Odalép egy pasas, régi ismerősként üdvözli a művészt, meg amúgy is híres ember, a művész is pontosan tudja, hogy kicsoda. Azt mondja a pasas, hogy megvenném a képet, hadd röhögjek én is. Márpedig a művész abból él, hogy eladja a képeit, ez a világ – szerintünk is helyes – rendje. Kérdi is a pasas, hogy mennyiér’ adod. Mondja a művész, hogy egy kavicsért. Már röhög a pasas is, s azt mondja, hogy adok egy kavicsot meg gombot is, bár a gomb törött. A művész megörül az ölébe hulló javaknak, s el is dicsekszik mindjárt fűnek-fának, hogy többet adott, mint amennyit kért. Az ipse fogja a képet, hazaviszi, és felhívja a haverját, történetesen azt a krapekot, aki a festményen paprikajancsinak kiöltözve táncol, s mondja neki, hogy van egy ajándékom a számodra, gyere, siess! Megérkezik a pofa, mutatja neki a képet, ez te vagy, megvettem, neked adom. Nézik, és egyre hangosabban kacagnak. És mennyiért vetted, kérdezi már-már fuldokolva a paprikajancsi. Egy kavicsért meg egy anyaghibás gombért. Egy pillanatra elkomolyodnak, ja, kábé ennyibe kerülnek… De a komolyság elillan, immár ellenállhatatlanul tör fel belőlük az őszinte, felszabadult derű.
Amit elmeséltünk, merő fikció. A valóság ezzel szemben az, hogy L. Simon László államtitkár megvásárolta Máriás Béla, a budapesti félunderground népszerű DrMáriásának festményét, melyen a piros hóesésben korcsolyával piruettező, vadászkosztümbe bújt Lázár János látható. Az ára valahol félmillió forint körül volt, L. Simon Máriás sajtónyilatkozata szerint többet fizetett, mint amit a művész kért tőle. Láttunk már ilyet, nem is olyan régen, az Orbán család és híveik vásároltak nagy számban Nagy Kriszta Orbán Viktort ábrázoló képeiből.
500 ezer forint sok pénz – majdnem minden lehetséges nézőpontból. Sok ennivalót lehet venni belőle, kigazdálkodható belőle viszonylag hosszú ideig a lecsökkentett rezsi. Annyi olajfestéket lehet venni rajta, hogy leszakad az ember keze, mire hazaér vele. Magyarország lakosainak többsége hónapokig dolgozik ennyiért. Ám ezzel együtt van egy szempont, melyből nézvést nagyon is piaci alapon rohadt kevés pénz ez a félmilla. Ha egy pálya árát csengetik ki vele. Ha a művészt árazzák be vele. Akkor bagó.
Akkor hazamegy L. Simon, s azt mondja, megvettem DrMáriást. S tisztán látja önhelyzetét. Mert DrMáriás, aki saját bevallása szerint a fasz tudja, mióta, de jó rég fest már politikusokról képeket, megfesti a következő képét, mondjuk a Mézeskalácsházban Guccit pörgető Habony Árpádról, de azon már nem lesz semmi kacagnivaló, lévén az ügymenet hótiszta. A művész áll büszkén a képe mellett, s várja, hogy nyíljon az ajtó, s jöjjön valaki az ötszázassal. Nagy Kriszta feltehetően a napokban festette meg háromezredik matyómintás Orbánját. Oké, ez rendben is van így. Más meg lámpaernyőket készít. Csak valami itt elment a levesbe. Ötszázért.
Jön a csóka, mennyi a kép? Ötvenmillió. Ha megveszi (úgyse veszi), akkor tiszta minden, volt az a pénz, de nem adtam olcsón a bőröm. Ha nem veszi, még az utókor is hálásan röhög rajta meg a haverján. A festő meg bemasírozik a pantheonba vagy a művészet aranylapjaira. Így viszont csak az Arany Oldalakra masírozik. Egy gombért meg egy kavicsért, miközben mi mindannyian megint szegényebbek lettünk valamivel. S nem is feltétlenül azért, mert az ürge a mi pénzünkből vette a képet. Persze, azért is.
