A szerk.

A gyávák bátorsága

A szerk.

Avval a javaslattal állt elő a minap L. Simon László kulturális államtitkár az ATV-ben, majd kisvártatva önblogján is, hogy az állami, illetve önkormányzati fenntartású kulturális intézmények vezetőit ezentúl ne pályáztatás, hanem kinevezés útján jelölje ki a fenntartója. Vagy legalábbis ne legyen neki, mármint a fenntartónak kötelessége pályázatot kiírni. Ha nincs jó jelöltje, épp kiírhat, de ne legyen kötelező.

Az ötletet lapunk nem támogatja.

Az államtitkár javasolta módszer mellett két fő érv hozható fel, valamint azok segédérvei.

Egy. A pályázatosdi képmutató, álszent dolog, a pályázatokat elbíráló bizottságok rendszerint úgyis olyan döntést hoznak – ilyen-olyan kényszerek, belátások, vesztegetések hatására –, amilyet a fenntartó, vagyis a kormány (a miniszter) vagy az önkormányzat, vagyis a „politika” tőlük elvár, hovatovább megrendel. Elvégre a bizottságokat mégiscsak – többségében vagy nem többségében – a fenntartó állítja össze. A pályázati rendszer csak a politikai akaratátvitel paravánja és a politikai mutyi intézményesítése: és minek ilyesmire, ilyen méltatlan szerepre kényszeríteni tiszteletre méltó szakelemeket (a bizottságok tagjait). Miért tegyük ki őket az általános vegzálásnak, miért ne teremtsünk inkább tiszta helyzetet, amikor is – és itt következik a második érv – a fenntartó egyértelmű politikai felelősséget vállal kinevezettjéért. Ha az utóbbi elbukik, vele hasal el az előbbi is, leváltják a minisztert, a pártját nem választják meg a következő választáson, az önkormányzati testületet pedig, ha a város egyetlen, egykor kitűnő színházát egy politikailag megbízható, ám kontár ripacs kezére játssza például, Karcagig zavarják. Ez maga a demokrácia: a nép választott képviselői hoznak döntést arról, hogy mire, ki és hogyan költse a nép pénzét. Arról nem is beszélve, hogy a kulturális intézményvezetői pályázatokat elbíráló bizottságok is csak ajánlást tesznek, melyeket a fenntartó sans gene felülbírálhat. A tökös, demokratikus politikusi magatartás ebben az esetben a közvetlen kinevezés, hisz a pályáztatás elvben sem kötelez senkit semmire, a gyakorlat szerint pedig cirkusz, színjáték – da capo al fine.

Essünk most túl a nyilatkozat esetlegességének a rögzítésén, annak a regisztrálásán, hogy L. Simon ötlete jól láthatóan a Vidnyánszky Attila kinevezését kísérő hecc mellékterméke, mely során a kormányzat súlyos sebeket kapott. Még azt is szóvá tehetjük, hogy az államtitkár érvelése kissé inkoherens. Nem lehet egyszerre azt állítani, hogy a pályázatosdi képmutató színjáték, amely előre lefagyasztott politikai döntéseket legitimál, és azt, hogy a Nemzeti Színház igazgatói pályázatát bíráló bizottság szakmai döntést hozott. (Márpedig L. Simon határozottan leszögezte, hogy ezt tette: és mi a mi végtelen birka jóhiszeműségünkben el is hisszük, hogy nem csupán a mundér, valamint a bizottsági tagok becsületét védte.)

De ez a legkevésbé érdekes most.

Eszünk ágában sincs elvitatni a kormány vagy az önkormányzat jogát a közpénzből, adott esetben sok közpénzből működtetett intézmények vezetőinek kinevezésére. Nem lenne helyes, ha néhány nem választott, felelősséggel senkinek nem tartozó szaktekintély döntene erről, legyenek bár mégoly érdemdúsak is; ha egy-egy „szakma” verhetné a csalánt más pénzével.

De a nyilvános, nyomon követhető, a nagyobb közösség által megvitatható pályázat akkor sem spórolható ki ebből a levesből.

Az ilyen pályázatok adnak ugyanis alkalmat arra, hogy egy színház, egy múzeum, egy kultúrház hivatalban lévő vezetőjének teljesítményét, és ezzel az intézmény teljesítményét, nyilvánosan mérlegre tegyük. Hogy eltöprengjünk arról: miért van? A nyilvános pályázat először az adott szakágban versenyző kulturnyikok fantáziáját mozgatja meg: gondolkodásra, az addigi gyakorlatok, kánonok, uralkodó ízlések felülvizsgálatára sarkallja őket. A nyilvános pályázat a talaj, amelyen kisarjad a kulturális innováció. A nyilvános beszédbe, amit a nyilvános pályázat és vele az eltérő elképzelések vitája keletkeztet, az érdeklődő nagyközönség is bekapcsolódik, hovatovább csak ily módon nyílik lehetősége a bekapcsolódásra. Az ugyanis, hogy a kultuszminiszter majd ezután is, pályáztatás nélkül is kikéri a „szakma” véleményét, a miniszter magánügye. Ezek magánbeszélgetések lesznek. A pályázati rendszer teremt intézményes garanciákat, törvényi kötelezettségeket arra, hogy ezek a beszélgetések mindenki szeme előtt, a placcon történjenek meg.

E procedúrának nyilván vannak kockázatai: főként a fenntartóra, hisz a döntést nyilván neki, a kormányzatnak vagy az önkormányzatnak kell meghoznia. Esetleg idejekorán bebizonyosodhat, hogy egy inkompetens, ám szívének politikailag kedves karrieristát szemelt ki magának, vagy hogy matt hülyeségeket gondol az illető intézmény szerepéről és funkciójáról. De bebizonyosodhat az ellenkezője is. És épp ez lenne a lényeg: hogy látsszék, ki kicsoda, és miért az. Ha L. Simonnak valóban az eddigi pályázati rendszer állítólagos romlottságával van baja, úgy tegyen meg mindent a megnemesítéséért. Gondoskodjon a kormány a pályázatok és a döntések nagyobb nyilvánosságáról, találjon ki valamit az összeférhetetlenségek kiszűrésére, kizárt, hogy ez annyira bonyolult legyen. Ha az a baja, hogy a politika megpróbálja befolyásolni a bizottságokat, akkor hagyja abba a befolyásolásukat. Ha L. Simon tökös akar lenni, és tiszta felelősségi viszonyokat szeretne, akkor ne olyan rendszer összeeszkábálásán igyekezzen, amely ezt a felelősséget a nyilvános vita kinyírásával, az ellenállítások elfojtásával értelmezhetetlenné és megfoghatatlanná teszi. Ha bátor akar lenni, akkor ne a gyávasághoz való jogot próbálja törvénybe iktatni.

Neked ajánljuk

Leginkább a foci

  • Toroczkay András

Apanovellák, de nem csak azok, felnövéstörténetek, kisvárosi elbeszélések, Budapest- és énelbeszélések is egyben. Az író magáról beszél, nem is kendőzi. Már a címből rögtön beugrik egy másik óriás: Lóci. Itt azonban a fiú emeli fel az apját, s állít emléket neki.

Stockholm-szindróma

Szentgyörgyi Bálint sorozatát nagyjából kétféle diskurzus övezi. Az egyik a sorozat nyilvánvaló történelmi torzításait és pontatlanságait rója fel. Itt elsősorban Hodosán Róza szociológus és Rainer M. János történész kritikái­ra gondolunk, akik az 1980-as évek ellenzéki mozgalmainak tagjaiként jogosan érezhetik, hogy saját és bajtársaik munkálkodását az alkotók nem adták vissza elég hűen. Ugyanakkor szem előtt kell tartanunk, hogy A besúgó vállaltan fikció, nem pedig dokumentumfilm.

Delfin

Van a filmben két csónakázás. Az egyik a bajai Sugovicán, az egykor kedvelt, de most néptelennek mutatkozó horgászhelyen. A gyermekkora helyszíneire visszalátogatván ismét kisvárosi lánnyá változó világhírű úszófenomén a nagypapával, ladikon haladva újra felfedezi a Duna-mellékág békességét. Máskor meg az óceánon hasít bérelt jetboaton, bálnát akar nézni – hullámokból felszökkenő delfineket lát is.

Szerelem határok nélkül

  • Nagy István

Nem lehet könnyű úgy gitározni egy zenekarban, hogy az elődöd árnyékában játszol, és folyamatosan ott van benned a félsz, hogy ha a régi srác majd egyszer vissza akar jönni, téged azonnal lapátra tesznek. Ez történt Josh Klinghofferrel, aki 2009-ben csatlakozott a Red Hot Chili Peppershez, és kereken tíz évig volt az együttes gitárosa. 

Biztonsági játék

Az utóbbi két évtizedben kevés olyan emlékezetes betoppanás volt a könnyűzene világába, mint a kanadai Arcade Fire 2004-es debütáló nagylemeze. A tragédiák árnyékában fogant Funeral katartikus sodrása és hiperérzékenysége pillanatok alatt hírnevet és rajongókat szerzett a zenekarnak, még olyan hírességeket is, mint David Bowie vagy David Byrne. A debütáló album pillanatok alatt vált hivatkozási ponttá, ami alighanem a szedett-vedett megjelenésű zenekart lepte meg a leginkább.

Miért hiányzik?

  • Csabai Máté

Nem lehet erről a kiadványról szokványos kritikát írni. Nem csupán Kocsis Zoltán ikonikus, de azért a színpad széléről olykor kibeszélt személye miatt, hanem azért, mert a huszonhat lemezen csupa olyan mű és életmű szerepel, amelyek játékmódjáról, megítéléséről interjúkban, szemináriumokon sokat megosztott a zongoraművész.

Minden színész csiga

„Tragédiának nézed? Nézd legott / Komé­diá­nak, s múlattatni fog” – idézi Katona László Az ember tragédiáját az előadás végén, amelynek alcíme is van: Etűdök színházi világunk állapotjáról. A Nézőművészeti Kft. egy rendkívül szórakoztató, elsőrangú kabarét csinált a színészek mindennemű kiszolgáltatottságáról és az abuzív rendezőkről.

Rejtvényfejtés

Legendás hely volt a Bartók 32 Galéria a kilencvenes években, magyar és külföldi kortárs kiállításokkal. Csak egy „probléma” volt vele (akárcsak a Liget Galériával), hogy a fenntartója és tulajdonosa az önkormányzat volt. A majdnem 100 négyzetméter alapterületű helyszín, s a modern művek ottani bemutatásának ellehetetlenítését az első Orbán-kormány művészetpolitikájának „köszönhetjük”, bár kétségtelen, hogy a múltba révedő magyarosch műalkotás fogalmát addigra jól beleültették az embe­rek fejébe.

Minden változatlan

  • Balogh Magdolna

A fejlődés- vagy karrierregényként induló mű egy drezdai antikvárius, Norbert Paulini alakját állítja a középpontba: a szerző „a szellem emberének” akar emléket állítani. Paulini a hetvenes–nyolcvanas években különleges hírnévnek örvendő boltot működtetett, amelyben egy kis szellemi kör is otthonra talált, s az elbeszélő is a törzsközönségéhez tartozott.

A zöld-fehér polip

Megalakul az ötödik Orbán-kormány, és itt most azt kéne találgatnunk, hogy Kásler távozása, Csák bevonása, Lázár és Navracsics visszatérése, meg néhány minisztérium szétszedése, átalakítása mi mindenre utalhat, s mindebből milyen új politikai irányra számíthatunk – de tizenkét év orbánizmus után nem hinnénk, hogy mindennek nagy jelentősége volna. Voltaképpen még a totális eszementséget tükröző húzás, az egészségügy és – főleg – a közoktatás betolása a karhatalmi minisztérium alá sem meglepő a NER államigazgatási track recordjának ismeretében.

Orbán Viktor két beiktatása

„Az Isten kegyelméből nekünk adott megbízatás mindig túlmutat rajtunk. Azokra, akiknek a javát kell szolgálnunk, de még ennél is tovább mutat arra, akitől a feladatot végső soron kaptuk és akinek a dicsőségét szolgálhatjuk. Ez a mai nap üzenete mindannyiunknak” – mondta Balog Zoltán, a rendszer egyik sokat próbált főpapja a Kálvin téri református templomban, a Novák Katalin államfői beiktatása alkalmából rendezett ökumenikus szertartáson. Szavai üresen pattogtak a templom kövén, s talán a térre is kigurultak, hogy ott pukkanjanak szét, mint sok színes szappanbuborék.