A szerk.

Vissza?

A szerk.

„Most pillanatnyilag nincs olyan elhatározásom, hogy olyan nagyon pályázni akarnék, még kevésbé kilincselnék vagy pedáloznék ezért. (…) Azt tudom magának mondani, hogyha szigorúan vesszük, már 2014-ben sem kapaszkodtam két kézzel ezért a székért, és pillanatnyilag nincs olyan elhatározásom, hogy pályáznék. Most ha valaki azt kérdezné, hogy merjen-e fogadni arra, hogy indulok ezért a pozícióért, azt mondanám, hogy jelentős tétet ne tegyen rá” – Tarlós István mondta ezt vasárnap az ATV Heti napló Sváby Andrással című műsorában. A hír órákon belül végigszáguldott a sajtón: Tarlós nem indul harmadszor Budapest főpolgármesterségéért!

Miután a nagy ijedtségre aludtunk egyet, eszünkbe jutott, hogy Tarlós nem először jön ezzel. Majdnem szó szerint ezt nyilatkozta február 20-án is, három nappal a 266 ezer olimpiaellenes aláírás leadását követően, miután találkozott Orbán Viktorral. („Nem emlékszem rá, hogy bármikor is olyat mondtam volna, hogy ambicionálom a 2019-es újraindulást. Pillanatnyilag nincs is ilyen elhatározásom, nemhogy kilincselnék ennek érdekében.”) De Tarlós egész főpolgármesterségét végigkísérik az ilyen célozgatások. Hét hónappal az első megválasztása után, 2011 májusában annyira berágott a tervezett új önkormányzati törvény egyik, Budapestet hátrányosan érintő változata miatt, hogy kerek perec kijelentette: 2014-ben visszavonul, ha tényleg ilyen jogszabályt fogad el az Országgyűlés. A példákat sorolhatnánk, hiszen a Budapest–kormány konfliktusok (tömegközlekedés finanszírozása, ipar­űzési adó megosztása, kerületek vs. Fővárosi Közgyűlés, és így tovább) ugyanazon rugóra járnak hét éve. Orbán előreküldi valamelyik kammerdienerét (Rogánt, Lázárt vagy mást), hogy nyomjon le Tarlós torkán valamely, a fővárost nehéz helyzetbe hozó intézkedést, mire Tarlós nyersen odanyilatkozik, ad néhány kritikus interjút a fideszes univerzumban „ellenségesnek” tekintett lapnak – ám néhány hét múlva megint megy a nyalomaszád. A békekötés jeleként Tarlós ilyenkor hitet tesz Orbán személye mellett (hiába mesterkedik is bárki, ő soha szembe nem fordulna a miniszterelnökkel, akivel a lehető legnagyobb az összhang). De Tarlós ezzel a taktikával nem sokat ér el: mozgástere egyre szűkül, a főváros pozíciója pedig egyre romlik.

Pedig Tarlósra szüksége van Orbánnak, nélküle Budapestet sehogyan sem, vagy csak nagyon nehezen vinné a Fidesz. A fővárosi önkormányzati választásokon Tarlós főpolgármesterségére mindig többen szavaztak, mint az őt támogató Fidesz–KDNP listájára. Így volt ez már 2006-ban is, amikor szoros versenyben maradt alul Demszky Gáborral szemben. De például 2014-ben, amikor a baloldal már rég a fasorba se volt, ráadásul a jelöltállításnál is elszúrt mindent, amit lehetett, az utolsó pillanatban beugró Bokros Lajos lazán összeszedett majd’ 214 ezer szavazatot (Tarlós 291 ezerrel nyert). Ha ehhez hozzávesszük a semmiből előlépő momentumosok negyedmillió aláírását (amely szignók döntő többsége mindenekelőtt a főváros masszív Orbán-ellenességének a lenyomata), világossá válik, hogy a Fidesz elveszítette Budapestet – legfeljebb Tarlós tarthatja meg neki.

Tarlós az első pillanattól komolytalannak tartotta a budapesti olimpiát („nem életszerű”), aztán lojalitásból – vagy számításból – lelkesedést mímelve kiállt mellette. Amikor azzal szembesült, hogy az ő „gondolkodói közösségének” (így nevezi Tarlós a „konzervatívok” nagy családját, amelynek a Fidesz a vezető ereje, és amelybe ő, a független főpolgármester eszmei alapon tartozik bele) egyes tagjai pánikba estek, és gyáva módon rá és Budapestre kenték volna az olimpiarendezési felhajtást, megint keményebben szólt oda. (Az InfoRádiónak kijelentette, hogy ő a népszavazást sose ellenezte, az olimpiát pedig sosem erőltette.) A parlamenti „OLAF-bizottság” előtt sem volt hajlandó a Fidesz által neki szánt szerepet eljátszani: azt mondta, hogy bár szerinte Demszky alkalmatlan volt főpolgármesternek, és a 4-es metró beruházásában az általa vezetett önkormányzat „borzalmas szerződéseket kötött”, mégsem feltételezi Demszkyről azt, hogy lopott volna.

Meglehet, Tarlósnak tényleg elege van abból, hogy miközben hagyja magát újra és újra belerángatni Orbán mindenféle őrületébe, valójában semmit nem képes elérni nála. A város költségvetését megint csúnyán megnyírta a kormány, a közművekből már rég kitúrta, kompetenciáit lenyesegette, vagyonát megcsappantotta; a főpolgármesterrel pedig a bolondját járatják a hármas metró felújítása ügyében, a busztenderekkel, a trolitenderrel… De lehet az is, hogy Tarlós még mindig bízik a saját erejében, és a szokásos táncrend szerint az alkupozícióját véli erősíteni visszavonulási szándéka bejelentésével – hisz Budapesten nélküle nem megy a Fidesz semmire 2019-ben. Ha erről lenne szó, hamarosan megint csillogó szemmel fog beszélni Orbán miniszterelnöki nagyságáról. Aztán előbb-utóbb Orbán megint fölmossa majd vele a padlót.

Figyelmébe ajánljuk

Hurrá, itt a gyár!

Hollywood nincs jó bőrben. A Covid-járvány alatt a streamingszolgáltatók behozhatatlan előnyre tettek szert, egy rakás mozi zárt be, s az azóta is döglődő mozizási kedvet még lejjebb verte a jegyek és a popcorn egekbe szálló ára.

Profán papnők

Liane (Malou Khebizi), a fiatal influenszer vár. Kicsit úgy, mint Vladimir és Estragon: valamire, ami talán sosem jön el. A dél-franciaországi Fréjus-ben él munka nélküli anyjával és kiskamasz húgával, de másutt szeretne lenni és más szeretne lenni. A kiút talán egy reality show-ban rejlik: beküldött casting videója felkelti a producerek érdeklődését. Fiatal, éhes és ambiciózus, pont olyasvalaki, akit ez a médiagépezet keres. De a kezdeti biztatás után az ügy­nökség hallgat: Liane pedig úgy érzi, örökre Fréjus-ben ragad.

Vezető és Megvezető

Ha valaki megnézi a korabeli filmhíradókat, azt látja, hogy Hitlerért rajongtak a németek. És nem csak a németek. A múlt század harmincas éveinek a gazdasági válságból éppen csak kilábaló Európájában (korántsem csak térségünkben) sokan szerettek volna egy erőt felmutatni képes vezetőt, aki munkát ad, megélhetést, sőt jólétet, nemzeti öntudatot, egységet, nagyságot – és megnevezi azokat, akik miatt mindez hiányzik.

Viszonyítási pontok

Ez a színház ebben a formában a jövő évadtól nem létezik. Vidovszky György utolsó rendezése még betekintést enged színházigazgatói pályázatának azon fejezetébe, amelyben arról ír, hogyan és milyen módszerrel képzelte el ő és az alkotógárdája azt, hogy egy ifjúsági színház közösségi fórumként (is) működhet.

Kliséből játék

A produkció alkotói minimum két olyan elemmel is élnek, amelyek bármelyikére nagy valószínűséggel mondaná egy tapasztalt rendező, hogy „csak azt ne”. Az egyik ilyen a „színház a színházban”, ami könnyen a belterjesség érzetét kelti (ráadásul, túl sokszor láttuk már ezt a veszélyesen kézenfekvő megoldást), a másik pedig az úgynevezett „meztelenül rohangálás”, amit gyakran társítunk az amatőr előadásokhoz.

Hallják, hogy dübörgünk?

A megfelelően lezárt múlt nem szólhat vissza – ennyit gondolnak történelmünkről azok a politikai aktorok, akik országuk kacskaringós, rejtélyekben gazdag, ám forrásokban annál szegényebb előtörténetét ideológiai támaszként szeretnék használni ahhoz, hogy legitimálják jelenkori uralmi rendszerüket, amely leg­inkább valami korrupt autokrácia.

Próbaidő

Az eredetileg 2010-es kötet az első, amelyet a szerző halála óta kézbe vehettünk, immár egy lezárt, befejezett életmű felől olvasva. A mű megjelenésével a magyar nyelvű regénysorozat csaknem teljessé vált. Címe, története, egész miliője, bár az újrakezdés, újrakapcsolódás kérdéskörét járja körül, mégis mintha csak a szerzőt, vele együtt az életet, a lehetőségeket búcsúztatná.

Tudás és hatalom

Második ciklusának elején Donald Trump nekitámadt a legjelesebb amerikai egyetemeknek is. Elnöki hatalmát – amely ezen a területen erősen kérdéses, a végső szót a bíróságok mondják majd ki – immár arra is használja, hogy fél tucat elit magánegyetemet zsaroljon állami források visszatartásával és adószigorítások kilátásba helyezésével: ha nem regulázzák meg palesztinpárti tanáraikat és diákjaikat, és nem számolják fel esélyegyenlőségi programjaikat, oda a washingtoni pénz.