A szerk.

A láthatatlanok

A szerk.

1980. Moszkva az olimpia lázában ég, gőz­erővel folyik a készülődés a világbéke ezen nagy seregszemléjére, épülnek a stadionok, fejlődik az infrastruktúra, csillog-villog az utcákon minden.

Csak a diverzánsok állítanak mást, a Szabadság Rádió például bemondja, hány csavargót, huligánt, bűnözőt, kallódó gyereket (!) internáltak a fővárosból, hogy jelenlétük ne rontsa az oly kedvező összképet… Nyilván az a pár szerencsétlen flótás sokkal jobban rontotta volna, mint mondjuk az a hatvanöt ország, amely Afganisztán szovjet lerohanása ellen tiltakozván bojkottálta végül az olimpiát. Ők magukra vessenek, a moszkvai utcákon viszont nem grasszált egyetlen kétes elem sem.

Közeledik a karácsony, a távirati irodához, lám, be is futott az Emberi Erőforrások Minisztériumának (Emmi) ilyenkor menetrendszerűnek mondható cáfolata. Mi? Az ételosztást? Korlátozni? Ellehetetleníteni? Dehogyis! Hát, nekünk pont az a szívünk csücske, amikor degeszre zabálják magukat az ingyenélők a mi saját minisztériumi pénzecskénkből! Sőt, „korábban nem látott mértékű”, 34 milliárdos összegből lehet immár megküldeni a rászorulókat, naponta átlagosan 85 ezer adag ételt osztottunk, négy éven át 4 ezer hajléktalan minden hétköznap kapott már egy adag meleg ételt, s csak eztán jön a desszert, satöbbi, satöbbi, töltekeztek, dőzsöltök. E kánaáni állapotokat felfestő közleményével az Emmi azon sajtóhírekre reagált, azokat „cáfolta”, amelyek szerint az állam mára gyakorlatilag ellehetetlenítette a civil szervezetek számára az ételosztást. „Elkészítette az ételosztások rendjét szabályozó miniszteri rendelet módosítását az Emberi Erőforrások Minisztériuma, a javaslatot most egyeztetik más tárcákkal” – írta például a Népszava. Erre mondja az Emmi, hogy nem szigorítanak, hanem bővítenek benne, amit azzal igyekszik igazolni, hogy eddig is két kézzel szórták a pénzt az etetésre. Jobb helyeken az ilyesmit nevezik mellébeszélésnek vagy terelésnek.

Mert a helyzet valójában az, hogy az ételosztás, mint minden közterületen végzett, hely­igényes tevékenység, közterület-foglalási engedélyhez kötött. S számos civil szervezet illetékese pont arról tájékoztatta az elmúlt napokban-hetekben a sajtót, hogy az önkormányzatok rendszeresen megtagadják a vonatkozó engedélyek kiadását. Erre persze nem tér ki az Emmi álnokul melldöngető közleménye, hisz’ nem az ő (kemping)asztaluk. Viszont ez a lényeg, s nem is a hétfői újságcikközön vagy az arról szóló múlt heti debreceni hírek óta (miszerint a város megadóztatná a köztereken tartott ételosztást), hanem sokkal régebb óta. A 2014-es választások előtt már Budapesten a Magyar Máltai Szeretetszolgálat a saját ingatlanának az udvarán osztotta az ételt, mert addigra a főváros gyakorlatilag kiszorította minden korábban frekventált helyről az ételosztókat. De ma sem jobb a helyzet: lehet ételt osztani, kedves, drága jó civilek, minden szerdán hajnali négykor a János-hegyi kilátóban… izé, kell leadni a területfoglalási engedély iránti kérelmet, három példányban, aztán majd meglátjuk.

Mert ez a történet ugyan nem szól másról, csak arról az ősrégi, a moszkvai játékoknál jóval korábbi felismeréséről az embernek, hogy ami nem látszik, az nincs is. Ugyanarról szól, mint a hajléktalanok elűzésére szolgáló betontüskék a metróállomások mellett. Nem szól másról, csak arról, hogy felköttetem a lordmajort, ha bosszant bármi nesz. Nem szól másról, csak néhány cinikus politikus trükkjeiről. Nehogy má’ a sok csóringer megint a Corvin áruháztól az Uránia moziig álljon tömött sorokban a töltött káposztáért, s azt mutogassa a CNN!

Figyelmébe ajánljuk

Vérző papírhold

  • - ts -

A rendszeresen visszatérő témák veszélyesek: mindig felül kell ütni a tárgyban megfogalmazott utolsó állítást. Az ilyesmi pedig egy filmzsánerbe szorítva a lehetőségek folyamatos korlátozását hozza magával.

Szűznemzés

Jobb pillanatban nem is érkezhetett volna Guillermo del Toro új Frankenstein-adaptációja. Egy istent játszó ifjú titán gondolkodó, tanítható húsgépet alkot – mesterséges intelligenciát, ha úgy tetszik.

Bárhol, kivéve nálunk

Hajléktalan botladozik végig a városon: kukákban turkál; ott vizel, ahol nem szabad (mert a mai, modern városokban szabad még valahol, pláne ingyen?); már azzal is borzolja a kedélyeket, hogy egyáltalán van.

Brahms mint gravitáció

A kamarazenélés közben a játékosok igazán közel kerülnek egymáshoz zeneileg és emberileg is. Az alkalmazkodás, kezdeményezés és követés alapvető emberi kapcsolatokat modellez. Az idei Kamara.hu Fesztivál fókuszában Pablo Casals alakja állt.

Scooter inda Művhaus

„H-P.-t, Ferrist és Ricket, a három technoistent két sarkadi vállalkozó szellemű vállalkozó, Rácz István és Drimba Péter mikrobusszal és személyautóval hozza Sarkadra május 25-én. Ezen persze most mindenki elhűl, mert a hármuk alkotta Scooter együttes mégiscsak az európai toplista élvonalát jelenti. Hogy kerülnének éppen Magyarországra, ezen belül Sarkadra!?” – írta a Békés Megyei Népújság 1995-ben arról a buliról, amelyet legendaként emlegetnek az alig kilencezer fős határ menti kisvárosban.

Who the Fuck Is SpongyaBob?

Bizonyára nem véletlen, hogy az utóbbi években sorra születnek a legfiatalabb felnőtteket, a Z generációt a maga összetettségében megmutató színházi előadások. Elgondolkodtató, hogy ezeket rendre az eggyel idősebb nemzedék (szintén nagyon fiatal) alkotói hozzák létre.