Minden stimmelt is, a kérdés címzettje, a terület gazdája, a külügy válaszolt, történetesen Magyar Levente miniszterhelyettes keze által, s az sem rontotta szemernyit sem a hatalom és a társadalom közötti nyílt párbeszéd e ragyogó példáját (aki kérdez: Vadai Ágnes, ellenzéki képviselő), hogy válaszában a miniszterhelyettes pusztán megerősítette az addig itt-ott közölteket. Hogy azért, mert csak. De most végre megvan ez fejléces papíron, még ha kicsit tört magyarsággal is. Eszerint tehát Dzsudzsák Balázsnak, az egyesült arab emirátusokbeli el-Ajn FC labdarúgójának azért van magyar diplomata-útlevele, mert „a magyar nemzeti labdarúgó-válogatott csapatkapitánya, és igen, ezáltal méltó és érdemes a diplomata-útlevélre”.
Most akkor hagyjuk a levél nyelvét, hagyjuk a méltó és az érdemes közti különbségtételt, azt, hogy a leírtak szerint a diplomata-útlevél az valami középmagas vagy közepesen alacsony állami kitüntetés, s hagyjuk azt is, hogy ezen méltóságot és érdemességet végső soron ki is dönti el. Hagyjuk a flegmán odavetett „és, igen” kitételben csücsülő arroganciát és minden benne kapálózó kompenzálási igyekezetet. Fogadjuk inkább el ezeket egyfajta adottságként: itt élünk. Ez történik velünk nap mint nap.
S ha ezt belátjuk, mindjárt igazat kell adnunk Magyar Levente miniszterhelyettesnek: a magyar diplomata-útlevél valóban egy arcképes hősigazolvány, és felmutatója 100 százalékig jogosult arra, hogy Magyarországot annak határain túl képviselje, megtestesítse, megjelenítse, szimbolizálja és megfesse.
És e ponton nincs, mert nem lehet olyan ellendrukkere a NER-nek, aki nem hajt fejet, vallja be: igen, ez így van. Dzsudzsák Balázsnál erre nincs alkalmasabb személy.
Volt némi verseny, a múlt héten például egy végeláthatatlan sajtóinterjúban bejelentkezett erre a Tiltott Csíki Sört vagy mit gyártó vállalat tulajdonosa, és tényleg oda is tette magát rendesen. Akik benne látják Magyarország legméltóbb reprezentánsát, máig találgatják, hogy saját bevallása szerint apácákat vagy táncosnőket próbált-e – sikertelenül, ez úgy látszik, feltétel a diplomata-útlevélre való érdemességnél és méltóságnál – az Egyesült Államokba csempészni. De szerencsére kispályás hencegéssel és némileg gátlástalan üzleti tevékenységgel csak az ezüstéremig lehet jutni.
Az aranyat a 2. Bundesliga általános színvonalának a mértani közepéért adják egy kiöregedőben lévő focistának. Ez a mértani közép pedig így jön ki: három és fél szezon az épp lefelé konvergáló Eindhovenben, utána nyolc meccs Dagesztánban, 89 Moszkvában, majd a legendás Bursaspor után három csapat emíréknél; közben „a nemzeti labdarúgó-válogatott kapitányaként” vereség Andorrától és egy darab győzelem (Ausztria ellen) az Európa-bajnokságon, két döntetlennel és egy ugyancsak megalázó vereséggel ugyanott. Plusz a karanténszabályok letojása.
Nincs vita, nincs több látnivaló.
A mai Magyarország Marianne-szobrához vitán felül Dzsudzsák Balázs útlevélképe állhat csak modellt. Pont olyan az, mint Mészáros Lőrinc milliárdjai, a félhomályt alulról szagoló közvilágítás vidéki városainkban, a stadion a budi mögött.
