Az összejövetelen kormánypárti politikusok amúgy a migrációról és a „brüsszeli véleményterrorról” értekeztek, és Semjén is e témák ürügyén emlékezett meg önmagáról. A miniszterelnök-helyettes példabeszéde egyébként arra utalt, hogy országok sem fogadhatnak be nyakra-főre hajléktalanokat (azaz menekülteket, migránsokat), mert belepusztulnak.
Vajon miért hajléktalanná vált magyar polgárokkal példálózott e jóravaló keresztény férfi, amikor két, egymástól teljesen eltérő problémát mosott össze? A válasz egyszerű: Semjén szubkultúrájában a családi fészekbe meghívott hajléktalan (menekült) metaforájának pontosan körülhatárolható jelentése van. A hajléktalanság (vagy a menekültkérdés) kormányzati „kezelésének” (azaz kriminalizálásának, az emberi méltóságot semmibe vevő rendelkezéseknek) emberi jogi szempontú, vagy a magyar (és uniós) jogrendszeren alapuló bírálatát ugyanis „balliberális” véleményterrornak szokás minősíteni; és az ilyen „vitákban” e szubkultúra ultima ratiója rendre az, hogy hát akkor fogadjatok be hajléktalanokat (menekülteket, cigányokat, mikor kit) ti a saját házatokba. Majd a diadalmas konklúzió: na, szemüveges barátaim? Erre mit léptek? Úgyhogy vita lezárva, csak pofázni tudtok, nyomjátok a polkorrekt szöveget, mi viszont teszünk is valamit – és így tovább, és így tovább.
Milan Kundera egy régi interjújában az „eszmében” vakon hívő kommunistákkal folytatott eszmecseréit fölidézve arról beszélt, hogy a tökfejekkel folytatott viták szükségképpen alacsony nívójúak. Ha fenn akarjuk tartani a párbeszédet, az ostoba, katekizmusszerű érvekre egy idő után mi is csak a végletekig leegyszerűsített válaszokat adhatunk. Ám ha huzamos ideig vagyunk kénytelenek úgy beszélni, hogy azt a hülye is megértse, az idővel kikezdi a mi gondolkodásunkat is. Úgyhogy az ilyesfajta helyzeteket igyekszik is kerülni az ember, már csak a saját mentális épsége érdekében is – összegzett a cseh író.
De mit tegyünk akkor, ha olyan pechesek vagyunk, hogy életünkbe immár másodjára is beköszöntött a „rettenthetetlen hülyék kora”? („Pojácák vagy gazemberek? Is-is.” – folytathatnánk a költővel.) Ha egyszer csak azon kapjuk magunkat, hogy egyre többeket (csak most hívő kommunisták helyett hívő orbánistákat) kellene meggyőzni arról, hogy egy meg egy az nem három, hanem kettő. Vagy mondjuk arról, hogy a társadalmi bajok orvoslása a közösség együttműködése nélkül elképzelhetetlen. Meg arról, hogy a kormányzat embertelen hajléktalan- (cigány-, szegény-, menekült-) politikáját számon kérők nem azt várják el, hogy Semjén Zsolt nyolc magyar hajléktalant és négy néger menekültet fogadjon be. Hanem azt, hogy a magyar társadalom ügyeinek intézésével megbízott állami intézmények és tisztségviselők értelmes és emberséges, hosszú távon is eredményes megoldásokat keressenek – és az ezzel járó rengeteg munkát ne hangulatkeltéssel, kijelölt társadalmi csoportok elleni gyűlöletkampányokkal spórolják meg.
Ilyenkor valójában mi érezzük hülyén magunkat; amikor bárkit is emlékeztetni kell arra, hogy egy meg egy az mennyi.
