A szerk.

Lábra jöttek

A szerk.

Pár hónapos gyermekét öleli magához egy koszovói férfi, miközben Ásotthalom közelében egy nádason átgázolva próbál Szerbiából Magyarországra jutni, a baba cumija oldalt lóg.

Ez a kezdőképe annak a fotósorozatnak, amit a múlt héten publikált a theatlantic.com munkatársa. Alan Taylor 25 képen örökítette meg a magyar–szerb határnál zajló kétségbeesett életfutást. A képeken rendőrségi elfogás, síró gyerek, elhagyatott gyárrom Szabadka mellett, ahol a koszovóiak húzzák meg magukat a szemétkupacok között. Szomorú, nyers, igaz képek olyan emberekről, akiknek nincs helyük a világban.

Ugyanezekről az emberekről a köztévének nevezett csatorna híradója egészen más tónusban számol be. Rendőri igazoltatás közben, kikockázott arccal mutatja őket, mint a bűnözőket, az erőszaktevőket, rablógyilkosokat szokta, és hogy biztosan a frász jöjjön az ismeretlen gazemberektől a magyarra, rájuk biggyeszti a „megélhetési bevándorló” címkét. Rogán Antal a Keletibe rohan, ahonnan maguktól is elmennének a feltartóztatott koszovóiak, de nem mehetnek, mert akkor nem tudná előadni a mesét, hogy a kormány már megint megvédi az embereket. De kiktől is?

Koszovó rettenetes hely. Majd’ kétmillió lakóját 1998 és 1999 fordulóján a szerb karhatalom kis híján az utolsó szálig elűzte az otthonából – ettől a sorstól csak az mentette meg a koszovói albánokat, hogy a NATO légi hadjáratot indított az etnikai tisztogatást már nagyban kivitelező szerb hadsereg ellen. Az 1999-es fordulat, Szerbia kivonulása óta a független állammá válás nehezített pályán zajlik; és nem csak azért, mert Koszovó nemzetközi státusza rendezetlen, s Szerbia a legkevésbé sem nyugodott bele egykori tartománya elveszítésébe. Az eltelt tizenhat év „békeidő” koszovói politikája a szerbellenes partizánháború folytatása, csak éppen nem a szerbek, hanem egymás ellen – az egykori albán gerillacsapat, a Koszovói Felszabadítási Hadsereg egykori frakciói és leszerelt tagjai különféle, a szervezett bűnözéstől alig megkülönböztethető politikai formációkban vetekszenek a túlélésért. Az országnak a tavaly nyár eleji választások után hat hónapra, decemberben alakult kormánya, de az is működésképtelen. A munkanélküliség 45 százalékos, az ország felét kitevő 25 év alatti népesség körében még magasabb; a koszovóiak harmada kevesebb mint 2 euróból él naponta.

Hétköznapi, egyszerű emberek, családok kerekednek fel Németország, Ausztria és Franciaország felé, tömegesen. Embercsempészek veszik el az utolsó vagyonkájukat, a szerb hatóságok pedig segítik őket, hogy elhagyhassák a hazájukat – pénzért vagy politikai számításból, vagy mindkettőből.

Ezeknek a szerencsétlen embertársainknak még akkor is a legelemibb kötelességünk lenne valamiféle segítséget nyújtani, ha netán itt akarnának maradni Magyarországon. De eszük ágában sincs ezt tenni: Nyugat-Európába igyekeznek. Viszont álmukban sem gondoltak volna arra, hogy mennyire kapóra jöhetnek az Orbán-kormánynak, amely megrendült népszerűségének helyrebillentéséhez épp egy jól gyűlölhető csoportot keresett. Az uszítás a „gazdasági bevándorlók ellen” a Charlie Hebdo-merénylet másnapján megkezdődött, de sok kifutással ekkor nem kecsegtetett, hiszen Magyarországon nincsenek muszlim bevándorlók. A koszovói albánok éppen időben érkeztek.

Az Orbán-rendszer cinikus, napi politikai számításból védtelen nyomorultakba törli a sáros cipőjét. Nem először teszi ezt, és nem is utoljára.

Figyelmébe ajánljuk

Fiúk a barakkból

Andy Parker sorozata sokáig megtéveszt a cukiságával, és csak lassan virrad a nézőre, hogy más üzenet rejlik itt. Az érzékeny és nagyon is meleg Cameron Cope (a valós koránál jóval hamvasabbnak és naivabbnak tetsző Miles Heizer) rejtélyes indíttatásból úgy dönt, hogy nehéz természetű édesanyját azzal tudná a legjobban kiborítani, ha csatlakozna a tengerészgyalogsághoz.

Szellemes

Ifj. Vidnyánszky Attila „saját” Hamletjének színpadra állításához tett vállalásaiból akár már egy is túl nagynak tűnhet. Nemcsak a darab címe változott meg: az „és a többi, néma csend” válik a rendezői elképzelés alfájává és ómegájává is.

Lehetnénk jobban is

Ismerjük a híres idézetet, amelyben Rousseau a polgári társadalom megteremtését az első emberhez köti, aki „bekerített egy földdarabot és azt találta mondani: ez az enyém, s oly együgyű emberekre akadt, akik ezt el is hitték neki”.

A fájdalomdíj

A Szentháromság téren álló, túlméretezett és túldíszített neogótikus palota, az egykori Pénzügyminisztérium Fellner Sándor tervei alapján épült 1901–1904 között, de nem aratott osztatlan sikert. Túlzónak, hivalkodónak tartották; az már tényleg csak részletkérdés volt, hogy a kortárs építészethez semmi köze nem volt.

Így bomlik

Nehéz lenne pontosan belőni, hogy a Fidesz mióta építi – a vetélytársainál is sokkal inkább – tudatosan, előre megfontolt szándékkal hazugságokra a választási kampányait (1998-ban már egészen bizonyosan ezt tették). Az viszont látható pontosan, hogy e hazugságok idővel egyre képtelenebbek lettek.

„Ők nem láthatatlanok”

A Pirkadatig című krimiért 2023-ban elnyerte a legjobb mellékszereplőnek járó Ezüst Medvét. Transz színésznőként aktívan kiáll a transz emberek jogaiért és láthatóságáért – minderről és persze Tom Tykwer új filmjéről, A fényről is kérdeztük őt, amelynek mellékszereplőjeként a Szemrevaló Filmfesztiválra érkezett Budapestre.

Mindenki eltűnt

Egy Svédországban élő nyugdíjas postás, műfordító kezdeményezésére gyűjteni kezdték a nagyváradiak a magyar zsidó közösségről és tagjainak sorsáról szóló könyveket. A polcon műveik révén egymás mellé kerülnek szülők és gyerekek, akiket a holokauszt idején elszakítottak egymástól.

„Ez az identitásom része”

Megfeszített erővel vett részt az emberkereskedelem elleni küzdelemben, védett házakat vezetett, kimenekítésekben működött közre. A saját egészsége érdekében hátrébb lépett, de továbbra is dolgozik.

Vaskézzel

Az okozott kár értéke a nyomozás során még a tízszerese volt a vádiratban szereplő 6 millió forintnak. Az előkészítő ülés lehetőséget teremtett volna arra, hogy a szennyest ne teregessék ki, aztán minden másként alakult.