háború kezdődött. A britek májusban partra szálltak, június közepére visszafoglalták a fővárost. A BBC adattára szerint a harcokban 655 argentin és 255 brit katona, valamint három helybéli lakos vesztette életét. Mindez jól jött az első ciklusa vége felé gazdasági problémákkal és munkanélküliséggel küzdő Margaret Thatchernek. Simán nyerte az 1983-as választást.
Keménysége feltornászta népszerűségét, de sokak szerint egyszerűen politikai célja elérésére, hatalma megtartására használta a háborút. Ezért zúdította rá fölháborodott dühét 1983-as kislemezén a brit anarcho-punk élcsapata, a Crass. „Milyen érzés ezer halott anyjának lenni?” – kérdik szemrehányóan. Kíméletlen gitárzaj közepette eszelős – és még írott szöveggel is nehezen követhető – tempóban ordítva ítélik el: „Soha nem akartál békét vagy megoldást / Kezdettől háborúra és pusztításra vágytál / Véráztatta érveid kizártak minden választási lehetőséget / Gúnyod elnémította a mérsékeltebb hangokat / Oly szívesen játszottad véres szereped, oly türelmetlenül vártad a háborúd kezdetét / Kőszívű Vaslady, alig vártad már, hogy megtaníthasd / A leckét, amit te adtál föl, te határoztál meg, te rendeltél el / A te döntésed vitte vágóhídra a fiatal fiúkat / (…) Minket vádolsz a halottak iránti tiszteletlenséggel / Pedig te mészároltál nemzeti büszkeségből / (…) S azóta is e halottakat használod céljaid elérésére / Tetemük a morális zsarolás eszköze kezedben / (…) 1-2-3-4, a kurva háborúdból elég!”
Mindez csak rövid kivonat a szövegből – a témához hozzászóló többi brit banda képviseletében is: New Model Army: Spirit of The Falklands; Exploited: Let’s Start a War (Said Maggie One Day); Exploited: Maggie (ebben you cuntnak nevezik, miszerint „te picsa”); Anti-Pasti: No Government; Angelic Upstarts: Woman in Disguise stb.
Chumbawamba: The Police Have Been Wonderful
Margaret Thatcher második miniszterelnöki ciklusának leghevesebb konfliktusát a gazdaságtalannak mondott bányászat leépítése generálta. A családjuknak és tágabb közösségüknek nemzedékek óta megélhetést jelentő munka megtartásáért küzdő – tüntető, sztrájkoló és a működő tárnákhoz igyekvő sztrájktörőket megállítani akaró – bányászokat egy év után tudta legyűrni a rendőri erőt bevető hatalom. Thatcher tűzzel-vassal harcolt: a bányászokkal együtt a szakszervezeti mozgalom egészét akarta megtörni.
Épp 30 éve, 1984–85-ben sok zenész szolidarizált a bányászokkal. Dig This: A Tribute To The Great Strike címmel 1985-ben jelent meg egy válogatás, rajta többek között Poison Girls, Mekons, The Men They Couldn’t Hang, The Ex (Hollandiából) és a Chumbawamba. Fitzwilliam című dalukban egy bányászfalu sorsát énekelték meg (meghallgatható itt), és repetitív zenei alapokkal bástyázták körül a rendőrség ténykedését és a brit jogállamot magasztaló Thatcher-hangmintákat.
Test Department: Long Live British Democracy…
A bányászok legelszántabb támogatói közül is kiemelkedik a Test Department. A sztrájkolók segítésével saját zenei világukat is tágították. Együtt koncerteztek a dél-walesi sztrájkoló bányászok kórusával, és Shoulder To Shoulder (Vállvetve) című 1985-ös albumukon a munkásmozgalom eleven hagyományát kalapálták össze ipari zenéjükkel.
1987-ben Budapesten is bemutatott műsoruk a brit birodalmi múlt és jelen képeire épült. Az akkori programot megörökítő, félig színpadon, félig stúdióban rögzített album (A Good Night Out) egyik darabja látható itt szövegestül. Címe valószínűleg hosszúsági világbajnok – s az önkényuralmi nyelvhasználat paródiája: Long Live British Democracy (Which Has Flourished And Is Constantly Perfected Under The Immaculate Guidance Of The Great, Honerable, Generous And Correct Margaret Hilda Thatcher. She Is The Blue Sky In The Hearts Of All Nations. Our People Pay Homage And Bow In Deep Respect And Gratitude To Her, The Milk Of Human Kindness). Magyarul: Éljen a brit demokrácia (mely a kiváló, tiszteletre méltó, nagylelkű és korrekt Margaret Hilda Thatcher kifogástalan útmutatása alatt virágzik és folyamatosan tökéletesedik. Ő a kék égbolt minden nemzet szívében. Népünk nagyrabecsüléssel adózik néki, s mély tisztelettel hajol meg előtte. Hódolat és hála emberiességéért).
Blow Monkeys & Curtis Mayfield: The Day After You (Celebrate)
„Mindenki azt mondja / Ez az ország szétesett / És várja a napot / De a nő terveket szövöget / Maradna még / (…) Ünnepelni fogjuk / Az utánad következő napot” – ezzel kecsegtette és táncoltatta volna meg hazáját a Blow Monkeys 1987 májusában. De hiába fogott össze a zenekart vezető Robert Howard (művésznevén Dr. Robert) az amerikai soul korszakos nagyságával, Curtis Mayfielddel, a kislemez csak a lista 52. helyéig jutott – nem függetlenül attól, hogy a választásra időzített számot politikai üzenete miatt a kampányidőszakban nem játszotta a BBC. Hiába a feszes táncritmus, hiába Dr. Robert csinossága és a Curtis Mayfield nyújtotta aranyfedezet, Margaret Thatcher júniusban harmadszor is megnyerte a választást. Az ünneplést el kellett halasztani.
A dal a zenekar harmadik albumán szerepelt. Címe: She Was Only a Grocer’s Daughter – ez is Thatcherre mutatott. Számomra nem szimpatikus, ha bárki érvként vagy viccként emlegeti ellenfele származását. De talán létezhet jóhiszemű értelmezés is: eszerint a Blow Monkeys nem lebecsülően tette, inkább arra utalva, hogy Thatcher a nagytőke kiszolgálója lett, osztályát elárulta, hiszen „csak egy fűszeres lánya volt”. Ugyanezzel jött, szintén 1987-ben a Television Personalities is: She’s Only The Grocers’s Daughter című dalukban angolos humorral fejezték ki, hogy elegük van ebből az abszurd boszorkából, legszívesebben térdükre fektetve elfenekelnék, repülőjegyet vennének neki a Holdba, s óva intettek, sose vegyünk használt autót zöldséges lányától (meghallgatható itt).
Morrissey: Margaret on the Guillotine
A UB40 1980-ban agyonlőtte volna a márványmosolyú hölgyet. 1988-ban Morrissey lefejezte volna. Bősz állatvédőként kínhalált szánt neki, lágy dalba öntve álmát: Margaret a nyaktiló alatt. „Mikor halsz már meg?” – kérdi túláradóan udvarias kegyetlenséggel a refrénben, majd honfitársaihoz fordul: „Kedves emberek / Ne dédelgessétek ezt az álmot / váltsátok valóra.” Azután finom gitárszóló – és zutty, lehull a bárd. A gyönyörű zenébe pólyált álomnak hirtelen vége – szerencsére a vödörbe pottyanó fej zaját nem tette ki pontként a végére, épp elég brutális így is.
Ez zárta Morrissey első szólóalbumát (Viva Hate) a Smiths feloszlása után. Memoárja (Autobiography) 2013-as megjelenése óta tudható, hogy miután az album kijött, a rendőrségen kihallgatták, hogy megtudják: valódi fenyegetést jelent-e a miniszterelnök életére.
Elvis Costello: Tramp The Dirt Down
Morrissey után egy évvel Elvis Costello is megosztotta álmát a világgal. Dala – melynek szövege egy láthatóan iszonyodó, gyermeket megcsókoló politikusnő kampányfotójából indul ki – szenvedélyes, intelligens és kíméletlenül őszinte. Őszinte mindenkihez: az asszonyhoz, akinek ténykedését egész Anglia számára tragikusnak tartja, a tömeghez, amely mindezt eltűri, elfogadja, megszenvedi vagy éppen élvezi, és mindenekelőtt önmagához. Miként a koncertfelvételt megelőző interjúban mondja: nem talál elég erős szavakat megvetése kifejezésére, és mindezt nem lázadó kamaszként teszi, hanem 35 éves, felnőtt emberként, aki „kurvára rosszul van attól, ami ebben az országban zajlik”.
„Remélem, nem halok meg idő előtt / Imádkozom az Úrhoz, hogy életben tartsa lelkem / Oh, én jó fiú leszek, mindent megteszek, rendesen viselkedem / Mert egyetlen dolgot tudok: / Meg akarom élni, hogy megízlelhessem a zamatát / Amikor végre föld alá tesznek / Állok majd a sírodnál, és rád rúgom a port.”
A szám Costello 1989-es albumán jelent meg (Spike). A temetésre közel 25 évet kellett várnia. Egy 2013-as kommentelő fanyar humorral jegyezte meg: a por rugdosására nem volt módja – Thatcher asszony elhamvasztatta magát.
Pete Wylie: The Day That Margaret Thatcher Dies
„Amikor Margaret Thatcher meghal / Nem lesz sírás / Hagyjuk meg a bánatot azoknak, akiken éveken át tiport / Akiket gonosz gyűlölettel kínzott Watfordtól északra / Szóval mikor Margaret Thatcher meghal / Ünnepeljünk” – e szavakkal hívta buliba az ország népét (legalábbis a fővárostól picit följebb fekvő Watfordtól északra élő többséget) Pete Wylie lendületes száma. Egész pontosan nem tudom, mikor: láttam 2008-as és 2010-es dátumot is, lényeg, hogy több évvel a politikus elhunyta előtt. Egyúttal örömtüzek gyújtására biztatott, az állami temetésre szánt pénzt inkább iskolaépítésre költötte volna, s figyelmeztetett: „Westminster gonosz boszorkája / Szörnyű átkot hagyott ránk / Most Thatcher gyermekein a sor / S egyre rosszabb minden!”
De aznap, amikor meghal, ünnepeljünk! – üzente Pete Wylie, a liverpooli new wave színtér legendás alakjainak egyike.
Nagyjából így is történt. Nem szép dolog a káröröm, de Thatcher annyi szenvedést okozott, hogy sokan tehetetlen bosszúvágyuk beteljesülését hozó ünnepként élték meg azt a napot. S boldogan vásárolták a Gonosz Boszorkány halálát ünneplő dalt az Óz, a nagy varázsló 1939-es filmváltozatából. A Ding, Dong, The Witch Is Dead már a slágerlista 2. helyén állt, amikor a BBC úgy döntött, nem játsszák le teljes terjedelmében, mert az elhunyt politikáját ellenző kampány részévé válván a halált ünnepli, és sérelem okozására alkalmas.
Billy Bragg: Thatcherites
Margaret Thatcher hatalomgyakorlása politikai dalok sorának megírására késztette Billy Bragget. Kezdettől elkötelezett kritikusa volt – és maradt is. Thatcher elhunyta után adott interjúja szerint mégsem érezte, hogy eljött az ünneplés ideje, mert a halál mit sem változtatott azon, hogy utódai az ő szellemében kormányozzák az országot. Különben 1990-es belfasti koncertje napján mondott le – na, akkor igazi örömünnep volt, méghozzá okkal.
Thatcherites című dalát a Lordok Háza, vagyis a brit parlament felsőháza tagjává előlépett egykori miniszterelnök politikájának továbbélése ihlette. A kompozíció nem az övé: Gerrard Winstanley, a közhasználatú és elhagyott földek megművelését kezdeményező 17. századi angol „agrárkommunista” mozgalom (a diggerek, más néven levellerek) alapítója írta. Eredeti címe: The Diggers’ Song. 1988-ban a Chumbawamba vette lemezre (English Rebel Songs 1381–1984 című albumán). 1997-ben Billy Bragg ugyanerre a dallamra írta meg thatcheristáknak szóló üzenetét: „Elprivatizáltátok, ami a miénk volt, és velünk fizettettétek meg, de egy nap visszavesszük, ezt jól jegyezzétek meg.”
Legközelebb: Még több politikus (de már nem Thatcher)
