Vagyis mégis inkább ő, hisz az SNS-lista az óriásplakátokon úgy szerepelt, hogy 1. Aleksandar Vučić – A gyermekeinkért! A szerb kis- és nagyobbacska dedek istápja és gyámola, illetőleg kis segédgyámolai végül 60 százalékot szereztek. Rajtuk (és a könnyített pályán induló pár nemzetiségi képviselőn) kívül még két párt jutott a Skupštinába, az egyik – a szocialista párt – eddig is koalícióban kormányozott az SNS-szel, a másik meg (a vízipólós Aleksandar šapić műpártja) abban szeretne.
E remek eredmény kis szépséghibája mindössze, hogy az ellenzék egy része bojkottálta a választást, azok meg, akik mégis pirulás nélkül nevezhetik magukat ellenzékinek, és elindultak, nem kaptak lófaszt sem, nemhogy 3 százalékot. Közbevetőleg jegyezzük meg, hogy a küszöböt direkt azért vitte le Vučić 3 százalékra, hogy legalább mutatóban legyen ellenzéki párt is a törvényhozásban, illetőleg hogy ezt a 3 százalékot nem sikerült megugrania a tavalyi nagy tömegtüntetésekből kinövő és most 1az5millióból néven próbálkozó civilmozgalomszerű képződménynek sem.
Hogy a bojkott politikai értelemben helyes döntés volt-e, arról nyilván ízlésesebb lett volna a választás előtt okosnak lennünk, mint most. De most sem késő. Bár a részvételi adatokról mást állít a kormány és a bojkottáló ellenzék – az előbbi szerint közel 50, az utóbbi szerint alig 40 százalék volt a frekvencia –, még a 40 is épp elég magas ahhoz, hogy kijelenthessük, az ellenzék távolmaradása nem fosztotta meg a legitimációjától a Vučić-rezsimet. Vagy legalábbis ebből politikai tőkét nem lehet kovácsolni sem otthon, sem külföldön. A körülményekhez képest combos részvételt persze ezer okkal lehet magyarázni. A bojkott csak részleges volt (a szerb ellenzéki térfélhez képest Tükörország az Alízkáról szóló mesében messze belátható rónaság), a kormányellenes pártoknak csúnyán betett a koronavírus-válság, amelynek ürügyén Vučić éjjel-nappal a nemzet megmentőjeként pózolt az egyébként is szinte teljesen általa uralt köztérben, és a tetejében nyilvánvalóan még csaltak is, valószínűleg súlyosan. De a végeredmény mégiscsak az lett, hogy az ellenzék kiszorult mindenhonnan, beleértve ebbe azt a pár önkormányzatot is, ahol ők voltak többségben, valamint elveszítette csekély állami apanázsát és külföldi befolyását is. Ezt aligha nevezhetjük másnak, mint politikai megsemmisülésnek, miközben az is nyilvánvalóvá vált, hogy a parlamenten vagy inkább az álparlamenten kívülről szinte reménytelennek tűnik a szervezett küzdelem a politikai hatalom megszerzéséért. A mindent elsöprő forradalom nem dörömböl az ajtón. Becsületükre legyen mondva, az ellenzék nem okvetlen politikai számításból választotta a bojkottot, sokan személyes erkölcsi motivációkból döntöttek a távolmaradás mellett – de ennek akkor is súlyos politikai következményei lettek. Igen, a rendszer torz, fenyegető, és az egyenlő politikai verseny legalapvetőbb garanciái hiányoznak belőle – de a rendszeren kívül nincs egyetlen szilárd pont sem, ahonnan azt az alapjaiból ki lehetne forgatni.
És félreértés ne essék: nincs ilyen fix pont a szerb közéleten, Szerbián kívül sem. Az Európai Unió ilyen-olyan politikusai szájával már jó előre óvott a bojkottól – de ez csak a kezdet volt. Az Európai Néppárt elnöke, a széles körben közkedvelt Donald Tusk, a Kaczyński-kormányzat ostora és Orbán Viktor személyes birkózópartnere a választás előtt ily szavakkal vette pártfogásába Aleksandar Vučićot Twitter-üzenetében: „Kedves Elnök úr, minden joga megvan arra, hogy büszke legyen rá és elégedett azzal, amit Szerbiáért tett. Kormányzásának védjegye a gazdasági siker és az erős vezetés. Jó szerencsét vasárnap!” Majd vasárnap este így gratulált neki: „Ez az eredmény a polgárok bizalmának és az ön hatékonyságának a bizonyítéka. Használja ki ezt a sikert Szerbia európai útjának érdekében és a nép javára!” Tusk a legkevésbé sem vett tudomást arról, hogy Szerbiában beláthatatlan időre megszűntek a demokratikus politikai élet legalapvetőbb feltételei – de az Európai Bizottság bővítési biztosa, a magyar Várhelyi Olivér és Josep Borrell bizottsági alelnök és külügyi főképviselő is tapsikoltak és drukkoltak közös közleményükben (miközben ők némi választási visszásságokat is szóvá tettek azért). Azaz a Vučić-rezsim bírja úgy a Bizottság, „Európa kormányának” a támogatását, mint az Európai Parlament legerősebb pártcsaládjáét. (A teljesség kedvéért: az EP szociáldemokrata frakciója felszólalt a viccválasztás ellen, és a csatlakozási tárgyalások felfüggesztését követelte.)
Ez elég mellbevágó – de ha úgy nézzük, némi jóhiszeműséggel még jó okot is találhatunk rá. Vučić a teljhatalmát és a szerb társadalom fölötti erős kontrollját éppenséggel felhasználhatja arra is, hogy pontot tegyen egy évtizedes – de inkább évszázados – vita végére: megállapodjon Pristinával, és valamilyen formában elismerje Koszovó függetlenségét. Vučić, az ily módon jó útra tért egykori háborús uszító még veszíthet is a társadalmi támogatottságából. Belefér. Szóba jöhet a Vučić és Hashim Thaçi albán államelnök által forszírozgatott kisebb területcsere is – és még az is lehet, hogy Vučić előtt időnként megriszálják az uniós tagságot. Aleksandar Vučić, Szerbia népszerű egyeduralkodója mint a béke barátja és a stabilitás záloga tűnik fel most Európában – a kérdés csak az, hogy ezentúl mindenkinek, aki ezzel kérkedik Kelet-Európában, meg lesz-e hivatalosan is engedve, hogy elcsalja a demokráciát.
