Négylábú barátaink – 35. Állati dalok, első rész

  • Szőnyei Tamás
  • 2015. június 22.

A nagy számok örvénye

Kutya, macska, patkány, béka, oroszlán, elefánt, teknőc, párduc, prérifarkas és ló – legyenek bármilyenek, tegyenek bármit, magunkat látjuk viszont bennük Iggy Pop, Marisa Monte, Bob Marley, Janis Joplin, Joni Mitchell, Rory Gallagher, az OK Go, a Tom Tom Club, a Stray Cats, Juana Molina, a Kasai All Stars, a Guo Brothers, „Big Mama” Thornton és Solomon Linda dalaiban.

The Stooges: I Wanna Be Your Dog

1969-ben még nem használták a punkrock kifejezést, de amit Iggy Pop művelt a színpadon és ahogyan zenekara, a Stooges szólt, az – 1976 utáni tudásunk szerint – színtiszta őspunk. Mintha nem a saját korukban éltek volna: semmi fehér blues, semmi hippizmus, csak a nyers indulat, fejjel a falnak, bele a földbe, tekintet nélkül a következményekre. Iggy szőröstül-bőrőstül odaadja magát, „a kutyád akarok lenni”, üvölti, csak simogass, hadd érezzem a kezed.

Az I Wanna Be Your Dog kislemezen és a Stooges első albumán jelent meg (The Stooges, 1969), és levakarhatatlanul ráégett Iggy Popra. Ezt a csont és bőr és ín és ideg és energia figurát láthattuk a Szigeten is, 60 fölött, tökig letolt farmerben. A fenti videó megmutatja, milyen volt fiatalon.

Willie Mae „Big Mama” Thornton: Hound Dog

Elvis Presley és a rock & roll-történelem örökzöldje 1956 óta a Hound Dog. Ezer éve ismerem, de mostanáig nemigen értettem mit akar mondani vele. Oké, üzen valakinek, aki teljesítmény nélkül tartja sokra magát (óbégató vadászkutya, pedig még egy nyulat sem kapott el soha), s ezért méltatlan a barátságra. Ennyi?

Most, hogy utánanéztem, leesett a tantusz: Elvis megszelidített egy számot, de annyira magával ragadóan, hogy a fél világot bevadította vele. A Hound Dog – mint oly sok más sikere – Jerry Leiber és Mike Stoller szerzeménye: 19 évesek voltak 1952-ben amikor Willie Mae „Big Mama” Thornton számára megírták. Igazi, terebélyes, fekete bluesmama, férfiasan erős hanggal. Nála egyértelműen a szexről szól a képes beszéd és az ugatás: ne szimatolj az ajtóm körül, csóválhatod a farkad, én aztán nem etetlek, vágsz fel itt a semmire, átlátok rajtad, nem vagy te olyan nagykutya… Ez hát az eredeti Hound Dog. „Big Mama” 27 évesen befutott vele, eladott közel két millió példányt. Sikerét látva még 1953-ban hatan-heten kihozták. Három évvel később aztán mindenki leshette, mire jutott Elvis (aki egyébként Freddie Bell 1955-ös, domesztikált verzióját vette át). Nagyon-nagyon magasra.

Janis Joplin: Turtle Blues

Pár év elteltével „Big Mama” Thornton még egyszer átélhette ezt a történetet, majdnem ugyanúgy. 1961-ben írt egy bluest a szerelem börtönéről (Ball and Chain), amit azután Janis Joplin röpített az egekbe a Big Brother & The Holding Company kíséretében az 1967-es Monterey popfesztiválon, majd a következő évben kiadott albumán (Cheap Thrills). Janis Joplin azonban nem ezért van most itt, hanem a Turtle Blues miatt (amely szintén a Cheap Thrillsen jelent meg).

Olyan vagyok, akár a páncélja alatt rejtőző teknőc, énekli mint aki „túl jól” ismeri ezt az átkozott életet, ezért van szüksége kemény védőrétegre. Nem hagyja magát bántani, nem teszi azt, amit elvárnának tőle, sőt kifejezetten meg fogja keseríteni a férfiak életét… De ha valaki meghívná egy italra, nem állna ellen. (Ugyanő a magányról itt.)

Rory Gallagher: Bullfrog Blues

Teknősbéka után kecskebéka. A magyar nótához hasonlóan, ahol „a más asszonya” a vágyakozás tárgya, Rory Gallaghernek is egy bizonyos asszonyon jár az esze, arra ébred, hogy rá gondol, ül az ágyán, és kínjában röhög, hogy el ne bőgje magját.

Hogy jön ehhez a kecskebéka? Nagyjából úgy, ahogyan a mi nótánkban. Nálunk „a kecskebéka felmászott a fűzfára, annak is a legmagasabb ágára, de így se vót jó, úgy se vót jó, sehogyan se vót az jó, mindig csak a más asszonya vót a jó” – bolondos kép a kis zöld állatkával, de benne a bánat is: szomorú a fűz, s másra vágyik a nótázó is. Rory Gallaghernél rémálomként jön elő a kecskebéka: felriad, mert azzal álmodott. Ez rosszat jelezhet, sírás lehet a vége – egyetlen gyógyír a nevetés, tán az elűzi a bajt.

Miután pedig röhögve túlélt két felriadást (előbb a békásat, majd a nőset), jöhetnek a hangszerszólók, zongora, gitár, basszus, dob, ami tényleg helyükre rázza a dolgokat, ez az igazi gyógyszer, a zene, a blues, a boogie.

Rory Gallagher 1972-es európai turnéalbumán hozta ki először a Bullfrog Bluest. A fenti videó a két évvel későbbi, hazai diadalmenetét megörökítő album és film részlete (Irish Tour ’74). Az 1966-tól a Taste élén, 1970-től pedig szólóban szereplő ír gitáros nem átélte, hanem „csak” átvette az előtte – vagy vele párhuzamos – úton járók kecskebékás álmát. 1965-ben John Hammond, 1967-ben a Canned Heat szedte elő William Harris negyven évvel korábbi dalát. A Mississippi-vidéki gitárosról keveset tud a bluestörténet. Ami bizonyos: 1927–28-ban lemezre vette kilenc számát vett, köztük a Bullfrog Bluest . Ezt követően nyoma vész, nem tudni mi lett vele. Nyilván elhunyt. Rory Gallagher 1995-ben, 47 éves korában ment utána.

Joni Mitchell: Coyote

Edith Piaf egyik legnagyobb slágerét szőtte a „nem bántam meg semmit” érzése köré (Non, je ne regrette rien). Joni Mitchell is azzal indítja futó kalandról szóló dalát, hogy nem bánta meg. Egyes szám első személyben mesél, partnerének nincs neve, pontosabban: ő a címbéli prérifarkas. „Felfoghatatlan, mennyire közel kerülhetsz a másik csontjához, bőréhez, szeméhez, ajkához, mégis mennyire magányosnak érzed magad, s mégis úgy érzed, kötődsz hozzá” – énekli, miután felvázolta, milyen távoli világokból érkezve kerültek össze: ő egész éjjel a stúdióban dolgozik, a férfit a kelő nap az istállóban találja, amint a tenyészkanca farkát fésüli. Az autóstop, azaz a véletlen összehozta a művésznőt és a farmert, megtörtént, ami megtörtént, vége. „A prérifarkas a kávézóban. Szemével lyukat fúr a tojásrántottába. Érzi ujjhegyén az illatomat, s közben a pincérnő lábát figyeli…” – így látjuk utoljára a férfit, mintha filmet néznénk.

Joni Mitchellt pedig valóban filmen látjuk, Az utolsó valcerben, Robbie Robertson és Rick Danko társaságában, a Band 1976-os búcsúkoncertjén. Joni Mitchell akkoriban megjelent albuma (Hejira, 1976) nyitódala volt a Coyote, Jaco Pastorius stílusteremtő, bundnélküli basszusjátékával. (Joni Mitchell az idő múlásáról.)

Bob Marley: Rat Race

Lefordíthatatlan szójáték, mondjuk, ha úgy érezzük, hogy az idegen nyelvű szerző kifogott rajtunk, és nem tudjuk pontosan, a formát is tartva átültetni magyarra a szövegét. Ilyen tréfát űz velünk Bob Marley is a race szó egymástól teljesen eltérő jelentéseivel játszva: ez egyfelől a verseny, másfelől a faj, a rassz megnevezésére szolgál. Mikor tehát a felsorolásban a horse race (lóverseny) és a dog race (agárverseny) után eljut a human race-ig, akkor fokozhatatlan és szerintem egyetlen szóval lefordíthatatlan tömörséggel utal a folyton folyvást ellenségeskedésbe torkolló, sokszor igazságtalan és megalázó versengésre, amelyben az emberi faj él évezredek óta, s amelyet ezért a következő sorban rat race-nek, azaz patkányversenynek titulál: „Micsoda szégyen, micsoda gyalázat patkányversenyben látni az emberiséget!” – énekli, a történelem tanítására figyelmeztetve a politikai erőszak és becstelenség mérgezte világban: „Mikor békében és biztonságban érzed magad, hirtelen pusztítás jön.”

A Rat Race Bob Marley 1976-os albumán (Rastaman Vibration) jelent meg, a fenti koncertfelvétel is ekkor készült, már a Wailers másik két tagja, a szintén szólóalbummal jelentkező Peter Tosh (Legalize It) és Bunny Wailer (Blackheart Man) nélkül.

Tom Tom Club: L’Elephant

Önmagára nézve az ember a legveszélyesebb állat. Én legalábbis nem tudok rajtunk kívül más élőlényt – gerincest vagy gerinctelent, két-, négy- és többlábút, vagy akár lábatlant –, amely szisztematikusan, szándékosan, érdekből, olykor egyenesen szórakozásból gyilkolássza a sajátját. Az ember ilyen. Ezért is nevezi szégyennek az emberi patkányversenyt Bob Marley, s erről szól a Tom Tom Club száma is. Ha nem figyelsz a szövegére, tökéletes táncdal, az igényes fajtából. Címe és az album rajzos borítója játékos gyermekvilágba visz. Úgy is kezdődik, akár egy mese. „Az elefánt és a víziló emberi álruhában megérkezett egy szép faluba. Mentek, mentek, mendegéltek…” Aztán – ahogy a fenyegető gitárhang is jelzi – bedurvul a dolog. Menekülő gyerekekkel, krokodilkönnyeket síró asszonyokkal találkoznak. Kíváncsiak a pánik okára, de a halálra rémült gyerek, aki megáll, hogy beszéljen velük, száját szóra nyitván elnémul. „Vegyétek le vad jelmezeiteket” – szólnak a magukat embernek álcázó állatokhoz énekelve a madarak: kitört a háború, az emberek összevitatkoztak, és most mind csak ölni akar, ölni, ölni, ölni.

Az elefánt, a víziló és az emberek meséjét első albumán jelentette meg Tina Weymouth és Chris Frantz (a Talking Heads basszusgitárosa és dobosa) külön zenekara, a Tom Tom Club (Tom Tom Club, 1981). Hogy miért franciául, nem tudom, de talán mindegy is.

Stray Cats: Stray Cat Strut

Bob Marley a race kétféle jelentésével játszik, a Stray Cats pedig azzal, hogy a cat nemcsak macskát jelent, hanem személyt is: a szlengben a cat igazi cool arc, régebben divatos kifejezéssel menő fej. Amikor tehát Brian Setzer a gondosan megcsinált, majd szétzilált tincsei alól arról énekel, hogy nem érdekli, hogy teljesen leégett, nem tudja fizetni a lakbért és kukából kajál, elvan ő így, égbe meredő farokkal, peckesen járkálva, egérvadászat helyett jó kis bunyót keresve – nos akkor egyszerre bújik a kóbor macska és a vagány nőcsábász („macskaféle Casanova”) bőrébe. A sikátorhangulatot Lee Rocker bőgőszólója, és Slim Jim Phantom lényegretörő dobolása erősíti – meg a nyávogás.

Nagyon kevés olyan zenekar van, amely a rock & roll és a rockabilly hőskora, az 50-es, 60-as évek múltán érdemben hozzá tudott tenni az akkor megalkotott standardek állományához – a Stray Cats feltétlenül közéjük tartozik. A Stray Cat Strut a New York-i rockabilly zenekar első albumán jelent meg (Stray Cats, 1981), ugyanebben az évben, a svájci Montreux-ben készült a fenti felvétel is (innen pedig egy könnyed ugrás a Wild Saxophone).

Marisa Monte: Negro Gato

A Stray Cat Strut narancs-fekete, Marisa Monte tiszta fekete macskaként nyávog. Előbbi a szemétből eszik, utóbbi régóta nem jutott rendes ételhez, azt se tudja már, milyen az. A New York-i élvezi a kóbor létet, a brazil szenved tőle, éhhalál fenyegeti, hiába kínál hét esélyt számára a macskáknak állítólag járó hét élet. Ez a kerítésen üldögél, gondtalanul éli vadóc világát, a brazil viszont az erdőbe menekül, miután el akarták kapni, hogy csörgődobot csináljanak a bőréből.

A Negro Gato Getúlio Côrtes szerzeménye. 1966-ban Roberto Carlos (nem a focista, hanem az énekes) slágert csinált belőle, elég gyengécskét. Marisa Monte millió körüli példányszámot produkáló első albumán (MM, 1989) kihozta a dal drámai kvalitásait. Az élő felvételen a 2010-ben elhunyt Paulo Moura folytatott vele párbeszédet klarinéton. (Marisa Montét már ajánlgattam a Brazíliáról, illetve a magányról szóló dalok között, szóval katt!)

Juana Molina: De Algún Instinto Animal

Brazília után Argentína: Juana Molina hatodik és eddig utolsó albumát (Wed 21, 2013) egymaga vette fel otthon: pár hangszerrel és számítógéppel elvarázsolt atmoszférát teremtett. A varázslat már csak ilyen, soha nem tudhatod, hol kötsz ki, de érdemes vele tartani. Több állatos dal van az albumon, egyik a medvéről, aki megvéd (El Oso de la Guarda), a másik a kincseit rejtegető patkányról (La Rata), emberi alakokról tehát, de most inkább az állati ösztönről szólót ajánlom, amit persze az emberi dolgok egyikeként saját természetünkre értünk.

Ha még egyszer így szeretnek, énekli Juana Molina loopokat kötögetve, viszlát mértékletesség, te kardinális erény, jöhet a tánc, az állati ösztön. Juana Molina, aki sikeres tévékomikusi karrierjét otthagyva a 90-es évek közepén tért vissza a zenéhez, amivel mindig is foglalkozni akart, 2010-ben és 2011-ben részt vett brüsszeli kiadója, a Crammed Discs nemzetközi projektjében, a kongói zenekarok, s köztük elsősorban a Kasai Allstars tribute-albumának elkészítésében (Tradi-Mods vs. Rockers), illetve az erre épülő Congotronics vs. Rockers-turnén (ízelítő: Ambulay Tsaniye). Ez átvezet Afrikába.

Kasai Allstars: Yangye The Evil Leopard

Nem sikerült a nyomára bukkannom, hogy valóságos párducról van-e szó, amely „gonoszságával” félelemben tart egy falut, vagy csak annyira leopárd ez a Yangye, amennyire Joni Mitchell egy éjszakás kalandora prérifarkas. Vagy talán egy kongói mítosz tárgya Yangye, s ezt kelti életre a Kasai Allstars, amelynek tagjait, mondják, Kasai kongói tartomány öt legjobb együtteséből válogatták össze.

Akárhogy is, nyáron Európában túráztatják második albumukat, a 2014-es Beware The Fetisht. Hozzánk legközelebb július 17-én járnak Ostravában.

A Kasai Allstars a világzenei színtér ászainak egyike mostanában. A róluk szóló írások szinte mindegyikében, mintha kötelező elem volna, feltűnik a transz fogalma. Ha valaki rászán az életéből hét percet, megsejtheti, miért.

Solomon Linda’s Original Evening Birds: Mbube

Ez alighanem a legeslegelső afrikai világsláger. Csak a világ nem egészen így ismeri, hanem kifehérített változatában. Tehát a mondat úgy pontos, hogy ebből nőtt ki az alighanem első afrikai eredetű világsláger. Az Oroszlánkirály című Disney-rajzfilmben is használt The Lion Sleeps Tonighttal 1961-ben a The Tokens vezette az amerikai listát. Az oroszlán alszik a dzsungelben, a békés falu közelében, aludj, te is nyugodtan, drágám – énekelték Pete Seeger 1952-es dalát megcukrozva. Pete Seeger Alan Lomax folkzene-történész révén ismerte meg a dal dél-afrikai eredetijét, és Weavers nevű együttesével Wimoweh címmel adta elő, oroszlán nélkül (a wimoweh szó Pete Seeger „találmánya”, úgy hallotta, mintha ezt énekelnék a számára érthetetlen nyelven; az oroszlános szöveget George David Weiss írta hozzá angolul a Tokens kedvéért). Jogdíjat a dél-afrikai Solomon Lindának kellett volna utalni, de ez csak később és részlegesen történt meg – ráadásul Solomon Linda, még a dal nemzetközi karrierjének kezdete előtt bagóért eladta szerzői jogát a lemezstúdiónak, ahol 1939-ben fölvették. A Mbube akkor 78-as fordulatszámú kislemezen százezer fölötti példányszámban kelt el Afrikában. Ez a felvétel hallható e sorok fölött.

A zenei történetírás azóta visszahelyezte jogaiba Solomon Lindát. Magam a legtöbb infót Lydia Hutchinsontól kölcsönöztem a performingsongwriter.comról. Solomon Linda 1909-ben született, gyerekkorában legelésző szarvasmarhákra vigyázott azért drukkolva, hogy az oroszlán ne pont az övéiből lakjon jól. Ezt az emléket hívta elő immár Johannesburgban, amikor acapella vokálja, az Original Evening Birds élén, magas hangján alvásra próbálta bírni az állatok királyát: zulu nyelven mbube oroszlánt jelent. A Tokens sikere után egy évvel, 1962-ben hunyt el, családja majdhogynem nyomorgott (állítólag 20 dollár körüli összeg volt a bankszámláján). Örökösei is csak évekkel az Oroszlánkirály után kezdtek pénzhez jutni.

A Tokens sikere után százszámra születtek a The Lion Sleeps Tonight-feldolgozások, de hogy teljes legyen a kör, a dél-afrikai zenészek is igyekeztek visszaszerezni maguknak a Mbubét. Íme, a párducmintás ruhát választó Miriam Makeba és a Ladysmith Black Mambazo előadásában. (Aki pedig még több Miriam Makebát szeretne, ide kattintson.)

The Guo Brothers: Training Horses on the Mongolian Grassland

A képen a Guo fivérek, Yue, aki bambuszfuvolán és öcse, Yi, aki szájorgonán játszik. Pekingben születtek, zenész családban nevelkedtek. A kulturálisnak nevezett 1966-os „forradalom” számukra kitelepítést jelentett. Az enyhülést hozó években hivatásos zenésszé válhattak, egyikük katona-, másikuk filmzenekarban játszott. Az 1980-as évek elején települtek Angliába, ahol az 1988-as WOMAD fesztiválon volt szerencsém látni őket. Első albumukat (Yuan, 1990), amelynek címlapján a fenti fotó szerepel, Peter Gabriel világzenei kiadója, a Real World jelentette meg. Erről való ez a szám is. Álló vagy mozgó képek nincsenek hozzá – de különösebben éles fantázia nélkül is láthatjuk a lovakat a mongol mezőkön. Le kell hunyni a szemet, és kész.

OK Go: White Knuckles

Ezeket a kutyákat viszont kikerekedett szemmel, mosolyogva bámulhatjuk, aranyosak, ügyesek, és tényleg, mintha a zene ritmusára jönnének-mennének a tereptárgyaikat mozgató kétlábúak között. A produkciót heteken át rengeteg gyakorlás előzte meg. Egészen addig, amíg el nem jutottak oda, hogy az OK Go kívánságára képesek legyenek egyetlen menetben végigcsinálni az összes elemét. 124-szer vették fel, ebből 30-szor végig, a 72. lett a legjobb. Vágás nincs, az egyetlen „trükk” természetes: az emberek csak mímelik az éneklést. A kutyák egytől-egyig menhelyiek, mint erre a felirat is utal a végén.

A zenekar harmadik albumán (Of The Blue Colour Of The Sky, 2010) megjelent White Knuckles egyébként fehér lábszárhúst jelent csonttal. A kezdő sorok szerint e finom falat ízét nehéz elfelejteni, miként a mancsok nyomait is nehéz lesz eltüntetni a tyúkólból – ez mintha rókára utalna, de kutyára is gyanakodhatunk… (Ha búcsúzóul megnéznél még egy szuper OK Go-klipet, tessék: Needing/Getting).

Itt pedig egy alternatív állatsereglet:

Pink Floyd: Animals

Bill Haley: See You Later, Alligator

Rolling Stones: Monkey Man

Toots & The Maytals: Monkey Man

Bob Marley: Iron Lion Zion

Burning Spear: Lion

America: A Horse With No Name

Patti Smith: Horses

Boomtown Rats: Rat Trap

Specials: Rat Race

Echo & The Bunnymen: Crocodiles

Cure: Lovecats

Pixies: Monkey Gone to Heaven

Madredeus: A vaca de fogo

Paul Simon: Pig, Sheep and Wolf

Metro: Okos szamár

KFT: Macska az úton

Balaton: Állatok (A kecske, a teve és a ló)

Kampec Dolores: A bivaly hátán

Legutóbb: Közöny, pia, csalódás, utópia – 34. Irodalom ihlette dalok

Legközelebb: Migráció

Eredetileg ugyan csúszó-mászó, úszó és repülő állatokkal készültem folytatni a négylábúak után, de ezek várhatnak még egy hónapig. Előbb – mivel úgy látszik, túl nagy az Isten állatkertje – a migráció témája követel helyet magának, be-, ki és elvándorlásról szóló dalokkal.

Neked ajánljuk