David Bowie: We Are The Dead
David Bowie adta ki a divatról szóló dalok vezényszavát, s övé az első szó itt is. Nyilván előtte is kimutatható közvetlen irodalmi ihletettség, de utána – különösen a posztpunkszíntéren – kifejezetten sokan jöttek. Félreértés ne essék, nem versmegzenésítésről beszélek, hanem az alkotói folyamatról, amikor a dalt ihlető élmény forrása a betű.
Mifelénk legfeljebb hidegháborús uszítóként – és semmiképp sem komoly szerzőként – ismerték George Orwellt, amikor David Bowie 1973-ban musicalt szeretett volna csinálni az Ezerkilencszáznyolcvannégy alapján. Az írói hagyaték gondozója ehhez nem járult hozzá, de Bowie-t nem tántoríthatta el: a regény már az agyába fészkelte magát, a dalok kikívánkoztak. Így született meg 1974-ben a Diamond Dogs album. Nyitányaként a Future Legend („patkány nagyságú legyek lakmároznak macska méretű patkányokból”), B-oldalán pedig egymás után a We Are The Dead („Mindazért, amit láttunk, s mindazért, amit mondtunk, halottak vagyunk”), a 1984 („Széthasítják csinos koponyádat, és megtöltik levegővel”) és a Big Brother („Téged akarunk, Nagy Testvér”).
Orwellnél a mindent – így a múltat is – uraló hatalom túlereje leveri a kétszemélyes lázadást. S nincs sok esélye a zeneipari gépezettel szemben Brian Gibson Üvegtörők című, 1980-as filmje hősnőjének sem, de legalább ő is megpróbálja: Hazel O’Connor elszántan figyelmezteti a diktátort, hogy vagyunk páran, akiknek nem közömbös, mi történik (Big Brother). Az Üvegtörőket meglepő gyorsasággal mutatták be nálunk, de addigra már Orwell bevezetése is megkezdődött – még nem a könyvkiadásban, csak zeneileg. Engem a Bowie nyomán járó URH helyezett képbe (Vigyetek el: „Öngyilkos patkányok hullái borítják el a várost / Minden sarkon egy félig kész mauzóleum / Hihetetlenül költséges utcakép / Ötmillió tonna szürke festék kell még…”), fülembe vésve a könyv kulcsszavait (A Nagy Testvér: „Nézed a tévét és ő néz téged… Nagy Testvéred figyel téged”). Évekkel később következett a Rolls Frakció (1984, 1985) és a Bonanza Banzai (1984, 1992) – ja, és a Muse: United States of Eurasia (2009).
Tom Waits: Jack & Neil / California Here I Come
David Bowie a negatív utópiaként elhíresült orwelli világba képzelte magát. Tom Waits másfajta tripre vállalkozott. Vett egy üveg piát, és képzeletben beült Jack Kerouac és haverja, Neil Cassady mögé a kocsiba, amellyel átszelték Amerikát, és megírta. Pontosabban, laza dzsesszkísérettel elmesélte, mi történt az úton. Még pontosabban: továbbadta, amit Neil mesélt az útról. Hogy például hogy is volt azzal az ápolónővel, akit Nebraskán keresztül vezetés közben dugott meg, aminek egyrészt az lett a vége, hogy a csaj dudaszóval jelezte, hogy elment, ő meg majdnem belehajtott egy teherautóba. Meg ilyesmik.
Mintha Kerouac regényét, az Útont hallanánk, de persze ez nem az. Csak a hangulata. Így iratkozott be Tom Waits a beatköltők társaságába, szaxofon-bőgő-dob kísérettel. A Jack & Neil a Foreign Affairs albumon jelent meg, 1977-ben, közel húsz évvel az Úton után (amikor még Jack és Neil nem igazi nevén, hanem Sal és Dean néven szerepelt a regényben).
Tom Waits legalább két generációval járt Kerouacék után, s hozzá képest nagyjából újabb kettővel jött Natalie Merchant, aki a 10.000 Maniacs élén, 1987-ben sajátosan női nézőpontból szólította meg a beateket: Hey Jack Kerouac.
The Cure: Killing An Arab
Magyarul a Közöny címre hallgat Albert Camus műve: az egzisztencialista létfelfogás e fogalomba sűrítése a szocialista kiadáspolitika szempontjából érthető, amiképp az is indokolható, ha legközelebb már az eredeti cím (L’Étranger) pontos magyar megfelelője áll a borítón: Az idegen. Robert Smith is idegennek (s egyúttal élőnek és halottnak is) nevezi magát, akinek minden mindegy. Sarkon fordulva lelép vagy elsüti a pisztolyt, az égre bámul vagy a napba, bármelyiket választja, a végeredmény ugyanaz: „abszolút semmi”. Egykedvűen szemléli az arab férfit, akit az imént lőtt agyon.
Indítéknak vagy a körülmények ismertetésének nyoma sincs e pár percben – aki többet szeretne tudni, forduljon Camus kötetéhez. A Cure csak felvillant egy képet (tengerpart, gyilkos, áldozat) és egy lelkiállapotot (közöny, fásultság). Merészelték ezt a számot tenni első kislemezükre. 1979-ben és azóta is – főként arab vonatkozású nemzetközi konflikusok idején – saját fejükre hozva a bajt, a rasszista erőszak szításának vádját. Ami persze biztos nem volt a 20 éves Robert Smith célja (aki, menteni a menthetőt – s egyúttal eredeti kontextusától eltérítve az egészet – a színpadon időről időre eltérő verziókban énekelte, pl. Kissing an Arab; Killing Another; sőt Killing an Ahab, a Moby Dick című Melville-regény Ahab kapitányára utalva).
Magazine: A Song From Under The Floorboards
„Beteg ember vagyok… Rosszindulatú ember vagyok. Egy cseppet se vagyok rokonszenves” – így indítja Feljegyzések az egérlyukból című könyvét Dosztojevszkij. Őt olvasta, belőle merített Howard Devoto, amikor e sorokkal kezdte dalát: „Dühös vagyok, beteg vagyok és bűnronda / Ingerlékenységem tart életben…” De a parketta alól és a falrepedésből kiszólva nemcsak Dosztojevszkij súlyát veszi magára, hanem büszkén, sőt kérkedve, Kafkáét is: „féreg vagyok…” Ebben a helyzetben néz végig magán, gyönyörködik önnön ostobaságában, és konstatálja, hogy mindenbe belefáradt, még a saját maga kreálta fantomok üldözésébe is.
Nem épp nyári slágerhez való alapanyag, de hát a Magazine nem is ilyesmiben utazott. A kislemezen és a zenekar harmadik albumán (The Correct Use Of Soap, 1980) megjelent Floorboards mégis – vagy inkább: ezért – a Magazine legsikeresebb számainak egyike.
Stranglers: Death & Night & Blood (Yukio)
„Én természetes, spontán öngyilkosságra vágytam” – írja Misima Jukio homoerotikus és véres fantáziálgatásaival teli, Egy maszk vallomása című, Dosztojevszkij-mottóval induló könyvében, klasszikus európai kultúrán cizellált intellektualitással elemezve a folyamatot, ahogy a többi fiútól eltérő szexualitására ébred. „Újból, a korábbinál mélyebben belevetettem magam a halálvágyba. A halálban fedeztem fel igazi »életcélomat«.”
A japán kultúra kifinomultságát és brutalitását egységben látó Misima ismert szerzőnek, sőt irodalmi sztárnak számított Nyugaton is, de a rock világába a Stranglers vezette be. „Testemet erővel kényszerítem, hogy fegyveremmé és vallomásommá váljék” – énekelte Jean-Jacques Burnel basszusgitáros (és feketeöves karatemester), mire Hugh Cornwell felelt: „Halál és véres éj, halál és véres éj” (itt egy Japánban készült tévéfelvételen, gyenge hangminőséggel). A Death & Night & Blood (Yukio) a Stranglers harmadik albumán jelent meg (Black & White, 1978). Az ősi szamurájeszmények büszke folytatójaként fellépő Misima nyolc évvel azelőtt, 45 éves korában, 1970-ben követett el rituális öngyilkosságot (harakirit, más szóval szeppukut) magánhadseregének egyik tagja közreműködésével, akinek a tradícióhoz híven az volt a feladata, hogy lefejezze. Erre emlékeztet a Snivelling Shit száma: Bring Me The Head Of Yukio Mishima.
Joy Division: Atrocity Exhibition
Misima könyve a második világháború idején játszódik Japánban, amelyet már erősen bombáznak az amerikaiak. J. G. Ballard A Nap birodalma című regényében Sanghaj japán megszállását, a fogolytábort, az amerikai légitámadásokat, a menekülést írja meg egy kisfiú szemszögéből, brutális képek magától értetődően természetes egymásutánjával. Mintha csak magyarra még le nem fordított könyve, az Atrocity Exhibition címére rímelne. Az erőszak témáját körüljáró Atrocity Exhibition Misima halálának évében, 1970-ben jelent meg Angliában. Tíz évvel később a rá mutató számmal indult a Joy Division második stúdióalbuma (Closer, 1980).
„Erre tessék, lépjenek be” – invitálja hallgatóit Ian Curtis az atrocitások és kegyetlenségek kiállítására. Vészjóslóan zaklatott dobszó kíséretében ígér vergődő testeket, emberölésre menő játékot, tömeggyilkosságot, égő városokat és halott dzsungeleket, rémségek örökké ismétlődő sorát. „Föl nem menthetem, jóvá nem tehetem – fogd a kezem / És megmutatom, mi volt a múltban – mi lesz a jövőben…”*
* Karel fordítása
Joy Division: Interzone
William S. Burroughs Meztelen ebéd című, 1962-es regényének Interzónája „a szex és a kereskedelem zümmögésétől remeg, mint valami hatalmas méhkas”. Mintha egyetlen hatalmas épület volna, a lakók létszámától függően tágulni képes plasztikfalakkal. „Mindenkiben van egy kis nyomás, akár ivott, akár nem.”* (Egyébként ez a legilledelmesebb jellemzése Interzóna lakóinak.)
A Joy Division első albumának (Unknown Pleasures, 1979) utolsó előtti száma, az Interzone ezt a pokoli nyüzsgést sűríti alig több mint két percbe, letaglózó intenzitással, de Burroughs drasztikuma nélkül. Csak egy példa: Burroughsnál elütnek egy állapotos asszonyt, elvetél, az autó utasa a járdaszélen ülve, egy pálcával kavargatja a vért. Ian Curtis, a Joy Division énekese megelégszik a kocsicsikorgás zajával a porban és homokban, az oldalára fordult metálkék, de rozsdától vörös jármű képével.
Burroughs a hőseivel együtt otthonosan mozog Interzóna drogos infernójában, Curtis ki akar kerülni onnan. Egyre csak a barátját, a barátait keresi. Mintha egy labirintusban kutatná a kivezető utat, s folyton önmagával kerülne szembe a tükörfalakban, úgy ismétlődnek meg a mondatai rögtön elhangzásuk után, hol visszhangként visszapattanva, hol továbbfűzve a gondolatait, továbbvíve lépteit. Kíbírhatatlanul nyomasztó, de vele kell tartani (a szerelem sötét vermébe is).
* Elmi József fordítása
Suzanne Vega: Wooden Horse (Kaspar Hauser’s Song)
Ian Curtis 35 éve, 1980. május 18-án, 23 éves korában felkötötte magát. A halála előtti éjszaka Werner Herzog 1977-es filmjét, a Bruno vándorlásait nézte meg. Bruno Schleinstein, a tangóharmonikázva kéregető Brunót alakító amatőr színész játszotta Herzog 1974-es filmje, a Kaspar Hauser címszerepét is (maradjunk ennél a variációnál, habár a német eredeti súlyosabb: Jeder für sich und Gott gegen alle – Mindenki önmagáért és Isten mindenki ellen).
Kaspar Hauser egy pincebörtönben tartott 16 éves fiú volt, akit ismeretlen rabtartója 1828. május 20-ára virradóra hagyott a nürnbergi utcán, kezdjen vele valamit a város. Egyetlen pajtása: „Egy kicsi, fehér faló, névtelen, élettelen holmi, de mégis valami, amiben homályosan tükröződött saját léte.” S beszélni is alig tudott többet egy betanult mondatnál: „Szeretnék olyan lovas lenni, mint apám.”*
A Kaspar Hauser fantáziájában életre kelő falovacska és a titkokat sejtető mondat ott van Suzanne Vega dalszövegében is, aki a rá jellemző érzékenységgel bújt a szerencsétlen sorsú fiú bőrébe. Hogy ihletét Herzog filmjéből vagy Jakob Wassermann Caspar Hauser című 1908-ban megjelent regényéből merítette, nem tudom. Arra tippelnék, hogy a mozi után elolvasta. Ami biztos: kísérőzenekara tagjaival közösen megírta Wooden Horse-t, s ez lett második albuma (Solitude Standing, 1987) utolsó előtti dala. A fenti koncertfelvétel 1989-ben készült.
* Zsigmond Gyula fordítása
Laurie Anderson: Language Is A Virus
Nem a Joy Division az egyetlen zenekar, amelyet Burroughs megmozgatott. Soft Machine című regénye adta a Soft Machine nevét 1966-ban. A Meztelen ebéd egyik női szereplője Acél Daninak becézte kedvenc gumipéniszét. Innen az 1971-ben alakult Steely Dan neve. S akadnak más Burroughs-követők is.
Regénye, a Nova Express egy egész albumhoz elegendő muníciót adott John Zorn számára 2011-ben. Ennek egyik instrumentális darabja a The Ticket That Exploded. Burroughs e regényében fogalmazta meg elméletét, miszerint a nyelv egy vírus az űrből. Laurie Anderson ezt vette át és építette bele United States című, nyolcórás, 1983-as előadásába, majd Home Of The Brave című 1986-os koncertfilmjébe (ez utóbbi részlete látható itt, majd pár mosolygós mondat a nyelv vírus voltának különös gondolatáról).
A dalban nem magyarázza az elméletet, inkább csak, szokása szerint, történeteket mesél, ezekre ragasztja rá a refrénben visszatérő címet. „Egy barátomhoz beszéltem. Azt mondtam neki: akartalak, és kerestelek. De nem találtalak. Mire ő: Hé! Hozzám beszélsz? Vagy csak valamelyik performanszodat gyakorlod?” Vagy: „Nem hiszem, hogy létezik olyasmi, hogy tévé. Úgy értem, folyton ugyanazokat a képeket mutogatják. S beszéd közben is csak hangokat hallatnak, amelyek többé-kevésbé szinkronban vannak az ajkaik mozgásával.”
Peter Gabriel: Mercy Street – for Annie Sexton
Az 1984-as esztendőt köszöntő szilveszter éjszakán Laurie Anderson és Peter Gabriel részt vett Nam June Paik dél-koreai videoművész Good Morning, Mr. Orwell című projektjében. Gabriel akkortájt talán már dolgozott 1986-os albuma, a So dalain. Közöttük, de nem a kislemezként önálló életet élő slágerek között szerepelt a Mercy Street.
A fenti koncertet 2011-ben adta a New Blood Orchestrával. A háttérben a dal videoklipje, amely itt önállóan is megtekinthető. A klip és a dalszöveg csónakmotívuma alighanem Anne Sexton nyolcadik kötetére utal: a The Awful Rowing Toward God a költőnő halála után egy évvel, 1975-ben jelent meg. Anne Sexton addigra már átevezett a túlpartra, Istenéhez. Peter Gabriel dalának címe Anne Sexton 1969-ben bemutatott, Mercy Street című drámáját és második posztumusz kötetét, az 1976-os 45 Mercy Streetet idézi. Egyikük sem jelent meg nálunk – egyáltalán nagyon kevés verse olvasható magyarul (például Kodolányi Gyula és Gergely Ágnes válogatott műfordításköteteiben). Anne Sextont gyakran emlegetik kor- és egyetemi társa, Sylvia Plath mellett, vallomásos költészetük és öngyilkosságuk okán (Sexton 1974-ben, kipufogógázzal, a garázsban, Plath 1963-ban, gáztűzhellyel, a konyhában). Plath regényét, az Üvegburát a Bangles hívta elő 1988-ban: Bell Jar.
PJ Harvey: Is That All There Is
Versszakról versszakra csalódás, kiábrándulás, hiányérzet, beteljesületlen várakozás. Lángok martalékává lesz a gyerekkori otthon, akrobaták produkálják magukat a cirkuszban, beüt a szerelem – jó vagy rossz, de erős élmény mind. Elméletileg. Valami mégis mindig hiányzik. Ennyi volna egy lakástűz? Ennyi volna egy nagy mutatvány? Ez volna a szerelem? Hát ha csak ennyi, akkor inkább bontsunk ki egy italt és táncoljunk, mulassunk. S talán ugyanígy érzünk majd saját halálunk közeledtének pillanatában is, ami megkönnyítheti a dolgot – ennyi az egész? Hát emiatt nem kéne akkora hűhót csapni…
Ezt az érzést foglalta dalba a slágerek sorát jegyző páros, Jerry Leiber és Mike Stoller, méghozzá az Enttäuschung című Thoman Mann-novella alapján (kösz, Wikipedia). Elismerem, nem kerestem elég kitartóan, de Kiábrándulás címen nem találtam meg magyarul.
Az Is That All There Ist Georgia Brown énekelte elsőként lemezre 1967-ben. Két évvel később Peggy Lee előadásában lett nagy sláger, ezt használta Lidérces órák című filmjében Martin Scorsese. Mozihoz (Julian Schnabel: Basquiat – A graffiti királya, 1996) készült PJ Harvey verziója is, mielőtt utat talált John Parishsel közös albumára (Dance Hall At Louse Point, 1996).
(PJ Harvey, Laurie Anderson és a Stranglers a háborúról: itt.)
Radiohead: Paranoid Android
„Itt vagyok én, akkora aggyal, mint egy egész planéta, és a dolgom az, hogy felkísérjelek benneteket a parancsnoki hídra. Ez aztán az önmegvalósítás!”* – zsörtölődik Marvin, a paranoid android egy méltatlannak érzett feladat miatt, ami agykapacitásának kimondhatatlanul apró töredékét igényli csak. Douglas Adams regényfolyama, a Galaxis útikalauz stopposoknak egyik szereplője, Marvin szuperintelligens robot, fanyar humorú, érző szoftverrel a hardver alatt.
De a Radiohead száma nem róla szól, s nem is az Útikalauzt önti dalba. „Paranoid talán vagyok, de android nem” – ennyi a közvetlen utalás a könyvre, de annyira halkan, hogy zárójelbe tették a dalszöveg nyomtatásakor. Ja, meg szerepel még egy kulcsszó, a pánik – közvetlenül előtte hálózatépítő yuppie-k, utána hányás, végül hogy „Isten szereti gyermekeit.”
Miről is szól hát akkor a Paranoid Android? Nehéz összerakni. Eleve három számból szerkesztették egybe. Az utolsó részben van a pánik, az előtte lévőben egyre csak esik az eső, a legelsőben pedig humanoidok vágynának nyugalomra („Légy szíves, hagyd abba azt a zajt”), és ölnék meg egymást („Ha király leszek, téged állítlak elsőként falhoz”).
Szóval? Nem tudom. Szétfolyós (szemben a svéd Magnus Carlsson rendezte animációs klippel), de a zene egyben tartja. Amikor 1996-ban színpadon játszani kezdték, még 14-perces volt, ezt nyesték le hat és félre. 1997-ben jelent meg kislemezen és a Radiohead egyik legsikeresebb albumán, az OK Computeren.
* Molnár István fordítása
Bëlga: Az ember tragédiája
„A 13. tragikus színben Ádám csalódott, bús volt meg minden, Lucifer meg izomból fűzte, hogy jöjjön fel, vele ki oda az űrbe, mer’ a tiszta szellem ott lakik fent, az anyag neki kín, börtön itt lent. Ádámnak be is jött ez az ötlet. Repült, de pont amikor majdnem ott lett, megborzongatta a hideg űr, ahol élő énje megsemmisül. 3700-nál fordult vissza…” – semmi pánik, ez a Madách-útikalauz érettségizőknek, az író életrajzi adataitól a mű cselekményvázán keresztül a gondolati síkig.
Rendes „oktatási segédanyag” a Platina című albumról, 2010-ből.
További ajánlott zenés olvasmányok:
Leonard Bernstein: West Side Story
Dire Straits: Romeo and Juliet
Sting: Sister Moon (Shakespeare 130. szonettjének egy sorával)
Police: Ghost In The Machine (Arthur Koestler: Szellem a gépben c. könyve után)
Kate Bush: Wuthering Heights (vö. Emily Brontë: Üvöltő szelek)
Scritti Politti: Jacques Derrida
Phranc: Gertrude Stein
Jefferson Airplane: White Rabbit (Lewis Carroll Alice Csodaországbanja után, szabadon)
Delta 5: The Heart Is A Lonely Hunter (Carson McCullers: Magányos vadász a szív; van egy ilyen című szám az Üllői Úti Fuck repertoárján is)
Guns N’ Roses: Catcher In The Rye (Salinger könyve mint Lennon gyilkosának bibliája)
Hobo Blues Band: Közép-európai Hobo blues No. 2; Vadászat
Vidámpark: 100 év magány; Macskajáték (Gabriel García Márqueztől, illetve Örkény Istvántól, örökbe)
Lemezről könyvbe:
Beatles: Norwegian Wood – Murakami Haruki: Norvég erdő
The Smiths: Girlfriend In A Coma – Douglas Coupland: Barátnő kómában
URH: „...elveszett a közérzetem” (Szabadíts meg a gonosztól) – Csörsz István: Elhagyott a közérzetem
Hasítás: Magyar rocknovellák (26 író művei, Magvető, 2008)
Irodalmi művésznevek:
Bob Dylan (Dylan Thomasból)
Paul Verlaine (Television)
Dubliners (vö. James Joyce: Dublini emberek)
Pere Ubu (Alfred Jarry Übü királya után)
Josef K. (irány Franz Kafka regénye, A per)
Brave Old World (Aldous Huxley Szép új világából vissza a régibe)
Üllői Úti Fuck (Kosztolányi Dezső, vulg.)
Yonderboi (William Gibson regénye, a Neuromancer egyik szereplője nyomán; Kosztolányi Esti Kornél énekéből kölcsönzött lemezcíme: Shallow and Profound: „Jaj, mily sekély a mélység / És mily mély a sekélység…”)
Esti Kornél egy. (Kosztolányi, még 1x)
Solaris egy. (Stanisłav Lem regényéből; Marsbéli krónikák: Ray Bradbury regénye nyomán)
Moby Dick (Herman Melville regényének bálnája)
Andersen egy.
Pál Utcai Fiúk (Molnár Ferenc)
Csokonai Vitéz Műhely
Kinopuskin
Európa Kiadó (idézetek tömkelegével, akárcsak a Kézi-Chopin)
Huckleberry (Mark Twain regényhőse, Röhrig Géza egykori zenekara)
E blogbejegyzés húsz évvel ezelőtti előzménye: Potty (Magyar Narancs, 1994. január 20., ne keresd online, nincs feltöltve az az év).
Irodalom és zene kapcsolatáról lásd még a Recorder 2015/5. számát.
Legutóbb: Márkafetisiszták a turkálóban – 33. Divat
Legközelebb: Állatok
