A főváros kellős közepén összeütközött egy szállodahajó egy városnéző hajóval, s a városnéző hajó (Hableány) – fedélzetén 33 külföldi utassal és kétfőnyi magyar személyzettel – gyakorlatilag azonnal elsüllyedt, máig sem sikerült a felszínre hozni. A tragédiának azonnal híre ment, a sajtó először hat, majd hét halottról számolt be, az eltűntek számát húsz fölöttire tették, csak néhány embert sikerült kimenteni. A balesetet szenvedő hajó utasai dél-koreai turisták voltak. Az esetleges túlélők, az eltűntek és az áldozatok keresése éjszakába nyúlóan zajlott, másnap folytatódott, s tart máig és előreláthatóan még hosszú ideig.
A katasztrófa maga felfoghatatlan, a kár felmérhetetlenül nagy, odaveszett több tucat ember, akik azért érkeztek Budapestre, hogy jól érezzék magukat, hogy rövid ideig részesei legyenek mindannak, amit Magyarország nyújtani tud a pénzükért.
A katasztrófa másnapján Budapest főpolgármestere, Tarlós István szűkszavú közleményben nyilvánított részvétet, melyben sietett leszögezni, hogy a „Főváros Önkormányzata és a BKV ugyan nem érintett az ügyben”, de azért segítik a hatóságokat („minden segítséget megadnak” nekik). Nem sokkal később már ott tartott a főpolgármester, hogy meg kell vizsgálni, hogy ezek a szállodahajók vajon jó helyen vannak-e a város közepén, mert elképzelhető, hogy ezeket a kikötőket kijjebb kell helyezni. Még egyszer: elképzelhető. Értjük: meg kell vizsgálni, hogy nincsenek-e rossz helyen. Tarlós István e nyilatkozatakor – egy rövid időre talán – elfeledkezett arról a tényről, hogy a főváros 2013-ban, a városfejlesztési koncepció kidolgozása során már vizsgálta a belvárosi Duna-szakasz állapotát, tekintettel a szállodahajók sokaságára is (előterjesztő: Szeneczey Balázs főpolgármester-helyettes), s arra jutott, hogy a szállodahajók elhelyezése „hosszú partszakaszok vízfelületének teljes elzárását” eredményezi, illetve „a megnövekedett forgalom számos feszültségeket (sic!) is okoz. A színvonalas kiszolgálás érdekében a kikötői infrastruktúra kiépítésére és folyamatos fejlesztésére van szükség, ami a fővárost terheli, ezért elvárható, hogy a működtetési haszonból is részesüljön.” Viszont „a hajóstársaságok és az utazásszervezők körében fokozódó nyugtalanság tapasztalható a kikötői helyzet megoldatlansága miatt”. S talán még az is fontos, hogy a városfejlesztési tervezetben foglaltakat legkésőbb 2018-ban monitorozni kell, melynek a felelőse a főpolgármester. Ezek után nyilatkozza Tarlós azt, hogy „elképzelhető”.
Emlékeznek arra a televíziós felvételre, amikor egy árvíz idején Orbán Viktor talpig gumicsizmában áll egy rocsó orrában és szemrevételezi, mit szemrevételezi, maga irányítja a mentési munkálatokat? A következő snitten már térkép fölé görnyedve látjuk a legjobb szakemberek karéjában, s a vezető oda mutat a térképen, ahol legjobban elkél a segítség. Most nem történt ilyesmi. Orbán nem csapta hóna alá az illetékes minisztereit, s nem sietett a helyszínre. Nem toporgott ott türelmetlenül a rakparton, nem adott tanácsokat a mentésen dolgozóknak. S nem ment oda Palkovics miniszter sem, nincs közlekedési miniszter, az ő illetékessége is csak abból következhet, hogy Tarlós vele akart nagyon egyeztetni a teendőkről a tragédia másnapján. A magyar miniszterelnök aznap a füle botját sem mozdította. Pedig szerdán este meghalt egy csomó ember a főváros közepén – önhibáján kívül.
Orbán Viktor pénteken beszélt a dologról először a szokásos rádiószózatában – részvétet nyilvánított, kivizsgálást ígért, és rátért arra, hogy a magyar emberek az EP-választáson követelték maguknak a tiszteletet… Aznap aztán még találkozott egy kanadai „életvezetési tanácsadóval” (bizonyos Jordan B. Peterson), majd elhúzott szépen Madridba megnézni a labdarúgó BL döntőjét. Nyilván nem is volt tovább szükség rá itthon, hisz a sajtója közben már le is rendezte az ügyet. Péntek óta elképesztő sűrűséggel jelennek meg „az ukrán kapitány” felelősségét tényként beállító cikkek.
Vizsgálati eredmény még sehol, tart az áldozatok keresése, még máig is vita tárgya, hogy mennyi idő alatt értek ki a vízimentők, hogy miért nem szálltak fel a helikopterek, satöbbi, satöbbi, de a kormánylapok már pénteken úgy írnak, hogy „a dunai hajótragédiát okozó ukrán kapitány”. S azóta ez a tónus csak durvul. Pedig nem tudjuk, hogy mi történt, vannak mindenféle résztudásaink, de csak akkor tudjuk majd meg az igazságot, ha azt feltárta egy kétség nélkül hitelt érdemlő vizsgálat.
A kormánysajtó viszont már megfogta az ukrán bűnöst. Mert a NER-ben ilyesmi – katasztrófa – nem történhet, ezért is nem tudott odamenni Orbán Viktor vagy valamelyik cselédje – hova menjen, ha nem történik ilyesmi? Ha meg mégis történik, arról nem mi tehetünk, nem a főváros, nem a BKK, nem a parkolási helyzet, nem a Duna fővárosi szakaszán évek óta uralkodó állapotok, nem a dühödt nyereségvágy, amit magyar turizmusnak és országimázsnak illik címkézni, nem a folyót szántó lélekvesztők közveszélyesen csotrogány volta, nem mi, nem mi, dehogy mi, hanem az ukrán kapitány.
A kormánysajtóban az a jó, hogy mindenre kiterjed az erkölcsi fölénye, ilyenformán hosszasan részletezi azt is, hogy az előző nagy dunai hajókatasztrófát (a Dömös 1951-es elsüllyedését) „Rákosiék agyonhallgatták”. Ja, azok a cudar Rákosiék. Most szerencsére nem az agyonhallgatás van műsoron, ez a 21. század, de ami történik, az mégis ugyanaz vagy rosszabb: az elbujdosás, a menekülés a felelősség elől, a csillagok lehazudása az égről, a másikra mutogatás. Mindebben az sem zavar senkit, hogy az elmúlt egy hét alatt milyen szörnyű képet állítottak ki erről az országról – nemcsak a tragédiától legjobban sújtott, hüledező Dél-Korea, de az egész világ számára is.
