Trump elnök úr július közepén üzente ezt négy színes bőrű demokrata képviselőnőnek. A négyük közül három (Rashida Tlaib, Ayanna Pressley és Alexandria Ocasio-Cortez) az Egyesült Államokban született, és a negyedik (Ilhan Omar) is amerikai állampolgár – de hát az ilyen részletek, hogy ki hol látta meg a napvilágot vagy kinek milyen az állampolgársága, a Blut und Boden rasszizmust soha nem szokták érdekelni.
Az eset, és a tweetek kiváltotta botrány részleteire egy másik, közeles alkalommal még visszatérünk, most csak annyit jegyeznénk meg, hogy a maga módján ötletes és hatékony politikai húzás volt ez – még ha innovációnak a fajgyűlölő nyelvet nem is neveznénk. A négy képviselőnő a demokraták radikális baloldali szélén motorozik, kisebb-nagyobb távolságra a saját pártjuk centrumától, mely iránt ráadásul intenzív gyanakvással viseltetnek (ne nevezzük mindjárt ellenségességnek), az egyikük sajnálatos módon néha még el is zsidózza magát (majd úgy tesz, mint aki nem érti, hogy zsidózott épp). Azt pedig el tudjuk képzelni, hogy mindennek tudatában a Demokrata Párt mainstream szavazói és támogatói némi idegenkedéssel nézik őket – ehhez képest Trump rasszista tweetje után most nekik kell megvédeniük őket (nekik is). Becsületükre legyen mondva, védik is – de hogy ettől egyszerűbb lett a Demokrata Párt amúgy is zaklatott belső élete, azt biztosan nem mondhatjuk. Trump szándéka éppen ez lehetett: a konkolyt hinteni, a maga erejéből és lehetőségeiből kitelőn a vele ellenséges szavazótábort felszabdalni, elbizonytalanítani, otthon tartani, a politikusait egymás ellen fordítani, elszigetelni, megsemmisíteni. És mert ezeket a politikusokat, és mindenekelőtt a Trump-ellenes választói masszívumot valós ideológiai és egyéb különbségek szabdalják, a vállalkozás nem is reménytelen. Ha még ehhez hozzászámítjuk azt, hogy Trump támogatottsága meglepően stabil maradt elnöksége két és fél éve alatt – inkább 40 százalék fölött, mint alatt –, amin az elnök kisebb-nagyobb botrányai és ballépései sem változtattak, akkor ijesztően ismerős képet kapunk.
Van a teljes szavazói korpusz harmada (plusz-mínusz 8–10 százalék: de mindenképp kevesebb, mint a fele), amely nem is annyira vagyoni vagy osztályhelyzete, mint inkább érzelmi rögzültségei, a múltról alkotott képzetei, általános világnézete szerint választja meg politikai otthonát; s e világnézet uralkodó eleme az etnikai, felekezeti, faji összetartozás nem ritkán fanatizmusig vitt igénye. E preferenciák mögött a megengedőbb értelmezés szerint különféle félelmek rejlenek – a félelem a lecsúszástól, az idegentől, a mástól és a másiktól, a női nemi szervtől –, a kevésbé megengedő szerint csak a pőre agresszió, a készség a másik ember letaposására. E populáció politikai választásait nem a hétköznapi értelemben vett racionalitás, s nem is okvetlenül saját anyagi jóléte jegyében teszi meg; jellemzője továbbá az értetlenség, rosszabb esetben a megvetés a megegyezésen alapuló, azaz a kisebbségek jogait, általános kellemes életérzését, testi épségét intézményesen is szavatoló demokrácia formái iránt.
Ez a monolit tömb – minthogy a szavazói korpusznak csak a relatív többségét teszi ki – önmagában még nem lenne elég a törvényhozói és a végrehajtó hatalom megszerzéséhez, majd kisajátításához. Akkor viszont, ha a vele szemben álló erők kellően töredezettek – és miért ne lennének azok, pláne, ha össze is törögetik őket –, váratlan távlatok nyílhatnak politikai reprezentánsai előtt. Hogy milyenek, arról ebben az országban nagyon nem kell senkinek magyarázni; de a no-deal Brexitnek sincs 45 százaléknál nagyobb támogatása Nagy-Britanniában, és mégis előfordulhat, hogy erre ébredünk november 1-jén, akár úgy is, hogy Boris Johnson csapata előtte megnyeri az előrehozott választást. Tudunk olyan példát, ahol a közép sikeresen ellenáll – Szlovéniában hiába nyeri rendre a választásokat a Fidesz testvérszervezete, Janez Janša SDS-e, kormányt nem tud alakítani –, és olyat is – Lengyelország –, ahol épp most packázzák el a demokratikus erők ezt az esélyt. Érdekesség, hogy a magyar kormányfő épp a minap igyekezett valamiféle elméleti igazolását elővarázsolni annak, hogy miért is helyes és kívánatos, ha ez a szóban forgó kisebbség politikai teljhatalmat kap – a nehezen követhető, ám minden bizonnyal magvas tusványosi expozéból annyi biztosan leszűrhető volt, hogy ehhez csak nem létezőnek kell tekinteni a nemzet, a politikai közösség ránk semmiképpen nem szavazó, nagyobbik részét. Onnantól megy minden, mint a karikacsapás. Mindezzel együtt óvakodnánk attól, hogy a fasizmusra fogékony egyharmad totális hatalomátvételét világtendenciának tüntessük fel: egyelőre glóbuszunk demokratikus országai közül csak néhányat pécézett ki a sors e szomorú kísérlet terepéül. A fene se érti, hogyan keveredett ebbe a társaságba az Egyesült Államok. Igaz, miatta nem is aggódunk annyira.
