Rohan. Megáll. Van. Nincs – 25. Idő

  • Szőnyei Tamás
  • 2015. január 13.

A nagy számok örvénye

Az idő megfoghatatlan, de megragadható. St. Vincent egy évet lát át, David Byrne egy életet. Joni Mitchell, Bob Dylan, a Last Poets és Mzwakhe Mbuli az idők változására figyelmeztet, a Byrds és a Kampec Dolores arra, hogy mindent a maga idején. A Smiths és a Durutti Column a pillanatra vár. Blixa Bargeld ismeri a pontos időt, Bia a menetrendet. Ketyeg a Coldplay órája, Goldie és a Kroke időtlenségben lebeg.

St. Vincent: Champagne Year

Virtuális pezsgőbontás: épp egy éve, 2014 elején indult ez a blog, itt hát a koccintás ideje mindenkivel, aki eddig erre járt. Gyorsan elrepült az év, ahogyan azt 1980-ban a Fehlfarben megénekelte: Ein Jahr (Es geht voran). A düsseldorfi zenekar szerint lélegzetvételnyi idő sem akadt az egymást követő események (szigetekre zuhanó űrlaborok, felrobbanó hegyek, egy elnök bűnösnek bizonyulása és rossz filmhősök közelgő világuralma) közepette, de nincs megállás, az idő csak megy, „előre, sohase hátra” (ahogy Cseh Tamás/Bereményi Géza mondta).

Éppenséggel 2014 is zárulhatott volna a Champagne Yearrel, az italos daloknál, de inkább induljon ezzel 2015: „Nem tökéletes terv ez / De csak ez van nekünk / Mert abból élek, hogy azt mondom az embereknek, amit hallani akarnak / És, fiú, azt mondom én neked, hogy ez egy pezsgős év lesz.”

A jóslat, amit hallani szeretnénk, hogy egyáltalán érdemes legyen reménykedni valamiben, St. Vincent harmadik albumán (Strange Mercy, 2011) hangzott el (szöveggel, jó hangminőségben itt). Azóta – számára mindenképp – pezsgős évek következtek: fúvósokra építő lemezt készített David Byrne-nel (Love This Giant, 2012), végigturnézták Amerikát és Európát, fellépett az A38-on, interjút adott a Narancsnak, új szólóalbuma (St. Vincent) pedig minden összesítésben 2014 legjobbjai között szerepelt. Az idő neki dolgozik.

Talking Heads: Once In A Lifetime

St. Vincent, azaz Annie Clark még meg sem született, amikor 1980-ban David Byrne és zenekara, a Talking Heads már a negyedik albumát (Remain In Light) készítette el, rajta a ragyogó Once In A Lifetime. Azóta David Byrne megőszült (én is; ideiglenesen St. Vincent is, lásd a bejegyzést nyitó fotót), de a Once In A Lifetime mit sem veszített frissességéből.

Egyszer az életben… bárkivel bármi megtörténhet. Sosem tudni, mikor hová vetődsz el, kivel hoz össze a sors, mikor jön nyomor, mikor tűnik el a megszokott biztonság, vagy áll be a csömör, a jólét unalma – s akkor, legalább egyszer az életben eljön az ideje, hogy föltedd a kérdést: hát ez meg hogy lehet, hogy kerülök én ide, ki ez itt mellettem, mi ez az egész: „Hová vezet ez az országút?… igazam van, vagy tévedek?… Istenem!… mit tettem?… ez nem az én gyönyörű házam… ez nem az én gyönyörű feleségem…” David Byrne hol tévéprédikátorként, elkényelmesedő gyülekezetét ébresztgetve, hol a váratlan rádöbbenéstől és a hipnotikus ritmustól fejbekólintottan, az orgona bugyborékoló hangjaiban úszva idézi elő ezt az élethelyzetet.

A koncertfelvétel az 1984-es Stop Making Sense részlete, mozdulatait, gesztusait a szám klipjéről mentette át a színpadra. (Ugyanerről a koncertről egy másik számukat lásd itt.)

Kampec Dolores: Ideje van

David Byrne példázatában vizet, óceánt és a dolgok örök egyformaságát emlegette: „Ugyanaz, mint mindig, ugyanaz, mint mindig, ugyanaz, mint mindig… feloldódó vizek… távolodó vizek… víz az óceán fenekén.” Mintha a Prédikátor Salamon könyvét hívta volna segítségül: „Minden folyóvíz siet a tengerbe; mindazonáltal a tenger mégis meg nem telik… Ami volt, ugyanaz, ami ezután is lesz, és ami történt, ugyanaz, ami ezután is történik, és semmi nincs új dolog a nap alatt.”

A Kampec Dolores dala viszont szinte szó szerint követi a bibliai bölcs mondandóját. A cím is salamoni idézet: „Mindennek rendelt ideje van, és ideje van az ég alatt minden akaratnak…” Ezután következik a felsorolás születéstől és meghalástól hadakozásig és békességig. Ahogyan az írva vagyon (majdnem; a prozódia igényeihez igazodó változtatásokkal és némi sorrendi cserékkel).

Az Ideje van a Kampec Dolores legelső LP-jén jelent meg, 1988-ban, még bakeliten, majd a zenekar két első albumát (Kampec Dolores + Levitáció) egyben tartalmazó CD-n is, 1993-ban. A fenti felvétel későbbi, Grencsó István szaxofonossal készült.

The Byrds: Turn! Turn! Turn! (To Everything There Is A Season)

Miként az írva vagyon, nincsen új a nap alatt: a Prédikátor könyvét sem a Kampec Dolores zenésítette meg elsőként, hanem Pete Seeger, az amerikai protest song mestere. Ezzel együtt nem az ő lemezén jelent meg először, hanem a Limeliters nevű folkzenekarén, 1962-ben. Azután Pete Seeger saját albumán is kijött (The Bitter And The Sweet, 1962), egy évvel később pedig Judy Collins harmadik albumán. Ezt követte 1965-ben a Byrds. A Turn! Turn Turn! az egyik legnagyobb slágerük lett – a bibliai bölcs és Pete Seeger, az egykori kommunista párttag közös szellemi terméke az amerikai kislemezlista tetején! A vietnami háború kellős közepén, a vokális harmóniák lágy szövetébe pólyálták békevágyukat: „Ideje van a békének, esküszöm, még nem késő.”

Salamon és Seeger mellett a történet harmadik kulcsfigurája Roger (Jim) McGuinn: a Limeliters kísérőzenészeként ismerte meg a dalt, majd Judy Collins számára áthangszerelte, végül a Byrds egyik gitárosaként és énekeseként a csúcsra vitte. A 80 éves Pete Seeger a saját verzióját okénak, a Byrdsét viszont fantasztikusnak nevezte 2009-es interjújában. Elmondta: attól kezdve, hogy a Byrds némiképp átírta a dallamot, ő maga is így énekelte. S így énekli vele együtt a közönség is e 2012-es felvételen – ezzel emlékezhetünk az egy éve, 2014 januárjában, 85 éves korában elhunyt Pete Seegerre.

Bob Dylan: The Times They Are a-Changing

A Byrds első LP-je négy, a második (a Turn! Turn! Turn!) pedig két Bob Dylan-feldolgozást tartalmazott. Ezek egyike volt a The Times They Are a-Changing, Dylan 1964 januárjában megjelent harmadik albumának címadó és nyitó száma.

Nem velejéig bibliai, mint Pete Seeger dala, de ebben is van valami a könyvek könyvéből. „A türelem véges, / Az átok hathatós; / Felgyorsul majd / Az, aki lassú most; / Mire a mán / A holnap túllapoz, / Ez a rend semmit se számít. / Az elsőkből akkorra / Utolsó lesz / Mert új idők váltják a régit” – szól az utolsó versszak, Barna Imre fordításában. „Sok elsők pedig lesznek utolsók, és sok utolsók elsők” – ezt meg Jézus mondta a tanítványainak, Máté, Márk és Lukács evangéliuma szerint.

Nemcsak a záró versszakot, hanem a dal egészét hatja át prófétai hevület. A szent meggyőződés, hogy az elődök ideje lejárt, át kell adniuk a helyüket, mert elrontották a dolgokat. Új gondolkodás kell, nemzedékváltás. Ezt jövendöli meg és ennek igényét jelenti be Bob Dylan. Írástudók, politikusok, szülők, figyelem: „Siessetek, / És ne bíráljátok, / Amit nem értetek, / Már úgyse fogad szót / A gyermeketek, / A pályátok / Senkit se csábít. / Hát félre az útból, / Vagy segítsetek, / Mert új idők váltják a régit.”

Magyarországon négy-öt évvel később fogalmazódott meg ugyanez, Bródy János soraiban: „Egész más most ez a világ / Jobb lesz, ha végre már megérted / Az idő lassan, lassan eljár feletted.” A Ne gondold az Illés második albumán jelent meg (Nehéz az út, 1969). (Bob Dylan korábban a blogban itt.)

Joni Mitchell: The Circle Game

Bob Dylan társadalmi szintre emelte az idők változását, Joni Mitchell személyes szinten tartotta. Az óra körbejárva mutatja az idő haladását, a The Circle Game a körhinta képével érzékelteti, miként lesz múlttá a jelen. „Az évszakok körbe-körbe / A festett pónik föl-le járnak / Foglyok vagyunk az idő körhintáján / Nem térhetünk vissza, csak nézhetünk hátra / Hogy honnan jöttünk / És foroghatunk körbe-körbe-körbe a hintán.” Ez a refrén, közte pedig felvillantja életkorunkkal változó viszonyunkat az időhöz. Kisgyermekként eszünkbe sem jut. 10 évesen megnyugtat, ha azt mondják, „majd, ha nagyobb leszel”. 16 évesen azt halljuk, nyugi, eljön majd az idő, amikor lassítanál. 20 évesen már megtapasztaltuk, milyen csalódni az álmokban, sőt az elmúlás gondolata is megérintett.

A közönség lemezen elsőként nem Joni Mitchelltől ismerhette meg a dalt: kanadai honfitársai kezdték (1967-ben Ian & Sylvia folkduója és az indián származású Buffy Sainte-Marie, 1968-ban két country-folk énekes, George Hamilton IV és Tom Rush), ő csak 1970-es albumára vette fel (Ladies Of The Canyon).

A The Circle Game politikamentes dal, az Eper és vér ártatlan, hangulatfestő nyitózenéjeként mégis politikai erőtérbe, az amerikai diáklázadások sűrűjébe került. Stuart Hagmann műve a zsűri díját nyerte el az 1970-es cannes-i fesztiválon (Gaál István Magasiskolájával megosztva). A filmben Buffy Sainte-Marie felvételét használták – gyorsabb, poposabb lévén inkább ez illett oda, mint Joni Mitchellé.

The Last Poets: Time

Az amerikai egyetemi megmozdulásokkal párhuzamosan zajlott a fekete polgárjogi mozgalom radikalizálódása is. E folyamat részese volt a Last Poets is. Harlemi költők alakították 1968-ban, az 1965-ben meggyilkolt polgárjogi vezető, Malcolm X születésének napján. Kezdetben kizárólag ütőhangszeres kísérettel mondták szövegeiket, később bővült a hangszerelés. Az első nagylemezüket (The Last Poets, 1970) nyitó Run, Nigger és a másodikon (This Is Madness, 1971) szereplő Time ikerdarabok: az első szerzője Abiodun Oyewole, a másodiké Umar Bin Hassan (felvett muzulmán nevek). Egyforma dobszó tüzeli, egyforma indulat hevíti mindkettőt, s a téma is ugyanaz: tikk-takk, tikk-takk, ébresztő, öntudatra! „Niggerek és nigrók, most kapjátok össze magatokat, addig cselekedjetek, amíg lehet, mert nem biztos, hogy lesz még egy alkalom…” – ide fut ki a Time. „Rohanj, nigger, rohanj, mintha az italbolt zárna szombat este, rohanj, mert az idő is rohan, rohanj, mint az idő… rohanj, rohanj, rohanj, ELFOGYOTT AZ IDŐ” – így ér véget a Run, Nigger (mi, fehérek, nem szólíthatnánk meg így őket, de ők magukat igen).

A Run, Nigger részleteit hangmintaként használta fel 1991-ben az A Tribe Called Quest: az Excursions illusztrálja, hogy a rap atyáinak számító Last Poets hatása két évtized elteltével is elevenen élt.

Mzwakhe Mbuli: Now Is The Time

A Last Poets tagjai forradalomról verseltek (When the Revolution Comes), és láthatták, milyen, ha az amerikai gettók népe megindul. Nincs értelme a méricskélésnek, de az a rendszer, amelynek ellenében Mzwakhe Mbuli költőként fellépett, intézményesen durvább és romlottabb volt az amerikainál: Dél-Afrika a törvényekkel szentesített faji elkülönítés bázisán működött.

Mzwakhe Mbuli családjának házát 1966-ban ledózerolták. Ezután költöztek Sowetóba, Johannesburg mellé, ahol 1976-ban százak életét követelő felkelés tört ki. 17 éves volt akkor. A tragikus és harcos élmények hatására kezdett verselni, majd nyilvánosan előadni, először egy temetésen. 1984-ben fellépett Desmond Tutu érsek Nobel-békedíjának ünneplésén, majd – immár zenekari kísérettel – elkészítette első albumát: a politikus hangú Change Is Paint betiltották, őt bebörtönözték. 1988 jó részét magánzárkában töltötte. Fejben megírt egy albumot, s amint kiengedték, megcsinálta (Unbroken Spirit, 1989).

1989-ben egy budapesti nemzetközi írókonferencián alkalmam nyílt interjút készíteni Nadine Gordimerrel (akinek még két éve volt a Nobel-díjig). Szóba került Mzwakhe Mbuli, s a dél-afrikai írónő nekem ajándékozta a nála lévő Change Is Pain kazettát. Ezen szerepel a Now Is The Time. „Itt az idő” – ezzel kezdi és zárja minden sorát, a brit dubköltőre, Linton Kwesi Johnsonra (lásd itt) emlékeztető hangon, csak mögötte nem reggae, hanem mbaqanga szól. „Belefogni a remény litániájába.” „Visszahányni a fasizmust az imperializmus vödrébe.” „Autentikus akcióba kezdeni az előítéletes gondolkodás ellen.”

És eljött az idő. Sokan véres polgárháborútól tartottak, de tárgyalásos úton ment át demokráciába az apartheid. 27 év rabság után, 1990-ben kiengedték a börtönből Nelson Mandelát, s Mzwakhe Mbuli is szabadon utazhatott első külföldi fellépéseire, Berlinbe és Londonba. Szerepelt Mandela elnöki beiktatásán is, 1994-ben.

De az idők nem szűntek meg változni. Mzwakhe Mbulit 1997-ben fegyveres bankrablás miatt tizenhárom évre ítélték. A szerinte hamis vád szilárdságát megkérdőjelezte, hogy Mandela 2002-ben meglátogatta a börtönben. Rá egy évre szabadult. Azóta ismét összeütközésbe került a törvénnyel – mindez azonban már tényleg más történet.

Einstürzende Neubauten: Die genaue Zeit

Ritkán hallgatok Einstürzende Neubautent, de speciel ez a szám egy éve elég sűrűn eszembe jut – amúgy meg bő három évtizede, időről időre. Ez zárta az 1983-as Zeichnungen des Patienten O.T. című albumot, azóta. Nem a dallama lakik a fülemben (csak énekbeszéd van, dallama nincs), hanem a hangzása, és talányos többrétegűsége. Nem tudnám megmondani, miről szól – pontosabban, nem lehet egyetlen dologra rámutatni, hogy arról. Ezért is, hogy többször majdnem beszerkesztettem a blogba, mert több témához is passzolt.

Egy éve, az indulásnál maga a Zene volt a téma. „Minden muzak lesz / Minden egyforma lesz (…) Muzak a halottasházak és az új épületek számára / A kellemes zsongás nem hagy nyomot / Akkordjeleket az arcomon” – közölte reszelős hangján Blixa Bargeld, mintha John Cage sokszor idézett alapvetését parafrazeálná, miszerint „minden, amit csinálunk, zene”. A csendtől a zajig, minden. Blixa egyúttal, ki nem mondva, de feldobta a kérdést is, hogy tehát, ha egyszer minden muzak – vagyis kellemes hangtapéta – lesz, akkor hol a helye neki magának és zenekarának. Hiszen a Neubauten zenéjét, a fémhordók püföléséből, fúrógépek süvítéséből, gépi és hangszeres zúgásokból, zörejekből, csattogásokból stb. kikalapált kőkemény ipari zajt, amellyel 1980-ban ébresztgetni kezdték Nyugat-Berlint, Cage felől volt érdemes megközelíteni. De ez a tervezettség és véletlenszerűség együtthatásával strukturált zaj olyan zene, amely – ellentétben szinte minden mással, népszerű klasszikusokkal, poppal, rockkal, populáris dzsesszel, dallamos világzenével – nem adja meg magát a muzaknak. AC/DC-átdolgozást előbb tudok elképzelni egy liftben vagy reptéri vécében, mint Neubautent.

„33 és 45 között / vagy kétórás adagokban / Csak hangerő kérdése / és minden egyforma lesz” – e zárósorok miatt pedig majdnem a Háború témájához csatoltam a Die genaue Zeitet. Mert ugyan a muzak miatt ez a hagyományos vinil/bakelit lemezek fordulatszámára utal (későn születetteknek: 33-on a nagy-, 45-ön a kislemezek forogtak a tű alatt), ugyanakkor a német történelem kulcsdátumait, az 1933-as náci hatalomátvételtől a második világháború végéig tartó időszakot is jelenti. S itt a „hatalom” fogalma is mint „futószalag” és „magnószalag”: zenei szövegkörnyezetben ez a slágergyár és a közönséget manipuláló biznisz képzetét hívja elő, de ha azt halljuk, hogy „a hatalom futószalag”, akkor – különösen ’33 és ’45 közelében – a hatalom más termékeire is asszociálhatunk: futószalagon gyártott hazugságokra, törvényekre, fegyverekre, hullákra stb. Vagy épp a hatalomnak behódolók tömegeire: „Hallgasd a gazdád hangját / Még a lakájoknak is jó az időérzéke” – itt is együtt az igazodásra, kiszolgálásra is hajlamos, örök emberi természet és a szórakoztatóipar (az egyik legpatinásabb lemezcég, a His Master’s Voice a gazdija hangját gramofontölcsérből hallgató kutyus emblémájával).

És mindehhez a vissza-visszatérő kérdés: „Mennyire késő lenne?” Blixa Bargeld nem pontosítja, mihez lenne mennyire késő. Bármire gondolhatunk, ad rá időt, közel hét percet. Ez az ő pontos ideje. Ezért van itt.

The Smiths: How Soon Is Now

„Mennyire késő lenne?” – kérdezte Blixa Bargeld. „Milyen hamar jön el a most?” – ezt pedig Morrissey tudakolta nem sokkal később. A How Soon Is Now először 1984-ben, egy kislemez B oldalán jelent meg, innen átvándorolt egy válogatásalbumra (Hatful of Hollow, 1985), majd kislemez A oldalaként folytatta útját, hogy ettől kezdve ne hiányozhasson egyetlen valamirevaló Smiths-gyűjteményről sem. Ez volt az a Smiths-szám, amely totálisan bejött nekem, ha egyet kéne választanom mind közül, ez az. Itt vált számomra nyilvánvalóvá, miért jegyzik olyan magasan Johnny Marr gitárjátékát, és Morrissey szövege is végképp megfogott.

Mintha önmagával folytatott volna párbeszédet. „Egy kriminálisan vulgáris félénkségnek vagyok a fia és örököse. Semmi különösnek nem vagyok a fia és örököse.” Nehéz egy reflektorfényben fürdő sztár képéhez extrém félénkséget társítani, de ez is csak arra emlékeztet, hogy a színpadi megszólaló nem feltétlenül saját önéletrajzát adja elő. Egy szituációba, egy szerepbe helyezkedik bele, s aki hallgatja, ezzel azonosíthatja, ebben láthatja viszont önmagát. Így voltam ezzel én is – helyettem tárulkozott ki, helyettem beszélt a félénkségéről, ezt jó volt hallani.

Aztán folytatta. „Fogd már be. Hogy mondhatod, hogy rosszul állok a dolgokhoz. Én is csak ember vagyok, szükségem van arra, hogy szeressenek, mint mindenki másnak.”

Csak hát ez nem mindenkinek megy könnyen. „Van egy klub, oda elmehetsz, hátha megismerkedsz valakivel, aki tényleg szeret majd. El is mész, és egyedül álldogálsz, és egyedül jössz el, és hazamész, és sírsz, és meg akarsz halni.” Ismerős? De még nincs vége. „Amikor azt mondod, »most« fog megtörténni, mire gondolsz pontosan? Nézd, én már így is túl sokáig vártam, minden reményem oda.”

Kész, Morrissey az én emberem, mondtam magamban, és újra meg újra meg újra meghallgattam, és vártam, mikor lesz végre az a „most”. (Aztán egyszer csak lett.)

Durutti Column: Tomorrow

„Milyen hamar jön el a most?” – kérdezte Morrissey. Mintha erre válaszolt volna Vini Reilly: „Nem akartam mást, csak az idődet. Nem adtál mást, csak a holnapot. A holnap sosem jön el.”

Továbbra is Manchesterben vagyunk. Még egy érzékeny lélek, még egy érzékeny gitár. Vini Reilly a posztpunk közegében, de a trend ellenében teremtett saját világot. A Durutti Column szabályos zenekarként indult 1978-ban, azután hamar, még az első lemez előtt jóformán mindenki kiszállt, így lett belőle Vini Reilly szólóprojektje, néhány kísérőzenésszel.

Sok instrumentális felvételt készített, melankóliáért érdemes hozzá fordulni. A Tomorrow 1985-ben jelent meg kislemezen. Az idő és a szerelem tárgyköréhez 1990-ben is volt pár szava: albumának címe (Obey The Time) egyenest Shakespeare Otellóját idézte, aki hajóra szállás előtt ezt súgta nője fülébe: „Jöjj, Desdemona! Egy órát lehet csak a szerelem s rendelkezés között felosztanom. Ah! Az idő parancsol.” (Szász Károly fordítása)

Bïa: L’Horaire et le Temps

Ne vezessen félre a diaklip álomnőinek sora, rajongói produktum lehet, de csak ezt találtam. Bïa aligha ilyet csinált (volna), hiszen nem a női test szépségéről énekel. Viszont szelíden arra figyelmeztet, mennyire fontos lenne, ha tapintatosan, különféle érzékenységekre tekintettel intéznék ügyeinket azok, akiknek erre felhatalmazásuk van. Több empátia csak jót tehetne mindannyiunknak. Bïa a képernyőinken görgethető törvények megalkotóit szólítja meg, hogy ne keverjék össze a menetrendet és az időt, mert annak zűrzavar az eredménye. „A menetrend és az idő éppoly különböző, mint a tömeg és az arcok, amelyek alkotják.”

Bïa Krieger Brazíliában született. Családja a katonai diktatúra idején politikai okból emigrációban élt. Így lett belőle „világzenész”, brazil gyökerekkel, portugál, spanyol és francia nyelvű dalokkal. A L’Horaire et le Temps Franciaországban, az első albumán (La Mémorie du Vent) jelent meg, 1997-ben. Turnéi során sokfelé megfordult, Kanadában Lhasával együtt is szerepelt (lásd a Los Hermanost 2008-ból), ami garancia a minőségre.

Coldplay: Clocks

„Szűnni nem akaró zűrzavar / Összezáruló falak és ketyegő órák / Visszatérek és hazaviszlek…” – énekli Chris Martin. Párkapcsolati krízis, amikor csak az tűnik biztosnak, hogy neki szüksége van a másikra. „Átkozom a kihagyott lehetőségeket / Része vagyok a gyógyulásnak? / Vagy inkább a betegségnek?”

A Clocks 2002 végén előbb kislemezen, majd 2003-ban a Coldplay második albumán (A Rush Of Blood To The Head) látott napvilágot, s Grammy-díjával a topligába segítette az addig inkább alternatív mezőnyben jegyzett zenekart. Sikerét az egyszerűségében nagyszerű dallam mellett a zongoratémának köszönhette, amely azután a Magyar Televízió Nagy Könyv című olvasás-népszerűsítő sorozatának zenéjeként ült bele azon honfitársaink fülébe is, akik egyébként sohasem hallgattak volna Coldplayt.

Chris Martin nyilatkozata szerint a Clockst a Muse ihlette, de részletekbe nem bonyolódott. Nem én fogom összerakni a két zenekar közötti kölcsönhatások történetét, de fordítva is működhetett ez: mintha a Clocks picit átvariált zongoradallama köszönne vissza a Muse Time Is Running Out című számában, 2.49 és 3 között, a szupermély basszus fölött. Ez közel egy évvel a Clocks után, 2003 szeptemberében jelent meg a harmadik Muse-album (Absolution) kislemezeként.

Goldie: Timeless

A címen gondolkozom, de nincs közvetlen kapcsolódás a szöveghez, csak hangulati. 21 perc időtlenség a városban, a szerelemben. Ennyibe sok minden belefér, elengedettség és feszültség, boldogság és annak hiánya, gyorsulás, lassulás, megállás, újraindulás. Diane Charlemagne éneke és Goldie szakadozott elektronikus ritmusai, simogató vonósai visznek végtelenbe vesző utakon, síneken, hidakon, alagutakon át.

A Timeless 1995-ben jelent meg dupla és szimpla albumon, a drum & bass egyik alapműve azóta is. Ez már félig-meddig: időtlenség.

Kroke: Time

Az óra ketyegése őrjítően idegesítő vagy nyugtatóan otthonos. Helyzetünktől, idegállapotunktól függ. Itt a ketyegés adja a metrumot, ezt táncolják körül a hangszerek. Segít az album címe, de a zene önmagában is magával ragad, elvarázsol. Álom vagy valóság? Melyikben élünk? Alszunk vagy ébren vagyunk? A végén vekker, mintha egy eltűnt világ újjáéledését jelezné.

A Time Tomasz Lato szerzeménye. 1999-ben jelent meg a Kroke ötödik albumán: a The Sounds Of The Vanishing World címe az eltűnő világra utalt, amelynek felélesztésében fontos szerepet játszott a Krakkó jiddis nevét viselő zenekar. Az ottani zsidó kultúra, a klezmerzene reneszánsza, a város zsidó negyedének eleven értékként való megújulása – mindez ott van a Kroke történetében és zenéjében.

A Time mindig Auschwitzot juttatja eszembe. A Krakkó melletti koncentrációs tábor látogatóközpontjában vettem egy Kroke-kazettát, brit koncertfelvétel 1998-ból (Live At The Pit). A Time nincs rajta, de ha meghallom, Auschwitz jön elő. Az idő, amiben volt szerencsém még nem élni. Az idő túlélője vagyok.

Bárhogyan érzékeljük, bármit tennénk vele, tehetetlenek vagyunk. Az örökmozgó egyenletes tempóban, szüntelen halad előre. Ráadásul vasfoga van.

Minden idők, így Hó Márton az Időfutár című rádiósorozat zenéjében. Bárhogyan érzékeljük, bármit tennénk vele, tehetetlenek vagyunk. Az örökmozgó egyenletes tempóban, szüntelen halad előre. Ráadásul vasfoga van. Hollós Ilona 1960-ban, boldogságában úgy találta: Megáll az idő. Koncz Zsuzsa 1966-ban megállította volna, „de nem lehet, mert az idő könyörtelen vonatán fut minden tovább”: Rohan az idő. Azután átszaladtak rajtunk a 70-es és bekopogtak a 80-as évek. „Rohadt idő, komolyan kéne venni, kurva idő”, énekelte Cserháti Zsuzsa Gothár Péter Idő van című filmjében. Víg Mihály, a Balaton élén rezignáltan szembesített vele: a nagyon jó is, a nagyon rossz is Elmúlik. Menyhárt Jenő az Európa Kiadóval újrakezdést javasolt: Mocskos idők. Hát, meg lehet próbálni.

Legutóbb: Sörre whiskey, borra vodka, keverve – Dalok a pohár fenekéről

Legközelebb: Magány

Neked ajánljuk