Pörög, forog, emel, kidob – 23. Táncőrület

  • Szőnyei Tamás
  • 2014. december 10.

A nagy számok örvénye

Charleston és break, tangó és twist, rock & roll és valcer, szólóban, párban és karban, utcán és színpadon, rögtönözve vagy koreográfiát követve, szerelmesen egymáshoz bújva vagy önfeledt virtuozitásba merülve, álmosan vagy frissen, boldogan vagy búsan. Minden táncnak megvan a dala (sőt több is). Wilson Pickett, Gotan Project, Leonard Cohen, Bee Gees, B-52’s, Martha & The Vandellas, Négresses Vertes, Cab Calloway és a többiek. Egy mozdulat a mutatóujjunkkal, s máris csodálhatjuk, hogyan járják mások. Rogyásig.

Wilson Pickett: Land of a 1000 Dances

A világháborúkat követő eufória időszakaiban – a 20. század 20-as, 30-as, illetve 50-es, 60-as években – táncőrület söpört végig Amerikán, akár gazdasági föllendülés volt, akár válság. Nem véletlenül énekel az ezer tánc földjéről Wilson Pickett 1.40-től, miután elmeséli, hogy valami Ringo nevezetű pasas megkérte, magyarázza már el neki, mi az a soul – hát ez, itt, hallgasd, érezd, énekeld, „na na-na-na-na na-na-na-na-na-na-na-na-na-na na-na-na-na…”

Az 1966-ban készült felvételen egyik legnagyobb sikerét adja elő. Ilyen energiaszinten föl se merül, hogy eredetileg ez nem is az ő száma. Csak magára húzta, mint vasreszeléket a mágnes. A Land of a 1000 Dances szerzőjét és első előadóját a net menti meg a feledéstől: Chris Kenner így énekelte 1962-es kislemezén, még a „na na-na-na-na… nélkül. Azt a Cannibal & The Headhunters iktatta be 1964-ben.

A rengetegszer feldolgozott Land of a 1000 Dances nemcsak táncba hív, hanem a korabeli táncőrület lenyomata is: szövege táncok és táncdalok sorát idézi meg.

Mint például a makarónivékony lányról szóló Bony Moronie, Larry Williams 1957-es slágere. Vagy Little Richardtól a Long Tall Sally.

Vagy a Mashed Potato, amit James Brown csapott rá a táncparkettre 1959-es kislemezén. A magyarul krumplipürének nevezett táncot 1962-ben Dee Dee Sharp tolta a listák élére: Mashed Potato Time. Ez szemérmetlen Please Mr. Postman-lopásnak tűnik, de mivel ugyanazok írták, egyszerűen az egy róka, két bőr esete forgott fenn a lemezjátszón.

Vagy a Watusi , az Orlons vokálegyüttes 1962-es slágere, amelyet elsőként 1961-ben Chubby Checker énekelt lemezre, így aligha véletlen a dalszöveg twist-hivatkozása. (Az Oxford szótár szerint a mai angol nyelvhasználatból már kikopott Watusi kifejezés a tuszi népcsoportra utal, hogy tehát a tuszik ilyesféle táncot jártak volna Ruandában. Ennyit a pop etimológiájáról.)

Arthur Gibbs and his Gang: The Charleston

Két Broadway-musicallel kezdődött: 1923-ban, a Lizában táncoltak először charlestont, a The Charleston című dal pedig a Running Wild előadásán csendült fel először. Fekete alkotók produkciói voltak ezek, fekete szereplőkkel, fekete közönségnek, de mint tudjuk, a rendes emberek mellett a vírusok sem hisznek a szegregációban, így a kór gyorsan átterjedt a mulatni vágyó fehérekre is. A dzsessz-korszak tánclázát a charleston vitte fel.

A The Charleston első lemezfelvételét Arthur Gibbs készítette 1923-ban, ez szól az utcai tánclecke alatt. Zenéjét James P. Johnson, szövegét Cecil Mack írta. Johnson a korszak felkapott zongoristája és komponistája volt, ragtime-ról és a dzsessz-zongora kezdeteiről nélküle nem ildomos beszélni, játékát felvételek sokasága őrzi (például a Carolina Shout 1921-ből). Furcsa mód pont ezt, a The Charlestont nem rögzítette saját kezűleg – megtették mások, ahogy egy csomó olyan szám is született akkortájt, amelynek címében szerepelt a bolondos bűvszó: charleston (Charleston Hound, Charleston Crazy, Everybody’s Doin’ the Charleston Now stb.).

Cab Calloway: Jumping Jive

James P. Johnson egyik zenés revüjének a címe a rabszolga ültetvények idejére utalt: a Plantation Days turnétársulatának zenekarában szerepelt Blanche Calloway, aki magával vitte öccsét is. Cab épp befejezte a középiskolát. Apja jogásznak szánta, ő azonban zenélni akart. Énekelt, dobolt, majd egy zenekar élére állt. Az 1930-as évekre Cab Calloway a csúcsra ért. Rádió, lemez, film (mint például az International House 1933-ból, amelyben Reefer Man című számát adta elő; ezt akár hozzá is csaphatjuk a marihuánás dalokhoz). Zenekara élén rendszeresen fellépett New York egyik legmenőbb szórakozóhelyén, a Cotton Clubban. Harsány stílusa jól érvényesült a Jumpin’ Jive-ban, a jive-táncos ruganyosságát emelte át az önmagukban nem feltétlenül értelmes szavak alkotta szöveg ritmusába. Az ezt illusztráló felvétel az 1943-as Stormy Weather című musicalből való: Calloway éneke után, 1.30-kor jön a Nicholas-fívérek elképesztően akrobatikus tánca. Ne próbáljátok meg utánozni őket.

A szesztilalmat a Cotton Club tulajdonosai nemigen tartották be, de a faji elkülönítésre ügyeltek: a pódiumon szívesen látták a színeseket, azonban kízárólag fehér közönséget fogadtak. Harlem másik legendás klubja, a Savoy Ballroom viszont felrúgta az értelmetlen korlátot: ide bárki jöhetett, ha kifizette a belépti díjat és (férfiak esetében) öltönyt, nyakkendőt viselt. A Savoy a táncról szólt – ezt örökítette meg Andy Razaf, Benny Goodman, Chick Webb és Edgar M. Sampson 1934-es dala, a Stompin’ at the Savoy. Így szól instrumentálisan, Benny Goodman 1936-os felvételén, így pedig Ella Fitzgerald és Louis Armstrong énekével, 1956-ból. A Cotton Club és a Savoy Ballroom filmeket is ihletett (a moziban Francis Ford Coppola: Gengszterek klubja, 1984; a tévében Debbie Allen: Stompin’ at the Savoy, 1992), s készült róluk dokumentumfilm is, ebből látható egy részlet itt.

Patti Page: Tennessee Waltz

Szusszanásnyi szünet a charleston és a jive után: egy szívbemarkoló keringő. Pontosabban: nem maga a dal a keringő, hanem egy végzetes keringőről, a Tennessee Waltzról szól, countrystílusban. A történet elbeszélője – jelen esetben Patti Page – a kedvesével táncol, közben megpillantja régi barátnőjét, bemutatja a férfinak, akit előzékenyen át is enged egy táncra. Mire véget ér a Tennessee Waltz, a barátnő elcsábítja. Fájdalmas emlék, örök veszteség.

Patti Page 1950-ben vette lemezre, élete legnagyobb slágere lett. A dal eredeti változata Pee Wee King & His Golden West Cowboys előadásában az amerikai countrylistán szerepelt 1948-ban, az övé viszont emellett a jóval szélesebb közönséget jelző poplista tetején is állt három hónapig.

Utána sokan mások is előadták a Tennessee Waltzot. Nem hallottam olyat, amelyik felért volna Patti Page-ével. Ez égett belém – még jóval azelőtt, hogy a nevét hallottam volna. Tán mert itt is működött Patti Page dalainak egyik sajátossága, hogy önmagának vokálozik (ami véletlennek indult: egy 1947-es lemezfelvételnél, sztrájk miatt nem állt rendelkezésre vokál, ezért ő énekelte fel a szólamokat is, ami azután stíluselemmé vált). De legalább ennyire tehet róla Michelangelo Antonioni is, aki a Zabriskie Point egyik jelenetének hátterében ezt a felvételt játszatja. Akkor tényleg megáll az idő az országúti csehóban.

Pérez Prado y su Orquesta: Mambo No. 5

Ahogyan Patti Page kitágította a country hatókörét, Pérez Prado a latin zenével tette ugyanezt, szintén 1950-ben. Kubában született, karrierje az 1940-es évek havannai kaszinóiban indult. 1949-ben Mexikóba költözött, onnan hódította meg Amerikát. Első slágereinek egyike a Mambo No. 5. Feszes táncritmus, süvítő rézfúvósok, és a védjegyévé vált, mulatságosan macho nyögés a másodpercnyi szünetekben, a zenét továbblendítendő.

Pérez Prado a mambo királyaként táncoltatta meg Amerikát, és miként korábban a charleston vagy később a twist esetében történt, a Mambo No. 5 által megnyitott piac igényeit mambo-számok sora elégítette ki. A Que rico el mambo című Prado-szerzeményt Mambo Jambo címmel Sonny Burke hozta ki, aztán 1951-ben jött Johnny Otis (Mambo Boogie), 1954-ben Rosemary Clooney (Mambo Italiano ), 1955-ben pedig Bill Haley (Mambo Rock). Majd hosszú szünet és Pérez Prado halála után tíz évvel, 1999-ben Lou Bega csinálta meg a maga csajozós verzióját (Mambo No. 5 (A Little Bit Of… ).

Bill Haley & His Comets: Rock Around The Clock

Rock az óra körül – így szokták fordítani, ami szó szerint stimmel, csak döcög. Nem fogom tudni megváltoztatni, de inkább Éjjel-nappal rocknak mondanám. Mindegy, így is, úgy is ugyanarról szól – a végtelen bulizásról, amihez rock & roll a talpalávaló. Nem Bill Haley szerzeménye ez (Jimmy De Knight és Max Freedman írta), és első nekifutásra, 1954-ben még nem jött be neki. (Viszont ugyanebben az évben világsikert aratott a Shake Rattle and Roll-lal , Big Joe Turner számának átdolgozásával.) A Rock Around the Clock káprázatos sikeréhez a mozi kellett: Richard Brooks filmje, a kezelhetetlen gimnazisták között játszódó Blackboard Jungle zenéjeként 1955-ben két hónapig vezette a listát. Önmagán túlmutató sikere egyúttal a rock & roll áttörését is jelentette minden fronton: lemezen, tévében (a fenti felvételt 1955 augusztusában rögzítették a befolyásos Ed Sullivan show-jában), rádióban, moziban (Haley kihagyhatatlan volt az 1956-os év két zenés filmjéből: Rock Around the Clock, Don’t Knock the Rock), divatban, dizájnban.

A Neurotic óta mondogatjuk, hogy „a rock & roll az nem egy tánc”, ám 1956-ban és a rá következő esztendők Amerikájában kétségtelenül az volt: egy tánc. Őrületes, botrányos, felszabadító. De persze több is annál, egy – Bill Haleynél évtizeddel fiatalabb – generáció csipájának kinyílása.

Johnny Otis: Willie and the Hand Jive

Táncba a láb viszi a testet, Johnny Otis azonban feltalálta a kéztáncot. Tévéműsora, a Johnny Otis Show 1958-as felvétele ez, a felhőtlen szórakoztatás jegyében. A szám sem szól másról, mint hogy a címbéli Willie és az ő mátkája, Millie, továbbá Joe bácsitól az orvoson és az ügyvéden át az indián főnökig mindenki a kezével táncol – annyi a csavarás a végén, hogy Willie a lábával is megcsinálja az ujjaival bemutatott trükköket. A vicces ötletet az R&B ritmus Bo Diddleyhez visszavezethető szinkópás lüktetése teszi ellenállhatatlanná.

Johnny Otis zenekarvezetőként és producerként egyaránt a rock & roll hőstörténet kevésbé ismert kulcsfiguráinak egyike. Görög kereskedőcsaládban és jórészt fekete környezetben nőtt fel Kaliforniában, az ő zenéjüket szívta magába, és vitte tovább, 1945-től saját együtteseivel. Olyan énekeseket fedezett fel és foglalkoztatott, mint Etta James (lásd e blog első bejegyzését, Chuck Berrynél), Jackie Wilson (lásd Van Morrisonnál, itt) vagy Hank Ballard.

Hank Ballard: The Twist

A twist szinte kizárólag Chubby Checkerhez kötődik legtöbbünk fejében, úgyhogy több, mint öt évtizeddel a twistmánia tetőzése után épp ideje igazságot szolgáltatni a muzsikusnak, akinek végső soron az egészet köszönhetjük. Hank Ballard 1953-ban, 16 éves korában egy doo-wop együttesben, 1954-től egy rhythm & blues zenekarban, a Midnightersben énekelt. 1959-ben írta és vette fel az új tánc alapdalát, de elkövetett egy hibát: a kislemeze B-oldalára szánta. Igaz, az A-oldalon lírázó Teardrops On Your Letter jól futott, de Chubby Checker világsikere felől nézve az amerikai R&B lista negyedik helye szerény eredmény.

Chubby tehát kiszúrta magának, s 1960-ban kihozta immár az A-oldalon. A The Twist elindította az Eisenhower elnököt is kiakasztó, „erkölcstelen” csípőcsavarás járványát. A következő nyáron Chubby Checker ismétlésre hívott: Let’s Twist Again . S jött Joey Dee & The Starlighters (Peppermint Twist, 1961), az Isley Brothers (Twist and Shout, 1962, feljavítva a Top Notes előző évi eredetijét), Sam Cooke (Twisting the Night Away , 1962) meg a többiek.

A twist többnyári, többszámos táncdivat volt, túlélte a lovaglást (Chubby Checker: Pony Time), amelyet a Land of a 1000 Dances is említ, és a vonatozást is, amely egyetlen, igaz, óriási slágerhez kötődött, Gerry Goffin és Carole King szerzeményéhez, Little Eva előadásában: The Loco-Motion.

Martha & The Vandellas: Dancing in the Street

A charlestontól a mambón és rock ’n’ rollon át a twistig minden táncnak megvolt a mozdulatsora, tévéshow-k és filmek mutatták a mintát. A lényeg persze ugyanaz volt. Ezt a közös nevezőt találta telibe a Motown Records a Dancing in the Streettel. Ivy Jo Hunter, Marvin Gaye és William Stevenson szerzeményét a Martha & The Vandellas vitte sikerre 1964-ben. Táncba hívták a világot, konkrétan Amerika legnagyobb városait NY-tól LA-ig („ki ne hagyjuk Motor Cityt”, azaz Detroitot, a Motown otthonát), és általában mindenkit („mindegy, mit viselsz, csak legyél ott / gyerünk, minden srác ragadjon meg egy lányt / a világon, mindenütt”).

A Dancing in the Street egynyári slágernek indult, örökzölddé vált. Ahogy akkortájt szokásban volt, még melegében sokan lemezre vették. 1965-ben például Cilla Black, Brenda Lee, Petula Clark, a Walker és az Everly Brothers és a Kinks, a következő évben a Grateful Dead és a The Mamas & The Papas, s így tovább. 1985-ben David Bowie és Mick Jagger ezzel gyarapította a Live Aid segélyalapját. A Leningrad Cowboys 1993-as helsinki koncertjén, a Vörös Hadsereg kórusával súlyosbítva adta elő. De nálam egyértelműen Martha Reeves a nyerő. Itt is ő hallható.

Miriam Makeba: Pata Pata

„A Pata Pata egy tánc neve, amit odalent, Johannesburgban járunk. Amint a Pata Pata megszólal, mindenki megmozdul. Minden péntek és szombat este a Pata Patáé. A tánc egész éjjel tart, míg fel nem ragyog a reggeli nap” – szolgált kultúrtörténeti háttérrel, a prózai betétben Miriam Makeba. Angolul, merthogy egyébként xhosa nyelvű a szöveg. Ez Dél-Afrika egyik legelterjedtebb nyelve. Odahaza 1957-ben vette lemezre, Amerikát 1967-ben hívta vele táncba.

Akkor már – és még – száműzetésben élt. Mert miközben a Velencei Filmfesztiválon, majd Angliában és Amerikában járt, az apartheid elleni fellépése miatt a dél-afrikai kormány bevonta az útlevelét. Ez 1960-ban történt. Még édesanyja temetésére sem utazhatott haza. Így indult nemzetközi karrierje, amelyet 1966-ban Grammy-díj koronázott meg: Harry Belafontével közös albuma, az An Evening with Belafonte/Makeba a folk-kategóriában nyert. Aztán jött a Pata Pata – az első világzenei világslágerek egyike.

Bee Gees: You Should Be Dancing

Wilson Pickett 1966-os koncertjének közönségét magával ragadva énekelt az ezernyi tánc földjéről, de addigra nagyjából vége is volt már a kb. évtizedes táncőrületnek. Elmúlt a rock & roll láz, kiment a divatból a twist, ezek egymástól alig megkülönböztethető, változatos fantázianeveken futtatott változatainak pedig végképp lejárt a szavatossága. A táncról máshová tevődtek át a hangsúlyok, új korszak kezdődött: a következő évtized az összetettebb, társadalmi problémákra is reflektáló zenéé lett, amit ülve vagy állva, de nem táncolva fogadott be a közönség. Ha pedig mégis elszállva lebegtek a pszichedelikus hullámokon, annak semmi köze nem volt már a zeneipar által diktált korábbi táncdivatokhoz.

Az inga az 1970-es évek közepén lendült vissza. Túl komolyan vette magát a műfaj, amire kétféle táncos válasz érkezett. Egyesek ugrálni kezdtek, egymásnak ütközni földön és levegőben – jobb híján nevezzük táncnak a punkok pogózását. A többség inkább diszkóba járt, ahol a tükörgömbök alatt mindenki úgy mozgott, ahogyan tehetsége és alkoholszintje engedte – falábú vagy Travolta-klón egyaránt jól érezhette magát. A filmrészlet természetesen a Szombat esti lázból való, 1977-ből. A parkett királya: John Travolta. Akár róla is szólhatna a Sister Sledge 1979-es száma (He’s The Greatest Dancer) vagy Tina Charles, aki az I Love To Love-ban arról panaszkodik, hogy hiába szeretne ágyba bújni, a kedvese folyton csak táncolni akar. Az érem másik oldala az Abba táncoló királynőjéé: Dancing Queen.

The B-52’s: Dance This Mess Around

A punk és a diszkó külön pályán mozgott, de a B-52’s összekötötte e két, egymástól távolinak tetsző univerzumot. Tudom, nem punkok voltak, és nem is diszkózenét játszottak, mégis. Amivel 1979-ben a B-52’s robbantott, az tánczene volt és új hullám, üdítően friss és a pop évtizedes múltjában gyökerező.

A Dance This Mess Around tánczenei hommage. A cím Ray Charlest és Chubby Checkert idézi. Ray Charles 1953-ban énekelt a mess around nevű táncról és a lányról, aki közben rendesen megrázza a hátsó felét (Mess Around), Chubby Checker pedig az 1961-es (Dance The) Mess Aroundban egy csomó táncot felsorolva (cha-cha, shimmy, hucklebuck, pony, twist, hully gully stb.) lyukadt ki oda, hogy az utolsó, a mess around legyen az övé. Itt kitérhetünk a Drifters 1960-as slágerére (Save The Last Dance For Me), aztán gyorsan vissza a B-52’s dalához. Ebben is felsorolnak egy rakás táncot (shu-ga-loo, shy tuna, camel walk, hip-o-crit, hippy shake, coo-ca-choo, aqua velva, dirty dog, escalator; lehet, hogy egy részüket csak a dalszöveg kedvéért találták ki, de camel walk vagy shake tényleg létezett), s elhangzik, hogy „mindenki bulizik, és eljárják mind a 16 táncot.” Ez egyenesen a Land of a 1000 Dancesre utal, ahol épp ennyiről esik szó (pony, twist, mashed potato, alligator, yo-yo, sweet peas, watusi, fly, hand jive, slot, chicken, bop, fish, flow, tango, Popeye).

Oké, kicsit tömény ez így egy falatra. A B-52’s-féle new wave diszkó mindeme előzmények és utalások ismerete nélkül is élvezhető, de a sok „fölösleges” apróság még a ráismerés örömét is hozzáadja. A Dance This Mess Around a zenekar első albumán (The B-52’s) jelent meg, 1979-ben, ez a koncertfelvétel 1983-ban készült.

(A B-52’s korábban itt, Ray Charles pedig itt).

Simple Minds: Today I Died Again

A B-52’s képviselte a new wave táncos oldalának bolondos színeit, de létezett ott egy komorabb sarok is. A Bauhaus a vitustáncot, ezt a kóros izomrángással járó betegséget szedte elő 1980-ban (St. Vitus Dance). A DAF a régi táncok vicces elnevezéseit kifordítva Mussolini, Hitler, Jézus nevére és kommunizmusra keresztelt táncba parancsolt 1981-ben (Der Mussolini; az ő nyomukba masírozott 2003-ban a Laibach: Tanz mit Laibach ).

A németek tagadhatatlanul provokatívak voltak. De butaság volna visszakézből elítélni őket, hogy „felelőtlen tréfát űznek” véresen komoly dolgokból. Számomra nem erről szól a Der Mussolini, hanem a kollektív agybajról. Arról, hogy bármilyen értelmetlen jelszavak harsogásával tömegeket lehet meghülyíteni, akik aztán engedelmes, nem gondolkodó gépekként „járják” majd az „Adolf Hitlert” vagy a „kommunizmust”. Táncolnak, ahogy a diktátor fütyül, követik a dogma előírásait. A DAF-hoz képest a Simple Minds provokatív él nélkül, szenvtelen monotonitással villantott fel képeket a pontosan meg nem határozott, s ezért akár a 20, akár a 21. századba is elhelyezhető „birodalmak és a tánc korából” – ebben éltünk, ebben halunk. A Today I Died Again egyik sora adta a zenekar harmadik albuma címét (Empires And Dance, 1980).

(A Bauhaus itt, a DAF itt, a Laibach pedig itt szerepelt már A nagy számok örvényében.)

Leonard Cohen: Take This Waltz

A birodalmak és a tánc korában élvén, keringjünk a valcerrel vissza 1936-ba, onnan előre ’86-ba, majd ’91-be, s végül 2008-ba, Granadából Bécsen, New Yorkon és Londonon át Budapestre, bízzuk magunkat Federico García Lorcára, Weöres Sándorra, Leonard Cohenre, Sztevanovity Zoránra és Dusánra.

Gondoljunk Granadára, ahol a polgárháború poklában, 1936-ban agyonlőtték a spanyol költőt (pedig fegyvert sem fogott, elég volt liberálisnak és melegnek lennie). Gondoljunk az álombéli Bécsre García Lorca Pequeño vals vienés című versében, amely Weöres Sándor fordításában Kis bécsi keringőként libbent be irodalmunkba. Gondoljunk New Yorkra, ahol García Lorca élt 1929-ben, s nem sejthette, hogy néhány nappal azután, hogy visszanéző kötetét (Poetas en Nueva York) madridi kiadójánál hagyja, golyót eresztenek bele honfitársai. Gondoljunk a halálának 50. évfordulóján kiadott albumra (Poets in New York, 1986), amelyen Leonard Cohen indította a megzenésített García Lorca-versek sorát (itt az eredeti klip, itt pedig a magyar változat, Weöressel). Gondoljunk Budapestre, ahol a spanyol költőtől és a kanadai dalnoktól megihletett Sztevanovity-fívérek a megtartás-megváltoztatás kényes műveletét vállalva, a családtörténet és a történelem egymásba fonódó krónikájaként fogalmazták újra Cohen dalát (Az élet dolgai című 1991-es Zorán-albumon és a színpadon). Gondoljunk Londonra, ahol 2008-ban fantasztikus koncertet adott a 74 éves Leonard Cohen (ennek záróakkordja volt a fent látható Take This Waltz), és áldjuk szerencsénket, hogy a következő évben megadatott Budapesten külön tapssal fogadni a dal magyar sorát („In a dream of Hungarian lanterns”, Weöresnél: „Magyarország ódon fényére várva”).

Keringjünk hát e hipnotikus valcerrel Granadába, Bécsbe, Londonba, New Yorkba…

Malcolm McLaren: Buffalo Gals

… New Yorkba, a 80-as évek elejére, mikor házfalakra és metrókocsikra szprézve megjelent a graffiti, és fekete kölykök nyaktörő táncot – miszerint break dance – produkáltak a bőröndnyi kazettás magnókból bömbölő rap ritmusára. Mindaz, ami ma már vitathatatlanul a kortárs képzőművészet, a műkereskedelem és a zeneipar fontos és jövedelmező részterülete, akkor még csak egy felszínre törekvő szubkultúra, Bronx, Brooklyn és Harlem üzenete volt. Elterjesztésében, népszerűsítésében és üzleti hasznosításában élen járt Malcolm McLaren: a Sex Pistols egykori menedzsere hasonló potenciált látott benne, mint a 70-es évek közepén a punkban (amivel szintúgy New Yorkban találkozott).

1982-ben, az Art of Noise muzsikusaival (Anne Dudley, Trevor Horn) és New York-i rapperekkel (a World’s Famous Supreme Team tagjaival) együtt készítette McLaren a Buffalo Galst, az első albumát (Duck Rock) bevezető kislemezt. Akkoriban valami vadnyugatiságot képzeltem a cím mögé, bölénylányokat vagy mit. Semmi értelmet nem sikerült kihámoznom belőle, de a zene és a tánc kárpótolt. Most végre a net segítségével kiderült, hogy a buffalo = bölény egyenlet itt téves: a New York állam második legnagyobb városába, Buffalóba való lányokról van szó, akiket egy régi, vidám amerikai népdal hívott táncba a holdfénynél (íme Rosemary Clooney és Bing Crosby előadásában). McLaren ezek közé a buffalói lányok közé küldte breaktáncos fiúkat. (Ahogy Fenyő Miklós is rappelte 1984-ben: „Nem mindennapi látvány, ha egy fickó pörög a hátán.”)

Kaoma: Chorando se foi (Lambada)

Tévedhetek, de azt hiszem, hogy a break/hiphop óta, azaz több mint 30 éve nem született és terjedt el új szólótánc (az electric boogie vagy a tecktonik inkább csak a break variációja), s a társas táncoknál is hasonló a helyzet: a lambada az utolsó eredeti. Habár más latin táncok elemeiből állt össze, de a laikus szemmel is megkülönböztethető mozgáskombináció laza erotikája (ahogy a férfi egyik lába folyamatosan a nő combjai között van) meghódította a fél világot.

Mindehhez természetesen kellett egy zeneszám: ezt a Kaoma szolgáltatta. Meg egy klip, aranyos és remek mozgású gyerekekkel. A Kaoma tipikus egynyári slágerre szerveződő, francia, latin-amerikai és afrikai tagokból álló párizsi projekt. Minden ízében meg volt csinálva rendesen – kivéve jogilag és etikailag. Ez csak most, Wiki/YouTube szörfözés közben derült ki számomra. Érdemes végigszaladni a történeten, klipről klipre.

Az első állomás: Bolívia, 1981: a Los Kjarkas Llorando se fue (Sírva ment el) című száma a zenekart 1965-ben alapító Hermosa-fívérek szerzeménye: jellegzetes dal az Andokból, pánsíppal, charangóval (ez az a picike gitárszerűség).

A második állomás: Peru, 1984: a Cuarteto Continental feldolgozza, bekerül a hangszerelésbe a tangóharmonika felgyorsul a tempó.

A harmadik állomás: Brazília, 1986: Márcia Ferreira portugálul énekli, ekkor lesz a címe Chorando se foi.

Megtartják a tangóharmonikát, a bárban pedig már lambadát táncolnak.

A negyedik állomás: Párizs, 1989: a jogszerű perui és brazil feldolgozás után a Kaoma csak lenyúlja a cuccot: el is veszítik a plágiumpert. De addigra több, mint 5 millió példányon adnak túl a kislemezen. Két film is épül rá (Lambada; Lambada – A tiltott tánc), s újabb feldolgozások jönnek (például a Neotoné).

Les Négresses Vertes: La danse des Négresses Vertes

Nemcsak lopott zene táncoltatta meg 1989-ben a párizsiakat, hanem eredeti is. Itt és ekkor robbantott debütáló albumával a Négresses Vertes nagyon francia és nagyon nemzetközi zenéje. Könnyed kis keringővel indulva (La valse) jutottak el a zenekar nevét és az album címét is hordozó, programadónak tekinthető szám elementáris ska-lendületéig. A Zöld Néger Nők (ezt jelenti a név) a fekete öntudat szellemi és politikai mozgalma, a négritude idézésével, fergeteges tánc közepette csináltak hülyét a rasszistákból („a ti színeitek a ti problémáitok”). Még a táncban is elvetve a hátramenetet, irány csakis előre, legfeljebb keresztbe és oldalra, de visszafelé soha!

Gotan Project: Last Tango in Paris

Szinte hihetetlen, hogy ennyi idő röpült el, de a Gotan Project első albuma, a La Revancha del Tango (2001) éppoly frissnek hat, mint egykor. A Párizsban működő argentin-francia-svájci trió magabiztosan talált rá a tangó tradícióját mába vezető ösvényre. Az argentin-francia kapcsolat a 30-as évek sztárjáig, Carlos Gardelig nyúlik vissza, de én inkább a tangót modernizáló Astor Piazzollát meg az ő nyomába lépő Grace Jonest hallom itt. Piazzolla instrumentális darabját, az 1974-es Libertangót 1981-ben Grace Jones látta el szöveggel, s vetítette rá az eső áztatta éjszakai Párizsra: I’ve Seen That Face Before (Libertango).

A Last Tango in Paris a Bernardo Bertolucci rendezte Utolsó tangó Párizsban (1972) filmzenéjének, Gato Barbieri szerzeményének a feldolgozása. A koncertfelvétel 2005-ben készült. A Gotan Project hallatán tiszta sor: a tangó egyszerűen örök.

(Grace Jones legutóbb a blogban itt.)

Williams Fairy Brass Band: Can U Dance

Mármost az volna a kérdés, hogy tudsz-e táncolni, kedves hallgató. Ami engem illet, sajnos én nem, illetve csak úgy, mint bárki más, aki nem járt tánciskolába és nincs hozzá ösztönös érzéke. Lényegében sehogy, de ha nem fáj a derekam, képes vagyok megmozdulni a ritmusra, bár ügyetlenségem erős versenyben van a gátlásaimmal. Nem egy nyerő kombináció. Viszont szívesen nézem, ahogy mások táncolnak, ezért is nyúlt ilyen hosszúra ez a blog, folyton újabb és újabb táncok kivánkoztak bele. És mennyi minden kimaradt! (De aki bírja még, itt talál egy kellemes gyorstalpaló tanfolyamot a szólótáncok fejlődéséről az 1890-es évektől a 2000-es évekig, itt Hollywood revükirálya, Busby Berkeley koreográfiáit csodálhatja, itt egy kis Fred Astaire és Eleanor Powell, itt meg Michael Flatley, hogy a sztep se maradjon ki, de szambát, salsát, cha-chát és rumbát, flamencót, kólót, hórát és csárdást, has-, öl- és rúdtáncot már ki-ki keressen magának.)

Szóval Can U Dance. Erre eredetileg 1987-ben egy chicagói house-dj, Fast Eddie kérdezett rá Kenny Jammin’ Jasonnal közös lemezén. És akkor nyilván mindig megtelt a parkett. Tíz évvel később Jeremy Deller brit képzőművész vett egy adag klasszikus acid house számot, ezek egyike volt a Can U Dance, és rábízta őket egy tradícionális angol fúvószenekarra. A Williams Fairy Brass Band rezesei érezhető élvezettel tették a magukévá a Rodney Newton által áthangszerelt zenét, s koncertjeik élményét egy albumra is átvitték (Acid Brass, 1998). Működik.

Legutóbb: Üsd, fújd, simogasd: megszólal – Dalok hangszerekről

Legközelebb: Italok

Neked ajánljuk

Farkas farkasnak embere

Évszázadok alatt sokat fejlődtek a történetmesélés eszközei, a korábban tűz mellett elmesélt legendákat mára a live-ozás váltotta fel, a westernfilmek pedig valahol a kettő között helyezkednek el.

Ember embernek

A Piroska és a farkasnak van egy olyan változata, amelyben a gonosz farkas hozzá sem tud nyúlni kiszemelt, fiatal áldozatához, mert megégeti a kislány aranykámzsája.

Mert ez műanyag

Előfordul, hogy néhány tárgy megpillantása egy egész, rég eltemetett emléksort hoz elő. Pontosan ezzel ajándékoz meg minket e kiállítás, amely sokkal többet is ad, mint amennyit a címe ígér. Gyermekkori álmainkat hozza közelebb.

Közös pillanataink

  • Erdei Krisztina

A világ sosem volt túl biztonságos hely, ám napjainkban annyi krízishelyzet adódik, hogy a művészet is a gondozás, a gondoskodás fogalma és gyakorlata felé fordult.

Mantrafelhő

A kötet verseit olvasva mintha egy buborékba kerülnénk. De nem abba a fajtába, amely távol tartja a külvilágot, éppen ellenkezőleg. A gömb homorú fala időnként torzítja a kinti látványt, máskor élesebbé teszi a részleteket, aki pedig kívülről pillant ránk, minket láthat torzabbnak akár.

Egy emlékmű emlékei

  • Antoni Rita

Budapest Főváros Önkormányzata 2020 tavaszán indította el a Háborúkban megerőszakolt nők emlékezete című projektjét, amely 2023 tavaszán egy emlékmű átadásával zárul majd az I. kerületben.

Szeretetcsomag

„Van egy fennköltlelkű magyar asszony fenn a Várban, aki minden nap igyekszik egy könnyet letörölni, aki minden hétköznapot is a szeretet ünnepévé igyekszik varázsolni.” Sipőcz Jenő fővárosi polgármester hálálkodott e szavakkal Horthy Miklós nejének, miután a kormányzóné 2500 ún. szeretetcsomagot ajánlott föl az árvák javára.

Letéve

Szakápolási központokban ápolnák a jövőben azokat az idős, állandó orvosi felügyeletre nem szoruló, ám az önálló életvitelre már csak segítséggel képes embereket, akikről eddig jobb híján a kórházak gondoskodtak.

„Hogy visszataláljunk”

Három most futó színdarabban is középkorú, életközepi problémákkal szembenéző nőalakot formál meg, róluk beszélgettünk az egy ideje már szabadúszóként dolgozó színésznővel.

„Az utolsó pillanat”

Haditudósítóként járta évekig a Donbaszt az ukrán és szeparatista oldalon is, az erről szóló könyve az idén magyarul is megjelent. A Donbasz – Nászutas lakosztály a Háború Hotelben az orosz–ukrán konfliktus gyökereiig hatol, s azt is bemutatja, hogy milyen volt az élet az invázió előtt. A szlovákiai szerzővel a kézirata lezárása utáni időkről is beszélgettünk.