David Bowie: Fashion
„Divat! Balra át! Divat! Jobbra át!” – adja ki a jelszót David Bowie, egyúttal el is bizonytalanítva közönségét: „Hallgass rám – ne hallgass rám!”
Mit akarhat valójában? Azt hiszem – túl a szórakoztatás szándékán –, elsősorban kétkedésre késztetni. Diktátorként lép fel, látszatra divatdiktátorként, hol erre, hol arra rángatva híveit – na de milyen diktátor az, aki következő mondatával figyelmeztet, hogy ne hallgassunk rá? Többről kell ennek szólnia annál, mint hogy éppen mi a menő ruházat vagy tánc ma a tegnapihoz képest: „Vadonatúj, de nem teljesen tiszta duma járja / Jól szituált emberek szavajárása / Hangos, ízléstelen és már régről ismerős…”
Nekem ez azt üzeni, hogy bármilyen fess, bármilyen jól forgatja a szót a diktátor, s egyáltalán bárki, aki hatalmi helyzetből vagy oda törekedve meg akarja szabni, hogy mit tegyél, mit gondolj, miben higgyél, azt nem szabad ész nélkül követni. Sem balra, sem jobbra.
Más módon és sok minden másról is beszélve, de hasonlóképp gondolkodásra késztetett Pajor Tamás, amikor a Neurotic Brékjében – és a Xantus János rendezte Rock Térítő bevezető képsoraiban – képünkbe tolta máig érvényes kérdését: „Neked a divat mondja meg, hogy ki vagy?”
A Fashion 1980-ban jelent meg kislemezen és a Bowie 70-es évekbeli csúcskorszakát megkoronázó Scary Monsters albumon (akárcsak a Teenage Wildlife).
Kraftwerk: Das Modell
David Bowie Fashion-klipje – tán épp az aznapi divat túltengése miatt – ma már avultnak tűnik a zenéjéhez, illetve a Kraftwerk klipjéhez képest, amely rafinált retrohangulattal teszi időtlenné a szupermodellek álomvilágát. Akik ragyogóak, kívánatosak, de elérhetetlenek a földi halandó számára. Csak a kamerának odaadóak, mosolyuk a színes magazinok címlapjának szól – személyesen legfeljebb annak, aki hajlandó és képes értük nagyon sokat fizetni.
Az olyan trendmagazinok, mint például a Vogue, amely nyilván inspirálta Madonnát, s azután sokat köszönhetett neki az 1990-es Vogue miatt: ennek fekete-fehér klipjében David Fincher szintén retrohangulatba helyezte az énekesnőt és táncosait, akik a kifutók és divatfotók pózaiba merevedő mozdulatokra építő vogueing koreográfiáját követik.
A Das Modell eredetileg az 1978-as Die Mensch-Maschine albumon és kislemezen jelent meg, majd 1981-ben másodszor is, immár a Computerwelt albumról kimásolt Computer Liebe kislemezen. S elérte, amit külföldi dal csak igen ritkán: Nr. 1 lett Angliában. Igaz, nem németül, hanem angolul, merthogy a Kraftwerk kétféle verzióban vette célba a világpiacot (The Man-Machine, Computer World, Computer Love, The Model).
Misty In Roots: Follow Fashion
„Ez nem valódi / Csak álom / Csak a képzelet műve” – rántja le a földre hallgatóit a Misty In Roots. Csapdába ejti magát, aki illúziókat táplál, és olyan életről fantáziálgat, mint amilyet a moziban lát. „Ez csak álom / Az álmok nem valódiak / Az álmok elmúlnak.” Mindezt szem előtt tartva kövessük a divatot, int józanságra 1995-ös albumát (Earth) nyitó dalában a brit reggae élcsapata.
Kay Kyser & His Orchestra: A Zoot Suit (For My Sunday Gal)
A közmondás szerint nem a ruha teszi az embert. Valóban nem szép dolog külsőségek alapján ítéletet alkotni, de lássuk be, ezek igenis számítanak, az első benyomás alapvető – állásinterjún alkalmasnak, jövendőbelink szülei előtt szimpatikusnak szeretnénk mutatkozni.
Randevún pedig: elbűvölni. Randevúra készülnek ennek az 1942-es dalnak a szereplői is: a fiú rendesen ki akar öltözni vasárnap, és jól érzi, hogy ki kell tennie magáért, mert a lány valóban elegáns megjelenést vár el, hadd pukkadjanak meg a barátnői, hogy micsoda pasira tett szert. Az elegancia ez esetben a címbéli zoot suit: mint a diaképeken (pl. az itt csak illusztrációként mutatkozó zenekarvezető, Cab Calloway fehér öltönyén) látszik, hanyag elegancia ez, túlméretezett zakóval és tánchoz kényelmesen bő, de alul szűkített szárú nadrággal. A dalszöveg külön kitér a részletekre, mintha csak a szabónak diktálnánk igényeinket.
1942-ben Amerika hadban állt, de nem mondott le a szórakozásról. A zene, a tánc, a divat dacolt a háborúval. Utóbbi olyannyira, hogy a zoot stílus botrányt is kavart a „pazarló” anyagfelhasználással, miközben a hadi üzemmódra átállított gazdaságban, a fogyasztási cikkek gyártása terén ildomos lett volna takarékoskodni. Ezért tűnhetett „fölösleges”, sőt „hazafiatlan” luxusnak a zoot divat, amelynek „himnuszát”, L. Wolfe Gilbert és Bob O’Brien szerzeményét a korszak népszerű zenekarvezetője, Kay Kayser mellett mások is lemezre vették (pl. Bob Crosby, Benny Goodman vagy az Andrews Sisters).
The Who: Zoot Suit
Két évtizeddel az eredeti, amerikai zoot öltöny dalba foglalása után, immár békeidőben, a különböző ifjúsági szubkultúrák megjelenése idején Angliában is született egy zoot szám. 1964-ben hozta ki kislemezen a High Numbers, amely valójában a Who: ez az egyetlen felvételük azon a néven.
A dalszöveg itt is pontosan leírja, milyennek kell lennie a ruha, a cipő, a nyakkendő fazonjának – egy a lényeg: „yeah, you gotta be cool.” Nincs mese, legyél cool, mert csak így nézhetsz szembe a többi csávóval, csak így vadíthatod meg a csajokat.
A szöveget a zenekar akkori – és hamarosan kirúgott – menedzsere írta, és ültette rá az amerikai Dynamics Misery című számára. Hogy szerzői jogilag miként rendezték le, nem tudom, de tény: a Who Zoot Suitja az amerikai zoot stílustól eltérő, de szintén öltönyös-nyakkendős brit mod divat indulója lett, s természetesen helyet kapott a Quadrophenia című, az 1973-as Who-albumból kiinduló, 1979-es film, a Frank Roddam rendezte Quadrophenia zenéjében.
Carl Perkins: Blue Suede Shoes
Íme a rock & roll korszak egyik, vagy tán épp legelső kultikus ruhadarabja: a kék antilopbőr cipő. Mit cipő? Fétistárgy, szentség, élet-halál kérdése.
Amikor 1956-ban Carl Perkins, majd Elvis Presley (s azután szinte mindenki, Cliff Richard, Bill Haley, Eddie Cochran, Pat Boone, Buddy Holly stb.) világgá kiáltotta olthatatlan imádatát iránta, minálunk nagyon kevesen tudhatták, hogy egyáltalán létezik antilopbőr cipő, és hogy milyen az. Pláne kékben! A cipő az barna vagy fekete, mindegy, fő, hogy legyen mit fölhúzni. Ezeknek meg odaát, Amerikában a kék antilopcipő a fő gondjuk, fene a jó dolgukat.
Carl Perkins a végletekig elment ruhatára legféltettebb – és valóban: nehezen tisztítható, sajátos ápolást igénylő – kincsének védelmében. Táncpartnerével is közölte: leüthetsz, pofámba mászhatsz, besározhatod a nevem, felgyújthatod a házam, ellophatod a kocsim, megihatod a piám, bármit megtehetsz, csak a cipőmet hagyd békén, rá ne lépj!
!Action Pact!: All Purpose Action Footwear
A Blue Suede Shoes feldolgozásainak száma nagyjából a végtelenhez tart, aligha létezik ennél többször fölvett cipődal. De kisebbfajta zeneirodalma van a csizmának is. Nancy Sinatra a férfiúi csalfaság ellen állította csatasorba a női csizmákat (These Boots Are Made For Walking, 1966). A Velvet Underground szado-mazo hangulatot teremtett fényes fekete bőrcsizmákkal (Venus In Furs, 1967). A Sham 69 a fűzős csizmát és kordbársony gatyát foglalta dalba (Hersham Boys, 1979). Végül az !Action Pact!, a címbe emelt, minden célra alkalmas lábbelivel (ami szintén csizma, táncra és harcra, persze csak önvédelmi célból).
Talán nem állok egyedül abban, hogy ugyanúgy tudom szeretni a nagyon komoly, gazdag életművek alkotóit, mint az egyslágeres csodákat. Ha egy, hát egy, de az legalább ott van! Ilyen az !Action Pact! is. Keveset tudok róluk, de az All Purpose Action Footwear önmagában is elég. 1981-ben, még középiskolás korukban hozták ki a Heathrow Touchdown-t EP-n. Miután John Peel többször leadta rádióműsorában, szerződtette őket egy független kiadó. Csináltak két albumot (nem hallottam ezeket), és kész. 1984 után nincs róluk hírem. (Talán még majd ennek utánanézek, de most ennyi, futás, akció!)
Run DMC: My Adidas
30 évvel a Blue Suede Shoes után Magyarország már lényegesen nyitottabb volt a nyugati trendekre. Ha akadozva is, de nagyjából minden bejött. Ha nem hivatalos, állami csatornákon, akkor a maszek (későn születetteknek: magánszektor) kereskedelemben. Zene is, divat is. 1986-ban, amikor a Run DMC a hiphopruhatár kötelező kellékévé tette a német sportmárkát, már érthettük, hogyan kerül az asztalra a „csizma” (és miféle az).
A Run DMC kb. a Blue Suede Shoes hőfokára izzította a cipőhöz fűződő érzelmet. Az Adidas a vágy tárgya (aki ellopná, harcra készüljön), enélkül létezni sem lehet (ötven párom van, henceg a rapper, kék, fekete, sárga, zöld, koncertre, utcára, kosarazásra), királyság (+ belülre rejtett magas sarok). Ja, és persze Lee farmerrel kell viselni, be nem kötött cipőfűzőkkel.
A My Adidas a Run DMC harmadik albumán (Raising Hell, 1986) és kislemezen jelent meg. Ha meghallom, Spike Lee filmje, a Do The Right Thing (magyarul Szemet szemért) jut eszembe, amelyben főbenjáró bűnt követ el valaki: rálép a másik hófehér edzőcipőjére, konkrétan egy Nike Air Jordan csúcsmodellre.
Brian Hyland: Itsy Bitsy Teenie Weenie Yellow Polka Dot Bikini
A világháború utáni gazdasági föllendülés és bűntársa, a rock & roll végzetes erkölcsi romlásba taszította az ifjúságot: szemérmetlen táncokat jártak, a forgalomtól távoli helyeken leállított autóikban szabadon szerették egymást, a lányok meg egyre kisebb fürdőruhát hordtak. Olyan kicsikét, mint a csendes-óceáni szigetecske, ahol az amerikaiak atomrobbantásokkal kísérleteztek 1946-tól.
E szigetről kapta nevét a stranddivatot robbanásszerűen átalakító bikini, amely – icipici, sárga pettyes változatában – az 1960-as nyár nagy slágere lett Amerikában. Bryan Hyland 16 évesen kapta meg Paul Vance és Lee Pockriss dalát, ez volt az első kislemeze. Percek alatt tinisztár lett (később csak egyetlen hasonlóan sikeres dala volt, az 1962-es Sealed With A Kiss), a bikini és a bikinidal pedig meghódította a világot: gyorsan megcsinálták francia, olasz, német, spanyol, portugál, finn (ezt külön ajánlom: Pirkko Mannola: Pikku pikku bikinissä), svéd, szerb, görög és bolgár verzióban is – magyarról nem tudok.
A fenti tévéshow nemcsak önmagáért, a régiségéért érdekes, hanem azért is, ahogyan a dalszöveg adta lehetőséggel éltek: vehették volna szexire, egy csinos, de félénk tinivel, ehelyett édire vették, egy aranyosan szégyenlős kislánnyal. A dal ugyanis egy meg nem határozott korú lányról szól, aki a pici bikinijében alig mer kijönni a kabinból, azután fürdőlepedőbe csavarja magát, hogy ne lássák, végül meg a vízből nem mer kijönni, inkább lilára fagy.
Isabella Rossellini: Blue Velvet
Csillagfényes májusi éj, egy lány, egy kék bársonyruha, egy könnyes emlék – ez a Blue Velvet. Bernie Wayne és Lee Morris szentimentális szerzeményével 1951-ben kezdte balzsamozni a szerelmesek sajgó szívét, utána hosszú sor, benne a Clovers (1955), Bobby Vinton, Johnny Tillotson (1963) és Brenda Lee (1964). A legnagyobb sikert Bobby Vinton aratta vele.
Korfestő zeneként Bennett verzióját használta Az utolsó mozielőadás (1971, Peter Bogdanovich) és a Dühöngő bika (1980, Martin Scorsese), Vintonét pedig az 1986-os Kék bársony – David Lynch hideglelős filmjében azonban az előzőeknél fontosabb dramaturgiai funkciót kap a címadó dal, a bárénekesnőt alakító Isabella Rossellini fő műsorszáma.
(2012-ben Lana del Rey is előszedte, kinek ez jön be, kinek az.)
Laurie Anderson: Beautiful Red Dress
Kék bársony után piros ruha. Egy igazi nőies darab. Bikavadító – ahogyan azt Hi-Heel Sneakers című szerzeményében, élete legnagyobb slágerében 1964-ben megénekelte Tommy Tucker (és nyomában még vagy százan): húzz magas sarkút, vedd fel a parókádat és a piros ruhádat bébi, este buli, tutira lenyomsz majd mindenkit…
A Beautiful Red Dress Laurie Anderson ötödik albumán (Strange Angels, 1989) és kislemezen jelent meg. A gyönyörű piros ruha nála is a csábítás fegyvere, de ő nem az lenne, aki, ha ezen a ponton megállna. Élvezi, hogy csinos, de ironizál („van egy gyönyörű piros ruhám, igazán jól mutatsz majd, ha mellé állsz”), s ezzel a hangvétellel fordul rá a társadalmi nemi szerepek témakörére, beleértve a havi ciklust, a tettetés női eszköztárát, a nők politikai szerepvállalását és gazdasági helyzetét. Lábad a ritmust követi, agyad meg a cikázó gondolatait, megtáncoltat, megnevettet, és igazat kell adni neki: „Azt mondják, nem lehet nő az elnök / Mert a nők időről időre meghibbannak / Hát akkor nyomd meg a gombomat, bébi, most én jövök / Jól vigyázz / Épp most van nálam dagály (…) Tudjátok, azzal a munkával, amiért egy férfi egy dollárt keres, egy nő 63 centet kap / Na most, ötven évvel ezelőtt ez 62 cent volt / Így, egy kis szerencsével a 3888-as esztendőre mi is elérhetjük az egy dolcsit / Mit szóltok, csajok? / Elviseljük / De ha mégsem, majd úgy teszünk, mintha…”
Madness: Baggy Trousers
Buggyos nadrág, koszos ing – ennyi ruházat van csupán a Madness számában, nem is próbálnék többet mögé- vagy belelátni. Pár cucc, amiben jól érzi magát az ember, nem kell rá vigyázni, bekoszolódhat, elszakadhat, édes mindegy. Fő, hogy jól teljen az idő még a suliban is. Ökörködés, balhé, játék, bunyó, lógás, kocsma, haverok, és igen, akár jó fej tanárok is.
A Baggy Trousers, a Madness második albumának (Absolutely, 1980) egyik kislemezslágere a hozzá készült klippel, s a nagy jelenettel, ahogy az extrém bő gatyát viselő Lee Thompson a szaxofonszólója közben magasba emelkedik, líraian szürreális réteggel vonja be a számot. Hegedűs a háztetőn, cockney akcentussal.
Blur: Blue Jeans
A Madness buggyos nadrágba öltözteti a gondtalan kamaszkor iránti nosztalgiát, a Blur szimpla kék farmerbe a jelen melankóliáját. Úgy van jól, ahogy van. Megszoktuk egymást ezzel a lánnyal, mint ahogy a farmert is mindennap viselem. „Nincs különösebb ok változtatni.”
A Blue Jeans a Blur második albumán jelent meg (Modern Life Is Rubbish, 1993). Színpadon elvétve játszották, ezért is ritkaság ez az 1999-es spanyolországi felvétel. Damon Albarn azzal konferálja be a számot, hogy most játsszák először koncerten. Aztán belefog a banális, hétköznapi történetbe. „Légpárnás sarkú cipő / A Portobello Roadon vettem vasárnap / Megállok és elbambulok egy pillanatra / Így szoktam, ha a társalgás rossz irányt vesz…”
Macklemore & Ryan Lewis: Thrift Shop
A Damon Albarn által emlegetett Portobello Road London használtcikk- és antikvitásközpontja. Errefelé lüktet augusztusonként Európa legnagyobb karibi utcabálja, a Notting Hill Carnival. Arról híres még ez a hely, hogy egy itteni használtlemez-boltban vásárolt Szőnyei Tamás 1983-ban hihetetlenül olcsó albumokat (Linton Kwesi Johnson, Slits, Raincoats, Scritti Politti). De nem kizárt, hogy akad pár (millió) ember, akinek a Clash jut eszébe a környékről (a White Riot miatt, amit az itteni zavargás ihletett 1976-ban), esetleg a Dire Straits (az 1979-es Portobello Belle miatt), vagy Julia Roberts és Hugh Grant (az 1999-es Notting Hill – a magyar mozikban: Sztárom a párom – miatt, amelyben egy Notting Hill-i könyvesboltban fordul meg a sorsuk). Értékre bukkanni használt holmik között, másodkézből vásárolni, turkálóból stílusosan öltözködni – jó. Sőt cool.
Ezt ünnepli és népszerűsíti a Thrift Shop. „Ami az egyik embernek szemét, az a másiknak kincs.” Minek fizetnél 50 dollárt egyetlen pólóért, csak mert valami menő márka, ha 99 centért bármit megkaphatsz, és 20 dollárért a legőrültebb módra felöltözhetsz?
A Thrift Shop Macklemore & Ryan Lewis debütáló albumán (The Heist, 2012) és kislemezen jelent meg, a rapper/producer duó és Jon Jon Augustavo rendezte klipet 700 milliónál többen látták. A közönség, a kritika és a díjosztó zsűrik egyöntetűen imádták, teljes joggal.
Macklemore & Ryan Lewis Same Love-ját lásd az LMBTQ-dalok között. Aki pedig még felpróbálna mindenféle ruhadarabokat, annak túrtam egy párducmintás gyógyszerskatulya-kalapot (Bob Dylan: Leopard-skin Pill-box Hat Beck előadásában) gyémántsarkú női cipővel (Paul Simon: Diamonds On The Soles Of Her Shoes) és térdzoknival (Arctic Monkeys: Knee Socks).
Boggie: Parfüm
A Kraftwerk számainak angol szövege lényegében a német tükörfordítása, mindenki ugyanazt kapja. Korrekt. De teljesen rendben van az is, ahogy Boggie magyarul illatfelhőben lebeg (zene: Csemer Boglárka, azaz ő maga és Sebestyén Áron, szöveg: Dorozsmai Péter), franciául viszont úgy nyakon zúdít divatházakkal, tervezőkkel és márkanevekkel, mint egy pityókás húsvéti locsoló.
Prada, Hugo Boss, Chanel, Giorgio Armani, Cartier, Azarro, Sisley, Escada, Gucci, Naf Naf, Nina Ricci, Lancôme, Kenzo, Bruno Banani, La Bastidane, Estée Lauder, Guerlain, Burberry, Thierry Mugler, Bourjois, Chloé, Jean-Paul Gaultier, Valentino, Roberto Cavalli, Bulgari, Givenchy, Dolce & Gabbana, Paco Rabane, Lacoste, Tommy Hilfiger, Yves Saint-Laurent… melyiket válasszam és egyáltalán minek… „Nem vagyok az ő termékük” – énekli, mint aki nem fizet elő a DAF 1982-es jó tanácsára: a szépségért szenvedni kell (Wer schön sein will, muss leiden). Ehhez az idegenkedéshez, távolságtartáshoz talált adekvát eszközt Lőrincz Nándor és Nagy Bálint klipje a photoshop végtelen hatalmáról. Boggie átalakul, bőre makulátlanná simul, akár egy celebé (lásd még: Hole: Celebrity Skin).
Kell ez? Ez kell?
Ez van.
Legutóbb: Apák, anyák, fiúk, lányok – 32. Dalok a családról
Legközelebb: Ihlető irodalom
