Persze érthető is lehet e lépés, hiszen az FDP-t korábban a földre küldte a Merkellel kötött kormánykoalíció, és Christian Lindner pártvezér nyilván nem szívesen kockáztatná meg, hogy négy év után újra kirepüljenek a Bundestagból. De akkor mire föl húzta hetekig a tárgyalásokat Merkellel és a Zöldekkel? Színjáték lett volna az egész? Vagy tényleg hitte, hogy közös nevezőre jutnak? De hogyan? Hisz’ a Zöldek és a liberálisok nagyon másképp látják a világot; bár mindketten a középosztály pártjai, a Zöldek a környezettudatos, szociálisan érzékeny rétegeket igyekeznek megszólítani, a szabaddemokraták a vállalkozók pártjaként lépnek fel, így nagyon mást gondolnak az adóterhek eloszlásáról, a menekülteknek kijáró családegyesítési jogról, a szénerőművek jövőjéről, de akár az uniós gazdaságpolitikáról is.
A régi szép időkben még királycsinálónak számító liberálisok távozása persze nem feltétlenül jelenti a véget a Muttinak, hisz’ több módja is van a túlélésnek. Elméletileg még az is lehetséges, hogy kisebbségben kezd el kormányozni (a Zöldekkel, egyedül vagy akár a liberálisokkal is). A Német Szövetségi Köztársaság történetében idáig példátlan felállás ugyanakkor jócskán megnehezítené a törvényhozás munkáját, mert a kancellárnak rendszeresen ad hoc többségekre kellene támaszkodnia, miközben a továbbra is gyengélkedő Európai Unió vezető erejétől a stabilitás és kiszámíthatóság ígéretét várják a tagállamok. Sok lenne ugyanis a tennivaló a nemzetközi frontokon: Jean-Claude Juncker és Emmanuel Macron például a fejükbe vették, hogy megreformálják Európát, a francia elnök ezért december 15-re ki is tűzött egy eurózónacsúcsot, ahol a bankunióról és a lehetséges európai valutaalap létrehozásáról tárgyalnának a tagállamok – de amíg Merkel csupán ügyvezető kancellár, nem hozhat érdemi döntéseket. Nem is beszélve arról, hogy az EU szomszédságában az egyre inkább autoriterré váló Törökország és az ukrán válság ügyében összehívott minszki tárgyalások is igényelnék a német kormányfő jelenlétét, s persze a Brexitnek is ki van már tűzve a határideje, de erről szóló egyezmény meg sehol.
Lehetne új választásokat is kiírni. Erre akkor van lehetőség, ha Merkel két egymást követő parlamenti szavazás során sem nyeri meg magának a képviselők abszolút többségét, s ezután a köztársasági elnök úgy dönt, hogy feloszlatja a parlamentet. A legtöbb mérés szerint az új választásnak a szélsőséges AfD lenne a legnagyobb nyertese. Matematikailag viszont ezzel együtt sem lenne más szóba jöhető konstelláció, csak a mai.
Mindezek fényében marad a 2013 óta tartó, senki által sem különösebben forszírozott nagykoalíció folytatása. Ami pedig azt jelentené, hogy a szocdemek jelöltje, Martin Schulz hiába jelentette ki nagy büszkén a választások után, hogy nem fog kormányzásról tárgyalni Merkellel, pártja pedig hiába reménykedett, hogy lesz négy nyugodt éve összeszedni magát. Ha nemet mondanak a kancellárnak, az SPD nehezen mossa le magáról a kormányzást megbénító, önfejű, a populistákat még tovább erősítő párt bélyegét. Ráadásul az SPD-nek azt is tudomásul kell vennie, hogy a jövőbeli lehetőségei is szűkültek, hisz’ elveszített egy lehetséges szövetségest: míg korábban a párttagság baloldalibb része egy vörös–vörös–zöld, azaz az SPD-ből, a radikális baloldali Die Linkéből és a Zöldekből álló kormánykoalíciót képzelt el, az utóbbiak most már egyre inkább a kancellárhoz látszanak húzni, aki számos kérdésben – menekültek, atomenergia – a kedvükre is tett már.
Ha így nézzük, már borítékolhatnánk is: az SPD beadja a derekát, hiszen ami elsőre Merkelnek tett szívességnek tűnik, az valójában a szocdemek egyetlen lehetősége. Csak mielőtt ezt hivatalosan is elismerik, a pártvezetés kap még egy kis időt kommunikálni önnön fontosságát.
De mielőtt megnyugodva hátradőlne Európa, azzal mindenkinek számolnia kell, hogy ez az újbóli összeborulás is csak ideig-óráig hozhat megoldást. Hosszú távon ugyanis nehezen tartható fenn az az állapot, amelyben egy ország két legnagyobb pártja – amelyeknek történetesen egymás legfőbb konkurenseként kéne működnie – teljesen összenő. S Németországban ez elég régóta így van ahhoz, hogy járulékos kártéteményként a szélsőségeket erősítse.
