Emlékezni politikai pályafutására kéne, persze csak most, napjaink történéseinek fénytörésében. 2010-ben, amikor friss, ropogós volt Orbán Viktor pártjának kétharmados többsége a törvényhozásban, az MSZP őt jelölte Schmitt Pál ellen köztársaságielnök-jelöltnek. Egy gyakorlatilag ismeretlen, tudományos területen mozgó figurát, masszív MSZMP-s múlttal – micsoda választás! Nagy valószínűséggel az országgyűlési választások földindulásszerű veresége után az MSZP csak gyorsan túl akart lenni ezen a viszonylag csekély erősségű taslin, a parlamenti kétharmaddal szemben eleve feltartott kézzel léptek a kötelek közé. Persze, hogy nem emlékszünk Balogh kampánybeszédére sem.
Mádl Ferencre viszont alighanem emlékszünk, hisz ő volt köztársasági elnök is. A mai történésekhez viszont az az eset idézendő fel, amikor nem lett belőle államfő, noha jelölték. 1995-ben a viszonylag friss, alig egyesztendős kétharmadával kormányzó MSZP–SZDSZ-koalíció jelöltje, Göncz Árpád ellen küldték pályára az ellenzéki erők (Fidesz, KDNP, MDF), ugyancsak az esélytelenek nyugalmával. A kétharmad akkor is megtette a magáét, viszont Mádlból 2000-ben mégis köztársasági elnök lett – mert megfordult addigra a politikai széljárás. (Orbánnak csak a Torgyánnak tett ígéretét kellett megszegnie, illetve Torgyánt megzsarolnia ahhoz, hogy Mádl ambíciói beteljesedjenek.)
Ma más a helyzet. Nincs kétharmada a Fidesznek, csak stabil többsége, ami a második körben elég egy elnökválasztási processzus során: s be is jött Áder a hátán. Majtényi Lászlónak, az ellenzék mai jelöltjének valóban csak az a 15’ jutott, amit a törvény kiszabott rá.
15 perc nagy idő, 15 perc semmi.
Majtényi elmondhatta sirámait, s mehetett isten hírivel, a soha viszont nem látásra. Az embereket különben sem érdekli szemernyit sem egy előre lefutott köztársaságielnök-választás. Az erre-arra romokban heverésző ellenzék talált egy kellőképpen exhibicionista figurát, aki hajlandó volt eljátszani ezt a demokrácia-színházat azért a 15 perc hírnévért, de sok értelme nem volt; változni nem változik semmi, Orbán megint lerakta a Sándor-palotába Ádert, hogy ne legyen láb alatt. Rövid intermezzo, délután már mehettek is vissza lopni. Hiába voltak a nagy szavak, ezek maradnak, s végül mindenki meghal.
De a büdös kurva életbe, ha csak a színházban van demokrácia, akkor ott kell demokráciát csinálni, amennyire lehet, hangosan és szenvedélyesen, hogy kihallatsszék, hogy kiszivárogjon az ajtó résein, a falak repedésein, a véletlenül nyitva hagyott ablakokon!
A keretek adottak, a Fidesz jelenlegi egyszerű többsége százszor, ezerszer rosszabb, mint egy tisztességes kétharmad, akár az az 1994 és 1998 között fennálló MSZP–SZDSZ-kétharmad is; mert 2010-től a Fidesz mást sem csinált, csak szétverte az államrendet, csaló választási törvényeket hozott, s további disznóságai mellett a parlamentet is lenullázta, az ellenzék szájtáti tehetetlenségétől és túlélési játszmáitól mit sem zavartatván.
Ezek tehát az adott keretek. Majtényi Lászlónak, amikor szólásra emelkedett az árral szemben, közel sem volt akkora esélye az elképzelései szerinti jövőre, mint Mádl Ferencnek, hiszen Mádl egy valamelyest önkorlátozó, ám feltétlenül demokratikus kétharmad ellen ment, Majtényi meg egy némileg elfásult, ám továbbra is gátlástalan, cinikus rablóbanda ellen.
De Majtényinak mégis több esélye van, mint Baloghnak volt, mert őmögötte már ott van 266 151 aláírás, ott van a kiállás lehetőségeit kereső Botka László, ott van az igazi civil mozgalmak ereje, ott van az otthonok, utcák egyre inkább artikulálódó elégedetlensége, s igen: ott van a NER-t kiszolgálók lelkiismeretesebbjeinek a zavara is. Azonnali hatállyal nyilván nem aktiválható erő, de valami. Valami, ami versenyképes lehet azzal a reménnyel, ami 1995-ben Mádlnak megadatott – hogy tudniillik majd csak változik a politikai széljárás.
Ha pedig úgyis elvész minden, mi a fenéért ne legyünk gerincesek, miért ne legyünk akár csak tizenöt szerencsétlen percre demokraták? Majtényi László 15 perces beszéde előrébb hozta Orbán Viktor kleptokráciájának bukását, még akkor is, ha ma nincs elég tehetségünk lemérni, hogy mennyivel. Az esőcseppek kőharapó erejével.
Mert Majtényi László arról beszélt, hogy „a szegénység elviselhetetlen” és a „korrupció maga alá gyűrte az államot”, illetve azt mondta, hogy gondoljunk az „ellopott magánnyugdíj-pénztári vagyonra, trafikokra, (…) Kishantosra és bármely más törvényesen elrabolt földre, az elcsent tan- és sajtószabadságra, a kultúra szabadságára vagy más konfiskált fizikai és szellemi tulajdonunkra, jószágunkra”.
Az utána szóló Áder János minderre azt tudta mondani, hogy ő meg találkozott a szerb elnökkel, aki rendes ember. Illetve idézett fűtől-fától, Ferenc pápától Kölcsey Ferenc költőpápáig, csak arról nem beszélt, hogy mi folyik ma ebben az országban. Biztos nem akart túl nagyot hazudni. Vagy nem akart arról beszélni, hogy ebben az országban az előtte szóló 15 perce jelenti ma a demokráciát.
Az történt tehát 2017. március 13-án, hogy 10 millió magyar közül egy Majtényi László nevezetű kis időre feljött a víz alól, s vett egy mély levegőt. Becsüljük meg, mert a következő alkalomig ebből kell gazdálkodni. Becsüljük meg, s lehetőségeink szerint kövessük a példáját.
