Ez a kezdőképe annak a fotósorozatnak, amit a múlt héten publikált a theatlantic.com munkatársa. Alan Taylor 25 képen örökítette meg a magyar–szerb határnál zajló kétségbeesett életfutást. A képeken rendőrségi elfogás, síró gyerek, elhagyatott gyárrom Szabadka mellett, ahol a koszovóiak húzzák meg magukat a szemétkupacok között. Szomorú, nyers, igaz képek olyan emberekről, akiknek nincs helyük a világban.
Ugyanezekről az emberekről a köztévének nevezett csatorna híradója egészen más tónusban számol be. Rendőri igazoltatás közben, kikockázott arccal mutatja őket, mint a bűnözőket, az erőszaktevőket, rablógyilkosokat szokta, és hogy biztosan a frász jöjjön az ismeretlen gazemberektől a magyarra, rájuk biggyeszti a „megélhetési bevándorló” címkét. Rogán Antal a Keletibe rohan, ahonnan maguktól is elmennének a feltartóztatott koszovóiak, de nem mehetnek, mert akkor nem tudná előadni a mesét, hogy a kormány már megint megvédi az embereket. De kiktől is?
Koszovó rettenetes hely. Majd’ kétmillió lakóját 1998 és 1999 fordulóján a szerb karhatalom kis híján az utolsó szálig elűzte az otthonából – ettől a sorstól csak az mentette meg a koszovói albánokat, hogy a NATO légi hadjáratot indított az etnikai tisztogatást már nagyban kivitelező szerb hadsereg ellen. Az 1999-es fordulat, Szerbia kivonulása óta a független állammá válás nehezített pályán zajlik; és nem csak azért, mert Koszovó nemzetközi státusza rendezetlen, s Szerbia a legkevésbé sem nyugodott bele egykori tartománya elveszítésébe. Az eltelt tizenhat év „békeidő” koszovói politikája a szerbellenes partizánháború folytatása, csak éppen nem a szerbek, hanem egymás ellen – az egykori albán gerillacsapat, a Koszovói Felszabadítási Hadsereg egykori frakciói és leszerelt tagjai különféle, a szervezett bűnözéstől alig megkülönböztethető politikai formációkban vetekszenek a túlélésért. Az országnak a tavaly nyár eleji választások után hat hónapra, decemberben alakult kormánya, de az is működésképtelen. A munkanélküliség 45 százalékos, az ország felét kitevő 25 év alatti népesség körében még magasabb; a koszovóiak harmada kevesebb mint 2 euróból él naponta.
Hétköznapi, egyszerű emberek, családok kerekednek fel Németország, Ausztria és Franciaország felé, tömegesen. Embercsempészek veszik el az utolsó vagyonkájukat, a szerb hatóságok pedig segítik őket, hogy elhagyhassák a hazájukat – pénzért vagy politikai számításból, vagy mindkettőből.
Ezeknek a szerencsétlen embertársainknak még akkor is a legelemibb kötelességünk lenne valamiféle segítséget nyújtani, ha netán itt akarnának maradni Magyarországon. De eszük ágában sincs ezt tenni: Nyugat-Európába igyekeznek. Viszont álmukban sem gondoltak volna arra, hogy mennyire kapóra jöhetnek az Orbán-kormánynak, amely megrendült népszerűségének helyrebillentéséhez épp egy jól gyűlölhető csoportot keresett. Az uszítás a „gazdasági bevándorlók ellen” a Charlie Hebdo-merénylet másnapján megkezdődött, de sok kifutással ekkor nem kecsegtetett, hiszen Magyarországon nincsenek muszlim bevándorlók. A koszovói albánok éppen időben érkeztek.
Az Orbán-rendszer cinikus, napi politikai számításból védtelen nyomorultakba törli a sáros cipőjét. Nem először teszi ezt, és nem is utoljára.
