„Hát ez egy kicsit a humor kedvéért volt. Viccből. Egyébként egy kicsit te is benne voltál, nevettél. Olyan kihívóan… de nem ment ez rossz irányba. Nem az volt, hogy… hogy én, mit tudom én, téged megkötöttelek. És most rabszolga vagy… Nem, ez nem erre ment. És soha nem lépett át semmilyen olyan mértéket, hogy itt most nekem… Ejakulációig nem ment el a dolog. Olyan férfias voltál, és ezt senki nem titkolja, és már elnézést, de volt benned étvágy és közben szerénység is, és azt hiszem, egyenrangúan megajándékoztuk egymást. Most mit akarsz, mit mondjak? Jaj, ha az atya egy kicsit megsimogatna… Egy pillanat erejéig simogattuk egymást, és aztán mentünk a dolgunkra. Egy keveset, amennyit tudtam, adtam neked… Adok egy kis pénzt, hogy elrejtőzz.”
Ennyi mondanivalója volt egy bizonyos Franciszek Cybula nevű idős papnak akkor, amikor felkereste egykori áldozata, akit valamikor a 90-es évek fordulóján rontott meg először. Az áldozat eme, egyébként rejtett kamerával készült részlet előtt arról beszél a riporternek, hogy Cybula atya – akkoriban Lech Wałęsa személyes papja – 12-13 éves korától 18 éves koráig űzte vele perverz játékait. Az első esetről ez a névtelen, a filmben eltorzított hangon beszélő férfi így számol be: „Volt nálunk otthon is. A kezdet kezdetén csak magához szorított, a fejemet, a hajamba túrt… Aztán elhívott magához egy hétvégére. Csak ketten voltunk. Én az egyik szobában voltam, pihentem, amikor szólított. A mai napig emlékszem. »Gyere, nézd meg, mi történt« Én aggódva átfutok hozzá, hogy mi a baj. Ő meg ott áll letolt nadrággal. És azt mondja: »Nézd, nem akar lelohadni. Most mit tegyek?« És ott mered felfelé a pénisze. Büdös volt. És lehúzta az én nadrágomat is. Azt mondta, hogy amíg nincs ejakuláció, nincs bűn sem. Rám parancsolt, hogy fogjam meg a péniszét. Ő meg az enyémet. És le is térdelt elém, és a péniszemet a szájába vette.”
Tomasz Sekielski újságíró és testvére, a producer Marek a múlt szombaton tették közzé a YouTube-on bő kétórás, Csak el ne mondd senkinek c. dokumentumfilmjüket, mely lengyel katolikus papok által – jobbára, bár nem kizárólag – kiskorúak terhére elkövetett szexuális bűncselekményekről szól. A mű lapzártánkig durván 12 millió megtekintésnél tart. A filmben főként áldozatok beszélnek, de az alkotók a rejtett kamera és némi szerepjátszás segítségével két elkövetőt is szóra bírnak az általuk elkövetett molesztálásról.
Sekielskiék természetesen a lengyel egyház vezetőit, Wojciech Polak bíboros érseket, prímást, Stanisław Gądeckit, a lengyel püspöki kar vezetőjét s egyéb püspököket is megkeresték kérdéseikkel, de nem kaptak választ. És ha a fentebb idézett, a film közepe felé elhangzó monológ hallatán-láttán az ekkorra már súlyosan megviselt nézőben az a képzet kel, hogy itt maga a Sátán szólal meg, a többi, a templomok sötét zugaiban, paplakok magányában elkövetett erőszakról szóló történet is horrorfilmbe illik. Azzal együtt is, hogy az aljasság és a bűn, a megerőszakolt, rettegésben tartott, megbetegített, a traumát felnőtt életükben is kiheverni képtelen gyerekek ezen történetei ugyanazokat a mintázatokat követik, mint amelyeket a bostoni egyházmegye, illetve az amerikai katolikus egyházban elkövetett bűnök krónikáiból, vagy a hasonló írországi beszámolókból ismerünk. Mint ahogy a hárítás és az eltussolás mechanizmusai is ugyanazok voltak Lengyelországban, mint az Egyesült Államokban és Írországban – s lennének mind a mai napig, ha bátor újságírók, magányos, kitartó ügyvédek és a megszólalással járó traumát és meghurcoltatást vállaló áldozatok színre nem lépnek. A lengyel egyházi vezetés, vagy legalább egy része ugyanúgy tudott a kiskorúak elleni erőszak konkrét eseteiről, mint az ír vagy amerikai püspökök, s a reakcióik is ugyanazok voltak: a bizonyítottan erőszaktevő papokat rendszerint más plébániára vezényelték (ahol ezek ugyanúgy folytatták üzelmeiket), esetleg kolostorba zárták, végső esetben elbocsátották vagy a reverenda letételére bírták. Ezen túlmenően pedig mindent, ami a hatalmukban állt, megtettek azért, hogy soha, sehol, senki ne tudjon meg semmit ezekről az esetekről. Legfőképpen pedig azért, hogy a világi hatóságok soha ne büntethessék meg ezeket a bűnösöket.
És félreértés ne essék – ez a lényeg. A hatalom.
A katolikus egyházon belül van egy ismeretlen nagyságú, ám nem az egész egyházra s annak minden funkcionáriusára kiterjedő bűnszövetkezet, amely részben elkövetője, részben hallgatólagos támogatója a leginkább kiskorúak terhére elkövetett szexuális erőszaknak. Az is jól látható, hogy e tradicionálisan nagy hatalmú csoporttal szemben és ugyancsak a katolikus egyházon belül erős ellenállás keletkezett az elmúlt években, melyet az egyház megtisztításának és a bűnök megvallásának nemes szándéka vezérel; s ez a törekvés különösen felerősödött Ferenc pápa színrelépésével. Ki tudja – még az is lehetséges, hogy e konfliktus olyan mélységű és intenzitású, hogy az a katolikus egyház kettészakadását vetíti előre. S bár minden jóérzésű ember rokonszenve ez utóbbi irányzat mellett kell, hogy álljon, azt világosan kell látnunk, hogy az egyház intézményei, belső szabályai és sajátos rendje alkalmatlan mindennek a kezelésére. Az erőszaktevő papok áldozatainak segítésére szakosodott lengyel civil szervezet, a Ne féljetek! (nielekajciesie.org.pl) idén márciusban közzétett jelentése 24 püspököt nevez meg, akik bizonyítottan tudtak ilyen esetekről – miközben a kiskorúak elleni nemi erőszak segítése és nem jelentése is bűncselekmény, ami súlyos szabadságvesztéssel büntetendő. Mondanunk sem kell, egyik méltóságnak sem görbült soha a haja szála sem.
A Tylko nie mów nikomu – váratlanul, de nem előzmények nélkül – most épp Európa legkatolikusabb országában törte át a gátakat; ott, ahol az egyház és a világi állam közti határvonalat szisztematikusan igyekszik elmosni a katolikus-konzervatív reakció. S miközben a tagadás hosszú évei után a lengyel klérus egy része, köztük Gądecki és Polak érsekek is az elmúlt napokban legalább valami hajlandóságot mutattak a szembenézésre, e reakció erői – az egyházon belül és kívül is – megpróbálták a film állításait elkenni, relativizálni, ignorálni, az alkotóit kompromittálni, a lehetséges következmények elébe menni. Mégis, mindennek egyetlen konzekvenciája lehet. Az, hogy a katolikus egyház társadalmi és politikai privilégiumai, melyeknek ez a büntetlenség a szimbolikus, központi eleme, nem maradhatnak fenn tovább. A papok által elkövetett nemi erőszak nyilvánossága, számonkérhetősége és számonkérése nemcsak a katolikus egyház túlélésének lett a záloga, hanem a demokrácia próbája is.
