A GVH szerint a cég visszaélt gazdasági erőfölényével, mert 2011 májusától olyan magas díjat kért fogyasztóitól a mellékvízmérők szakszerűségi vizsgálatára, amely jelentősen eltér a hasonló szolgáltatást nyújtó cégek díjaitól és a gazdaságilag indokolt költségektől, illetve a tisztességes nyereséghez szükséges szinttől.
A pécsi víziközmű története hűen tükrözi Magyarország 1990 utáni történetét. Az első ciklus koalíciós (SZDSZ–Fidesz) városvezetésének kezdenie kellett valamit a tulajdonába került, különösen gyatra állapotú vízszolgáltató vállalattal: folyamatosan nyelte a közpénzt, miközben a vízdíj is magas volt. A megoldás kézenfekvőnek tűnt, teljes vagy részleges privatizáció. Többéves tárgyalássorozat után, 1995 áprilisában Pécs megállapodott a francia Lyonnaise céggel, s a város 50,05 százalékos tulajdonrészt szerzett a Pécsi Vízmű (PV) Rt.-ben, a Lyonnaise 48,05 százalékot, míg a környező kistelepülések kisrészvényesek lettek. A 25 évre szóló szerződés rögzítette, hogy a közművagyon (a cső- és a csatornahálózat) önkormányzati kézben marad, a multi gyakorolja a menedzsmentjogokat, és bérleti díjat fizet a közműhálózat használatáért (ez a 14 év alatt összesen majdnem 6,5 milliárd forint lett). Az osztalék 48,05 százaléka mellett a Lyonnaise – illetve jogutóda, a Suez – az éves árbevétel 2 százalékát kapta a műszaki és informatikai „know-how”-ért, menedzsmentdíj formájában. Az önkormányzat is garantált pénzhez jutott, az éves árbevétel mindenkori másfél százaléka járt neki ellenőrzési díj formájában, amelyet 2002-től a közműhálózat használata után fizetendő bérleti díjba építettek be. A franciák 2002 és 2006 között rekonstrukciós munkákat hajtottak végre a városi kézben lévő közműhálózaton, 703 millió forintért. A cég egy év (1996) kivételével a működése ideje alatt nyereséget termelt, a tulajdonosok évente osztalékban részesedtek: Pécs városa 1997-ben 17 millióra, 2008-ban pedig 85 millióra volt jogosult. Az országos szinten 1994-ben magasnak mondható helyi vízdíj névlegesen ugyan emelkedett, ám reálértéken csökkent.
Ez eddig egy jobb helyeken átlagos privatizációs sztori, azzal együtt is, hogy a PV természetesen ki volt téve politikai nyomásnak (városházi noszogatásra évi 50 millióval támogatott rendezvényeket, egyesületeket és sportklubokat).
„Aránytalanul magasan tartott vízdíjak, a profit kicsempészése, nem a pécsiek érdekeit szem előtt tartó üzletpolitika, és – a legutóbbi vádak szerint – gazdasági bűncselekmények sorozata: mint a fölsorolás is mutatja, kissé megromlott a viszony a pécsi önkormányzat és a francia Suez Environnement között, amelynek jogelődje, a Lyonnaise des Eaux-Dumez 1995-ben szerzett 48,05 százalékos részesedést és menedzsmentjogokat a Pécsi Vízműben” – ezt már mi írtuk 2009-ben, amikor a pécsi városháza frontális támadást indított a vízszolgáltató megszerzéséért. (Lásd: De mit adtak nekünk a franciák?, Magyar Narancs, 2009. november 12.) Noha az akció a 2009 májusi időközi választáson nyertes régi-új fideszes polgármester, Páva Zsolt nevéhez kötődik (aki 1993-ban alpolgármesterként bábáskodott nagy lelkesedéssel a franciákkal kötendő szerződésnél), a Suez kiebrudalására már az előző, szocialista városvezetés is kísérletet tett, igaz, a próbálkozás a röhejesen törvénysértő volta miatt zátonyra futott. Páváék viszont nem vacakoltak. 2009. őszi attakjukat – székházfoglalás, a Suez-menedzsment rapid eltávolítása – a városházi MSZP is legitimálta utóbb. A ritka nagy jobb-bal egyetértés mögött a Suez meglehetősen „életszerűtlen” politikuspolitikája állt: a cég nem volt hajlandó nyakló nélkül kiegészíteni a helyi döntéshozók fizetését mindenféle mondvacsinált jogcímen.
A Suez ellehetetlenítésével párhuzamosan lehetetlenül rövid idő alatt létrehozták a Tettye Forrásház Zrt.-t, amelyet az önkormányzat – ismét példásan nagy többséggel – megbízott a vízszolgáltatás ellátásával. A második Orbán-kormány agitproposai aztán nagy show-t körítettek az esethez, amely egyébiránt az akkor induló „gazdasági szabadságharc” első nagy „ütközete” volt. Páva Zsolt teátrálisan „egy otthon talált” francia egyeuróst fizetett be az önkormányzat pénztárába 2013. május 9-én, ezzel kivásárolva a PV Zrt.-ből a Suez 48,5 százalékos tulajdonrészét. Arról viszont inkább hallgattak, hogy a majd’ négyéves abszurd háború végén a pécsiek „nyeresége” a városvezetésük által tönkrevágott, újra milliárdos adósságállományt nyögő cég lett. A Suez hivatalosan egy euróért vált meg üzletrészétől, ám a peren kívüli egyezség értelmében 10 millió eurónyi kompenzálásra volt jogosult. És Pécs alighanem föllélegezhetett, mert ha a választott bírósági eljárás végigmegy, rosszabbul is járhatott volna.
Foglaljuk össze. Egy magyar viszonyok közt sikeres közmű-privatizáció nyomán létrejött normális üzletmenetet tett tönkre a rövidlátó politikusi mohóság, valamint a saját brutális érdekérvényesítését hazug szólamokkal palástoló agresszív nacionalizmus. A pécsi gazdasági szabadságharc ára nem csak az a mínusz hárommilliárd forint, hisz a vízszolgáltatást 2009-ben átvevő Tettye meg sem közelítette a PV Zrt. korábbi eredményességét. (Igaz, arra volt pénze, hogy megbízásokkal lássa el a Fidesz volt pártigazgatója által vezetett kommunikációs céget.) A bevételnövekedést a monopolhelyzetű cég – a GVH mostani határozata szerint – „kizsákmányoló jellegű visszaéléssel” igyekezett elérni.
Meg ne feledkezzünk az emberi tényezőről, például hogy e folyamat közben mivé kellett válnia egy jobb sorsra érdemes, egykor rokonszenves fideszes politikusnak. Mert e korántsem kivételes metamorfózis legalább olyan ijesztő jegye a létező orbánizmusnak, mint a konkurens fél kirablása vagy a permanens gazdasági károkozás.
