A kancellár pártja, a CDU (Kereszténydemokrata Unió) elveszített 55 helyet a szövetségi parlamentben, amihez ha hozzácsapjuk bajor appendixük, a CSU (Keresztényszociális Unió) 10 elvesztett székét, valóban jelentős, 9 százalékpont körüli visszaesést regisztrálhatunk. Mielőtt azonban könnyeket hullajtanánk a kereszténydemokratákért, jegyezzük meg, hogy a veszteségeik az egészen kiváló 2013-as eredményeikhez viszonyítva jelennek meg most, amikor pedig úgy 8 százalékpont körül javítottak a 2009-es eredményeiken; ha tetszik, visszalengett helyére az inga (a modern Németország történetében legjobb eredményüket 1990-ben, az újraegyesítés lázában érték el, 43 százalék fölé kúszva). Mindezzel együtt a diadalmenet kétségkívül elmaradt, s aligha vigasztalhatja a kancellárt, hogy a CSU bukta duójukból a nagyobbat, soha nem voltak ennyire lenn. A Bajorországban elért 38 százalékuk hallatán alighanem maga Franz-Josef Strauss is felkeresi a gyengélkedőt a pokolban. Ezen – a párt történetében méltán szégyenletesnek nevezhető – eredmény viszont némi szépségflastrommal is szolgálhat az AfD (Alternative für Deutschland; finoman szólva is a nettó széljobb) kétségtelen sikere miatt borongóknak: Bajorország a menekültválság frontországa, s a CSU ameddig lehetett, szembe is helyezkedett a szövetségi (egyszersmind európai) menekültpolitikával, nem csupán retorikában, de egészen a Nagy Testvér többszöri zsarolásáig ragadtatva magukat. S most meg kaptak az arcukra. Ugyanakkor az elbitangolt 10 százalékuk nagy valószínűséggel egyenest az AfD-hez szaladt, mondván, mégsem ment elég messze a CSU. A masszívan menekültellenes protestpárt így Bajorországban is szállította az országos átlagot jelentő bronzérmet (a hagyományosan második SPD-től alig lemaradva).
S ezzel tulajdonképpen el is értünk a mostani választás egyetlen igazán égető kérdéséhez: mi lesz most, hogy Németország törvényhozásában a 2. világháború óta először ismét ott ül több mint 90 képviselővel (a 709-ből: nincs még egy ilyen népes törvényhozás Európában) egy markánsan szélsőjobboldali, s ne szépítsük, egynémely náci húrok megpengetésétől sem minden esetben idegenkedő párt. A kialakult helyzet felette érzékeny voltát jelzi az is, hogy az AfD nagyon új párt, 2013-ban alapította Frauke Petry (róla rögtön lesz még szó), ilyenformán rakétasebességgel fészkelt el a németországi nagypolitikában. A tizenhat tartományi törvényhozásból tizenháromban már szereztek képviseletet, ahol jól-rosszul, leginkább élénken muzsikálnak: tolják a magukét, a nekünk von Haus aus oly ismerős véresszájú migránsozást (emellett tán még az ugyancsak látványos elitellenességük említhető irányvonalukként, de az minden új pártra jellemző: akik eddig csinálták, rosszul csinálták). Mindezt immár az alapító nélkül. Frauke Petry azzal indokolta hirtelen, de nem váratlan felállását, hogy a beakadt menekültezés helyett ő szakpolitikákat akar vinni, amit fordíthatunk úgy is, hogy én nem vagyok náci, én politikus vagyok. De szövetségi szinten követője nem lévén, a kérdés változatlan: mi lesz Németországgal így?
Egyelőre csak mozaikdarabkák ismertek a válaszból, azok pedig nem olyan rémisztők, mint egyáltalán kimondani a tényt, nácik vannak Németország törvényhozásában.
Angela Merkel lesz a kancellár, de nem nagykoalíció lesz, hanem a választás másik, ám jóval kevesebbet emlegetett nagy nyertesével, a parlamenti helyüket mindjárt 10 százalék fölé emelve visszaszerző szabaddemokratákkal (FDP) és az állásaikat viszonylag stabilan őrző zöldekkel (Bündnis90/Die Grünen) kormányoz majd együtt. E két formáció ugyan nem különösebben szenvedheti egymást, de voltak már megbízható koalíciós partnerei a CDU-nak (meg mindenkinek, aki szembejött: az SPD-nek).
Így az ellenzék vezető ereje nem az AfD lesz, hanem a régi nagysága visszaszerzéséért feltehetően sívó oroszlánként küzdő szocdem párt. Ahhoz, hogy akár csak halványan is, de váltópártként gondolhassanak rájuk a koalíciós ügymenettől megcsömörlött szavazóik, nos, rengeteget kell teperniük. S ebbéli igyekezetük valamennyire bizonyosan elhomályosítja a kisebb ellenzéki erők, az AfD és a Baloldal (Die Linke, a keleti utódpárt) parlamenti erőfeszítéseit is. A szocdemek megerősödése pedig nyilvánvalóan jót tenne az egész országnak. Efféle irányt mutatnak a választási eredmények ismeretében végzett közvélemény-kutatások is: a többség helyesli, hogy Merkel lesz továbbra is Németország vezetője, helyesli, hogy azokkal köt koalíciót, akikkel tényleg köt, s még egy ezeknél is jóval nagyobb többség tartja módfelett kívánatosnak, hogy a komcsik meg a nácik maradjanak a jövőben is szigorú politikai karanténban.
Mindezeket összegezve tehát nem kell különösebb rémeket látni Németország és Európa jövőjét illetően, ellesznek eztán is. S persze örülhet a magyar kormány is, végtére is Merkelért imádkoztak, s a hozzájuk hasonló disznók is domborítottak rendesen – de Magyarországra nézve mégis borús képet mutat ez az eredmény. Igen, Kelet-Németország miatt. Ott kúszott helyenként 30 százalék fölé az AfD, s ott éli világát a Linke is. Ott értenek csupán a populizmusból sokan. Márpedig, ha Németország negyed század alatt nem bírta felemelni önnön keleti fertályát, mi hogyan fogjuk végre felemelni saját magunkat?
