Az egyik, hogy így utólag visszanézve különösen szembeötlő: a válság két domináns értelmezése mennyire végzetesen külön pályákon futott – nemhogy a kölcsönös megértés, de a legcsekélyebb érintkezés esélye nélkül.
Az egyszerűség kedvéért most görögnek nevezendő álláspont (amely két okból is legfeljebb metaforikusan lehet „görög”: hisz a görög választóknak csak a 61 százaléka vallja a magáénak, viszont számos nem görög illető is) az újabb uniós hitel feltételeinek elutasításában, azaz a népszavazáson behúzott nemben nem csak az osztályharc nemzetköziesülését látta, az elnyomott, bérből és fizetésből élő, valamint megélhetés nélküli, kisemmizett rétegek felkelését a finánckapitalizmus, a pénzvilág diktatúrája ellen. Hanem a demokrácia, annak is valamiféle absztrakt, ugyancsak nemzetek fölötti változatának győzelmét a (brüsszeli) bürokratikus és alapjellegükből fakadóan nem demokratikus struktúrák fölött. A képet szempontunkból csak jelentéktelen mértékben árnyalja, hogy ehhez az internacionalizáló, tágkeblű értelmezéshez (melyben a nemmel szavazó görög választó pusztán a haladás nemzetközi élcsapata) milyen légmentesen tudott kapcsolódni a görög nacionalizmus képzeletvilága. (Mely nacionalizmus semmivel sem különb, mint bármely más balkáni rokona.)
Hogy e felfogásnak az osztálykonfliktusról szóló argumentációja mennyire helytálló, abba most semmiképpen nem mennénk bele. (E szerint a gazdag északi országok, mindenekelőtt Németország az euró segítségével mintegy kiszivattyúzzák a pénzt, a munkát, a gazdasági életerőt a széles déli perifériából, s elfoglalják piacát is; és ezen északi országok népessége csak azért nem szolidáris a szipolyozás déli áldozataival, mert az északi országok vezetői az Európai Uniónak ezt a láthatatlan Golf-áramát eltitkolják előlük.) De ha ebben még lehet is valami igazság, az bizonyosan nem helytálló, hogy a görög nem az elveszett európai demokráciát reparálta volna meg.
Ennek ugyanis épp az ellenkezője az igaz. A görög kormánnyal szemben demokratikusan megválasztott európai vezetők álltak a tárgyalások során: legyen szó akár az unió képviselőiről, Junckerről és Tuskról, akár az eurócsoport pénzügyminisztereiről, akár a végső ajánlatot és döntést kikalapáló Hollande-ról,
Schäubléról és Merkelről. Ezeknek az embereknek kellett a saját otthoni parlamenti, demokratikus hátországuknak, s rajtuk keresztül az őket demokratikusan megválasztó tömegeknek megfelelő, az ő elvárásaikat kielégítő döntést hozni a görög államadósságról. Ez, ha belegondolunk, csak az eurózóna országait tekintve is hihetetlenül bonyolult mátrix. Ezerféle, az unióban és a tagállamokban – még egyszer – demokratikusan artikulált érdek, vélemény, elvárás közt megtalálni a kompromisszumot, és minimalizálni a veszteségeket. Megtartani az eurózóna egységét, elejét venni az unió további erodálódásának, az észak–déli, s ezen belül is a német–francia konfliktus kiserkenésének – és a tetejében még bent is tartani a görög államot a közös pénzben.
A múlt héten egy fabatkát sem adtunk volna azért, hogy ez a mutatvány sikerül: a legkisebb politikai rossznak még mindig a grexit tűnt. S ez lenne a második instant tételünk: a hétfő hajnalban megkötött egyezség nem az unió romlásának valamely, a végső széthullás előtti utolsó stációja. Inkább az életképességének a bizonyítéka, s a párbeszédet, a beszédet az utolsó utáni pillanatokban is életben tartani képes, közös, európai, demokratikus formák győzelme.
