Avval a javaslattal állt elő a minap L. Simon László kulturális államtitkár az ATV-ben, majd kisvártatva önblogján is, hogy az állami, illetve önkormányzati fenntartású kulturális intézmények vezetőit ezentúl ne pályáztatás, hanem kinevezés útján jelölje ki a fenntartója. Vagy legalábbis ne legyen neki, mármint a fenntartónak kötelessége pályázatot kiírni. Ha nincs jó jelöltje, épp kiírhat, de ne legyen kötelező.
Az ötletet lapunk nem támogatja.
Az államtitkár javasolta módszer mellett két fő érv hozható fel, valamint azok segédérvei.
Egy. A pályázatosdi képmutató, álszent dolog, a pályázatokat elbíráló bizottságok rendszerint úgyis olyan döntést hoznak – ilyen-olyan kényszerek, belátások, vesztegetések hatására –, amilyet a fenntartó, vagyis a kormány (a miniszter) vagy az önkormányzat, vagyis a „politika” tőlük elvár, hovatovább megrendel. Elvégre a bizottságokat mégiscsak – többségében vagy nem többségében – a fenntartó állítja össze. A pályázati rendszer csak a politikai akaratátvitel paravánja és a politikai mutyi intézményesítése: és minek ilyesmire, ilyen méltatlan szerepre kényszeríteni tiszteletre méltó szakelemeket (a bizottságok tagjait). Miért tegyük ki őket az általános vegzálásnak, miért ne teremtsünk inkább tiszta helyzetet, amikor is – és itt következik a második érv – a fenntartó egyértelmű politikai felelősséget vállal kinevezettjéért. Ha az utóbbi elbukik, vele hasal el az előbbi is, leváltják a minisztert, a pártját nem választják meg a következő választáson, az önkormányzati testületet pedig, ha a város egyetlen, egykor kitűnő színházát egy politikailag megbízható, ám kontár ripacs kezére játssza például, Karcagig zavarják. Ez maga a demokrácia: a nép választott képviselői hoznak döntést arról, hogy mire, ki és hogyan költse a nép pénzét. Arról nem is beszélve, hogy a kulturális intézményvezetői pályázatokat elbíráló bizottságok is csak ajánlást tesznek, melyeket a fenntartó sans gene felülbírálhat. A tökös, demokratikus politikusi magatartás ebben az esetben a közvetlen kinevezés, hisz a pályáztatás elvben sem kötelez senkit semmire, a gyakorlat szerint pedig cirkusz, színjáték – da capo al fine.
Essünk most túl a nyilatkozat esetlegességének a rögzítésén, annak a regisztrálásán, hogy L. Simon ötlete jól láthatóan a Vidnyánszky Attila kinevezését kísérő hecc mellékterméke, mely során a kormányzat súlyos sebeket kapott. Még azt is szóvá tehetjük, hogy az államtitkár érvelése kissé inkoherens. Nem lehet egyszerre azt állítani, hogy a pályázatosdi képmutató színjáték, amely előre lefagyasztott politikai döntéseket legitimál, és azt, hogy a Nemzeti Színház igazgatói pályázatát bíráló bizottság szakmai döntést hozott. (Márpedig L. Simon határozottan leszögezte, hogy ezt tette: és mi a mi végtelen birka jóhiszeműségünkben el is hisszük, hogy nem csupán a mundér, valamint a bizottsági tagok becsületét védte.)
De ez a legkevésbé érdekes most.
Eszünk ágában sincs elvitatni a kormány vagy az önkormányzat jogát a közpénzből, adott esetben sok közpénzből működtetett intézmények vezetőinek kinevezésére. Nem lenne helyes, ha néhány nem választott, felelősséggel senkinek nem tartozó szaktekintély döntene erről, legyenek bár mégoly érdemdúsak is; ha egy-egy „szakma” verhetné a csalánt más pénzével.
De a nyilvános, nyomon követhető, a nagyobb közösség által megvitatható pályázat akkor sem spórolható ki ebből a levesből.
Az ilyen pályázatok adnak ugyanis alkalmat arra, hogy egy színház, egy múzeum, egy kultúrház hivatalban lévő vezetőjének teljesítményét, és ezzel az intézmény teljesítményét, nyilvánosan mérlegre tegyük. Hogy eltöprengjünk arról: miért van? A nyilvános pályázat először az adott szakágban versenyző kulturnyikok fantáziáját mozgatja meg: gondolkodásra, az addigi gyakorlatok, kánonok, uralkodó ízlések felülvizsgálatára sarkallja őket. A nyilvános pályázat a talaj, amelyen kisarjad a kulturális innováció. A nyilvános beszédbe, amit a nyilvános pályázat és vele az eltérő elképzelések vitája keletkeztet, az érdeklődő nagyközönség is bekapcsolódik, hovatovább csak ily módon nyílik lehetősége a bekapcsolódásra. Az ugyanis, hogy a kultuszminiszter majd ezután is, pályáztatás nélkül is kikéri a „szakma” véleményét, a miniszter magánügye. Ezek magánbeszélgetések lesznek. A pályázati rendszer teremt intézményes garanciákat, törvényi kötelezettségeket arra, hogy ezek a beszélgetések mindenki szeme előtt, a placcon történjenek meg.
E procedúrának nyilván vannak kockázatai: főként a fenntartóra, hisz a döntést nyilván neki, a kormányzatnak vagy az önkormányzatnak kell meghoznia. Esetleg idejekorán bebizonyosodhat, hogy egy inkompetens, ám szívének politikailag kedves karrieristát szemelt ki magának, vagy hogy matt hülyeségeket gondol az illető intézmény szerepéről és funkciójáról. De bebizonyosodhat az ellenkezője is. És épp ez lenne a lényeg: hogy látsszék, ki kicsoda, és miért az. Ha L. Simonnak valóban az eddigi pályázati rendszer állítólagos romlottságával van baja, úgy tegyen meg mindent a megnemesítéséért. Gondoskodjon a kormány a pályázatok és a döntések nagyobb nyilvánosságáról, találjon ki valamit az összeférhetetlenségek kiszűrésére, kizárt, hogy ez annyira bonyolult legyen. Ha az a baja, hogy a politika megpróbálja befolyásolni a bizottságokat, akkor hagyja abba a befolyásolásukat. Ha L. Simon tökös akar lenni, és tiszta felelősségi viszonyokat szeretne, akkor ne olyan rendszer összeeszkábálásán igyekezzen, amely ezt a felelősséget a nyilvános vita kinyírásával, az ellenállítások elfojtásával értelmezhetetlenné és megfoghatatlanná teszi. Ha bátor akar lenni, akkor ne a gyávasághoz való jogot próbálja törvénybe iktatni.
