A szerk.

A múlt ünnepe

A szerk.

Vasárnap reggel fél hétkor, amikor a polgárok még éppen az álmosabbik oldalukra fordultak, a miniszterelnöki pár elhelyezett egy-egy szál virágot Nagy Imre síremlékén.

A gesztust megörökítő videofelvételt maga Orbán Viktor tette közzé: jönnek szembe a feljövőben lévő nappal, sehol egy lélek rajtuk kívül, pissz sem hallik, Magyarország jelenkori miniszterelnöke lerója tiszteletét Magyarország egykori – mártír – miniszterelnöke, egyszersmind az 1956-os forradalom és szabadságharc névtelen áldozatai, elesettjei előtt is, hisz a két sírhely egymás mellett fekszik, s mindkettőre jut Orbánék virágaiból. Nincs egy perc sem a videó.

Vasárnap délelőtt a Jászai Mari téren álló Nagy Imre-szobrot megkoszorúzta Magyarország kormánya nevében Kásler Miklós emberi erőforrás miniszter, a magyar Országgyűlés elnökének nevében pedig Tóth László az ogy. őrségének (vö.: Kövér-gárda) parancsnoka „helyezte el a megemlékezés koszorúját”.

Hazudtak mind.

Vagy mondjuk úgy, hogy egy fedőakció részesei voltak. Eszük ágában nem volt ugyanis közülük senkinek megtisztelni Nagy Imrét, pusztán annyi volt a szándékuk – Orbánnak és a szoborhoz szalasztott fullajtárjainak –, hogy tehermentesítsék a rendszerüket Nagy Imre valódi emlékezetétől, Nagy Imre újra és újra felbukkanó szellemétől: jelenlétükkel hallgatták agyon, mint Kádárék anno a lapításukkal, s mindkét hozzáállásnak egy az alapja, a félelem. A félelem Nagy emlékezetétől, szellemétől, mártíriumától.

Hiszen az Orbán-rezsim volt az, amelyik – az éjszaka sötétjében, hogy senki se lássa – elhurcolta Nagy Imre szobrát az eredeti helyé­ről, azért, hogy egy horthysta monstrumot állítson a helyére, vagy még inkább azért, hogy ne lábatlankodjon az a szellem a Parlament körül, s ne kelljen az alakmást látni mindennap. A szobrot anno Kövér László utasítására pakolták föl, de aki csak egy napot is élt a NER-ben, tudja jól, Orbán döntése volt. (Kövér most a gárdakapitányát küldte maga helyett koszorúzni.)

És az Orbán-rezsim az is, amelynek a propagandaminisztériuma, a sajtója, a „történészei” évek óta szívós munkával rajzolják át Nagy Imre képét az elnyomó, padlást lesöprő, gyilkos kommunista portréjává, valamiféle vörös vendetta egyik – a vérbosszúk természetéből könnyen kiszámítható – áldozatává; bármivé, csak azzá nem, aki.

Mert Orbánéknak nagyon nem kell az, amit Nagy Imre emlékezete jelent – de teljesen elengedni sem merik, hisz’ egy mártír bármikor veszélyes lehet. S az Orbán-rezsimre nézve szerfelett veszélyes minden, ami igaz. Ezért kell megkoszorúzni, mert amíg hozzáérnek, amíg nem engedik el, amíg fogják, nem tiszta teljesen. S ha újratemetésének a napjából a hazugság ünnepét fabrikáljuk, addig a veszély minimális. Márpedig Magyarország kormánya 2019. június 16-át, Nagy és mártírtársai újratemetésének 30. évfordulóját a hazugság napjává tette. Erről szólnak e megemlékezések, erről szól a Terror Háza előtti utcai kiállításnak még a legapróbb szeglete is, s hamarosan, ha nem már most, erről szólnak majd a tankönyvek is – az agymosás iránya lefektetve, az apparátus hozzá készen áll. A mondott kiállítás ugyanis nem szól másról, de ezt már mindenki tudja, hogy a rendszerváltás egyes-egyedül Orbán Viktornak köszönhető, aki hazazavarta a szovjeteket (valójában visszahívta az oroszokat: Paks, Putyin, metró, most tényleg soroljuk?), elkergette a komcsikat (nem kergette: Szűrös, Pozsgay, soroljuk?), s elhozta ide a Kánaánt (családjának és egyéb bűnözőknek), satöbbi, satöbbi.

De minden hazugság felfeslik valahol. Így volt ennek a június 16-ának egy igaz pillanata is, még ha tényleg csak pillanatokig, néhány percig tartott is. A Hősök terén esett, ahol a kommunista színpadok veteránjai, kebelükön egy besúgóval készültek épp a „Szabadságkoncertre” (mekkora kerítésszaggató hazugság volt ez is). Szóval Vikidál Gyula és társai fellépése előtt úgy kétszáz ember fekete ruhában, kétperces néma csenddel tiltakozott e történelemhamisítás ellen. Még jó, ha voltak kétszázan. De láttunk már ilyet: kétszáz néma tiltakozót.

Mondjuk, úgy a hetvenes-nyolcvanas években, amikor itt még mindenki azt hitte, hogy örökké fog tartani a kommunizmus, soha nem takarodik ki a Vörös Hadsereg, s nem lesz itt sose nyár. Nem mellesleg akkor is ugyanazok tiltakoztak, mint most. Ilyenformán nyugodt lelkiismerettel ma csak arra emlékeztet június 16., hogy oda jutottunk vissza, ahonnan elindultunk, ahonnan hanyatt-homlok szabadulni akartunk. S ennek a főbűnöse – most tényleg minden történelemhamisítás nélkül – Orbán Viktor, s mindazok, akik segítették ebbéli törekvései megvalósításában.

Figyelmébe ajánljuk

Magyar Péter szupersztár

Napok alatt tökéletesen összeállt a Tisza Párt által koordinált zarándokút, Magyar Péter speciális országjárás keretében gyalogol el Budapestről Nagyváradra. De miért nem a sajtószabadsággal foglalkozik? Elmondta.

Erőltetett párhuzamok

Mi lehetne alkalmasabb szimbóluma a női létezésnek, mint a haj? Úgy élettanilag (a másik nemre gyakorolt vonzereje a minden individuális szempontot megelőző fajfenntartást szolgálja), mint kulturálisan (a néphagyomány gazdag, még az életet szervező világképre vonatkozó szimbolikájától a jelenkori társadalmak meglehet partikuláris, de mindenképpen jelentéssel bíró ún. trendjeiig) vagy spirituálisan (minden tradíció megkülönböztetett jelentőséget tulajdonít a hajnak).

Prokrusztész-ágy

A francia-algériai rendező filmjének eredeti címe (L’air de la mer rend libre – a tengeri levegő szabaddá tesz) a középkori német jobbágyok ambícióinak szabad fordítása (Stadtluft macht frei – a városi levegő szabaddá tesz).

Felelős nélkül

  • - turcsányi -

Van az a némileg ásatag, s nem kicsit ostoba vicc, amely szerint az a mennyország, ahol angol a rendőr, olasz a szakács, francia a szerető, német a szerelő, svájci a szervező. A pokol meg az, ahol… és itt máshogy rendezik egymáshoz a fenti szerepeket és nemzetiségeket. Nos, ez a – színigaz történetet dramatizáló – négyrészes brit sorozat még ennyi viccelődést sem enged a nézőinek.

Mozgó falak

  • Molnár T. Eszter

Négy férfi üldöz egy nőt. Ha a hátak eltúlzott görbülete, az előrenyújtott kezek vonaglása nem lenne elég, a fejükre húzott piros papírcsákó félreérthetetlenül jelzi: ez őrület. Kétszer megkerülik a színpad közepén álló mobil falat, majd ahogy harmadszor is végigfutnak előtte, a nő megtorpan.