Vagy épp ellenkezőleg.
Vegyük először a porhintést.
A kormány a decemberi tiltakozások kirobbanása óta mindent megtett 1. a tiltakozók felszalámizása, azaz a különféle hallgatói és oktatói érdekképviseletek egymás ellen fordítása, és 2. a kínos, tüntetéseket provokáló kérdések újratárgyalásának elkerülése érdekében. A megállapodás mindkét pályán döntetlennel ért véget: a HÖOK ígéretet kapott arra, hogy ún. felsőoktatási kerekasztal alakul, amelyen vagy részt vehet a többi hallgatói és diákszervezet, vagy nem, és amelyen lesz szó például a hallgatói szerződésekről is.
Mondjuk erre azt, hogy a felek félidőben döntetlennel vonultak az öltözőbe, de a döntetlen a kormánynak jó. A hallgatói szerződések ugyanis érvényben vannak, és a felsőoktatási intézmények finanszírozásáról a kormány fog nemsokára dönteni. Ha a kormány netán arra gondol, hogy ki se jön a második félidőre, és például elszabotálja ezt a kerekasztalt, akkor lehet és kell is megint tüntetni, és viccesen szidalmazni őket az utcán.
A kormány visszaállítja a rektorválasztás korábbi rendszerét. Igen, ezt bekapták: de nagy engedményt evvel sem tettek. Hiszen a rektorválasztás korábbi rendszerének visszaállítása önmagában vajmi keveset segít az egyetemi autonómia reparálásában akkor, amikor szinte minden döntési jogkör a minisztériumba került, kézi vezérelt a finanszírozás, az önálló egyetemi forrásszerzést pedig szinte ellehetetlenítették.
Azt a minisztériumi ígéretet, hogy majd segítik a hátrányos helyzetű családok gyerekeinek továbbtanulását, üdvözöljük, de nem hiszszük el. Ne legyen igazunk.
Van viszont a megállapodásnak egy dupla fenekű pontja.
Az aláírók tudomásul veszik, hogy immár nincsenek "felülről tervezett keretszámok"; aztán a miniszter a megállapodás mellékletében bizonyos szakokon ponthatárokat állapít meg. Azok a felvételizők, akik ezt elérik, tandíj nélkül tanulhatnak. Az ominózus 16 szakon - gazdasági képzések, jog, kommunikáció, andragógia stb. - megállapított ponthatárok olyan magasak (zömükben 460-470 között, az elérhető 500-ból), hogy így valószínűleg csak nagyon kevesen juthatnának be a tandíjmentes képzésre. A megállapodás szövege viszont azt is tartalmazza, hogy a kormány "az elsőhelyes jelentkezők 10-20 százaléka számára" "törekszik" állami ösztöndíjas helyet biztosítani. Mivel a legnépszerűbb szakokról van szó (az ösz-szes jelentkező fele ezekre akar bejutni), ilyen képzésekre évente átlagosan kétszer annyian jelentkeznek, mint ahányat felvesznek. Az elsőhelyes jelentkezők 10-20 százaléka tehát a felvettek 20-40 százalékát jelentheti - ekkora lenne a tandíj nélkül tanulók aránya. Ez nem olyan kis szám: a preorbáni időkben ezeken a szakokon átlagban ugyan 40-50 százalék volt a tandíjmentesek részaránya, de tavaly már csak kevesebb mint 10 százalék; az eredeti szándék szerint ez lett volna idén nulla. Bár a megállapodás mellékletében szereplő ponthatárokból a 10-20 (20-40) százalékosnál valószínűleg jóval kisebb arányú tandíjmentesség következne, már el is hangzott, hogy ebben az esetben lejjebb viszik a miniszteri ponthatárokat.
Azaz: a miniszter - a ponthatárok segítségével - keretszámokat állapít meg, bár azok, természetesen, nincsenek is. A ponthatárosdi nem más, mint a keretszám nélküli keretszámok rendszere: az elképzelt keretszámok megvalósulásának megfeleltethető ponthatárt próbálja meg a minisztérium előre megtippelni, és ha nem sikerül, hát utólag módosítja majd a ponthatárt. A tandíj nélküli tandíj országában ilyesmin már rég nem érdemes csodálkozni - de kinek lesz ez jó? És van-e bármi értelme?
Azt ugyanis nem tudjuk, hogy lesz-e rá pénz. Egy darab államilag finanszírozott hely költségeit mindeddig az intézmények számolták ki, a kormány pedig - miután elhitte ezt a végeredményt - szorzott, és utalt. Ha nem hitte el, a felek előtte alkudoztak. Most csak azt tudjuk, hogy az egyetemeknek sok államilag finanszírozott diákot kell majd felvenni. Adott esetben a fizetős - önköltséges - diákok rovására (hiszen a kapacitásaik végesek). De nem tudjuk, és az intézmények sem tudják, hogy miből fogják őket okítani. Ki állja majd a számlát? Senki nem tud semmit a tandíjmentes férőhelyek intézmények közötti elosztásáról sem, vagy az elosztás módszeréről. Önköltséges helyek nélkül honnan lesz pénzük az egyetemeknek, ha pedig mindenki után megfelelően fizet az állam, akkor az államnak honnan lesz pénze? A HÖOK-kal folytatott tárgyalások, a politikai kármentés díszletei aligha fedhetik el, hogy a káosz immár a komplett magyar felsőoktatás működését veszélyezteti - mely káosznak egy kútfője és egy oka van, az tudniillik, hogy Orbán Viktornak 2008-ban muszáj volt széjjelvernie a szocialista-szabaddemokrata kormányok kevés jól kitalált, jól árazott, méltányos és működőképes projektjeinek egyikét, a mindenki által fizetendő kevés tandíjra alapuló felsőoktatási szisztémát.
A hallgatók és az egyetemek egyik követelése mindenesetre teljesült most, legalább látszólag: lesz államilag finanszírozott képzés azokon a szakokon is, amelyeken Orbán két hónapja még nem akarta, hogy legyen. De evvel még semmi nincs elintézve. Az igazi vitát - a felsőoktatás finanszírozásáról és a tandíjról szólót - a kormány elnapolná, az se baj, ha örökre; addig is úgy vállal kötelezettségeket, hogy nem vállal, viszont megpróbálja az ellenfeleit sakkban tartani, illetve egymás ellen kijátszani.
Ha hagyják.
