A szerk.

A múlt ünnepe

A szerk.

Vasárnap reggel fél hétkor, amikor a polgárok még éppen az álmosabbik oldalukra fordultak, a miniszterelnöki pár elhelyezett egy-egy szál virágot Nagy Imre síremlékén.

A gesztust megörökítő videofelvételt maga Orbán Viktor tette közzé: jönnek szembe a feljövőben lévő nappal, sehol egy lélek rajtuk kívül, pissz sem hallik, Magyarország jelenkori miniszterelnöke lerója tiszteletét Magyarország egykori – mártír – miniszterelnöke, egyszersmind az 1956-os forradalom és szabadságharc névtelen áldozatai, elesettjei előtt is, hisz a két sírhely egymás mellett fekszik, s mindkettőre jut Orbánék virágaiból. Nincs egy perc sem a videó.

Vasárnap délelőtt a Jászai Mari téren álló Nagy Imre-szobrot megkoszorúzta Magyarország kormánya nevében Kásler Miklós emberi erőforrás miniszter, a magyar Országgyűlés elnökének nevében pedig Tóth László az ogy. őrségének (vö.: Kövér-gárda) parancsnoka „helyezte el a megemlékezés koszorúját”.

Hazudtak mind.

Vagy mondjuk úgy, hogy egy fedőakció részesei voltak. Eszük ágában nem volt ugyanis közülük senkinek megtisztelni Nagy Imrét, pusztán annyi volt a szándékuk – Orbánnak és a szoborhoz szalasztott fullajtárjainak –, hogy tehermentesítsék a rendszerüket Nagy Imre valódi emlékezetétől, Nagy Imre újra és újra felbukkanó szellemétől: jelenlétükkel hallgatták agyon, mint Kádárék anno a lapításukkal, s mindkét hozzáállásnak egy az alapja, a félelem. A félelem Nagy emlékezetétől, szellemétől, mártíriumától.

Hiszen az Orbán-rezsim volt az, amelyik – az éjszaka sötétjében, hogy senki se lássa – elhurcolta Nagy Imre szobrát az eredeti helyé­ről, azért, hogy egy horthysta monstrumot állítson a helyére, vagy még inkább azért, hogy ne lábatlankodjon az a szellem a Parlament körül, s ne kelljen az alakmást látni mindennap. A szobrot anno Kövér László utasítására pakolták föl, de aki csak egy napot is élt a NER-ben, tudja jól, Orbán döntése volt. (Kövér most a gárdakapitányát küldte maga helyett koszorúzni.)

És az Orbán-rezsim az is, amelynek a propagandaminisztériuma, a sajtója, a „történészei” évek óta szívós munkával rajzolják át Nagy Imre képét az elnyomó, padlást lesöprő, gyilkos kommunista portréjává, valamiféle vörös vendetta egyik – a vérbosszúk természetéből könnyen kiszámítható – áldozatává; bármivé, csak azzá nem, aki.

Mert Orbánéknak nagyon nem kell az, amit Nagy Imre emlékezete jelent – de teljesen elengedni sem merik, hisz’ egy mártír bármikor veszélyes lehet. S az Orbán-rezsimre nézve szerfelett veszélyes minden, ami igaz. Ezért kell megkoszorúzni, mert amíg hozzáérnek, amíg nem engedik el, amíg fogják, nem tiszta teljesen. S ha újratemetésének a napjából a hazugság ünnepét fabrikáljuk, addig a veszély minimális. Márpedig Magyarország kormánya 2019. június 16-át, Nagy és mártírtársai újratemetésének 30. évfordulóját a hazugság napjává tette. Erről szólnak e megemlékezések, erről szól a Terror Háza előtti utcai kiállításnak még a legapróbb szeglete is, s hamarosan, ha nem már most, erről szólnak majd a tankönyvek is – az agymosás iránya lefektetve, az apparátus hozzá készen áll. A mondott kiállítás ugyanis nem szól másról, de ezt már mindenki tudja, hogy a rendszerváltás egyes-egyedül Orbán Viktornak köszönhető, aki hazazavarta a szovjeteket (valójában visszahívta az oroszokat: Paks, Putyin, metró, most tényleg soroljuk?), elkergette a komcsikat (nem kergette: Szűrös, Pozsgay, soroljuk?), s elhozta ide a Kánaánt (családjának és egyéb bűnözőknek), satöbbi, satöbbi.

De minden hazugság felfeslik valahol. Így volt ennek a június 16-ának egy igaz pillanata is, még ha tényleg csak pillanatokig, néhány percig tartott is. A Hősök terén esett, ahol a kommunista színpadok veteránjai, kebelükön egy besúgóval készültek épp a „Szabadságkoncertre” (mekkora kerítésszaggató hazugság volt ez is). Szóval Vikidál Gyula és társai fellépése előtt úgy kétszáz ember fekete ruhában, kétperces néma csenddel tiltakozott e történelemhamisítás ellen. Még jó, ha voltak kétszázan. De láttunk már ilyet: kétszáz néma tiltakozót.

Mondjuk, úgy a hetvenes-nyolcvanas években, amikor itt még mindenki azt hitte, hogy örökké fog tartani a kommunizmus, soha nem takarodik ki a Vörös Hadsereg, s nem lesz itt sose nyár. Nem mellesleg akkor is ugyanazok tiltakoztak, mint most. Ilyenformán nyugodt lelkiismerettel ma csak arra emlékeztet június 16., hogy oda jutottunk vissza, ahonnan elindultunk, ahonnan hanyatt-homlok szabadulni akartunk. S ennek a főbűnöse – most tényleg minden történelemhamisítás nélkül – Orbán Viktor, s mindazok, akik segítették ebbéli törekvései megvalósításában.

Figyelmébe ajánljuk

Gombaszezon

Michelle a magányos vidéki nénik eseménytelen, szomorú életét éli. Egyetlen barátnőjével jár gombászni, vagy viszi őt a börtönbe, meglátogatni annak fiát, Vincent-t.

Világító árnyak

A klasszikus balett alapdarabját annak leghíresebb koreográfiájában, az 1877-es Marius Petipa-féle változatában vitte színre Albert Mirzojan, Ludwig Minkus zenéjére.

Huszein imám mártíromsága

Az Izrael és Irán között lezajlott tizenkét napos háború újra rádöbbentette a régió népeit: új közel-keleti hatalmi rend van kialakulóban. Az egyre élesebben körvonalazódó kép azonban egyre többeket tölt el félelemmel.

„A lehetőségek léteznek”

Úgy tűnik, hogy az emberi történelem és politika soha nem fog megváltozni. Kőbalta, máglyán égő „eretnekek”, százéves háborúk, gulágok… Vagy­is mi sohasem fogunk megváltozni. Reménytelen.

Taxival Auschwitzba

Idén áprilistól a francia közszolgálati televízió közel kilenc­órányi dokumentumfilm-folyamban mutatta be azt a három történelmi pert, amelyek során 1987 és 1998 között a náci kollaboráns Vichy-rezsim egykori kiszolgálóinak kellett számot adniuk bűneikről. A három film mindegyike más-más oldalról mutatja be a megszállás időszakát. A YouTube-on is hozzáférhető harmadiknak van talán a leginkább megszívlelendő tanulsága.

Lábujjhegyen

A hízelgéseknek, a geopolitikai realitásoknak és a szerencsének köszönhetően jól zárult a hágai NATO-csúcs. Azonban az, hogy a tagállamok vezetői jól tudják kezelni az Egyesült Államok elnökének egóját, nem a transzatlanti kapcsolatok legszilárdabb alapja.

Milliókat érő repedések

Évekig kell még nézniük a tátongó repedéseket és leváló csempéket azoknak a lakóknak, akik 2016-ban költöztek egy budafoki új építésű társasházba. A problémák hamar felszínre kerültek, most pedig a tulaj­donosok perben állnak a beruházóval.

Egyenlőbbek

Nyilvánosan megrótta Szeged polgármestere azokat a képviselőket – köztük saját szövetségének tagjait –, akik nem szavazták meg, hogy a júliustól érvényes fizetésemelésük inkább a szociális alapba kerüljön. E képviselők viszont azt szerették volna, hogy a polgármester és az alpolgármesterek bérnövekménye is közcélra menjen.

Pillanatnyi nehézségek

Gyors viták, vetélkedő erős emberek, ügynöközés és fele-fele arányban megosztott tagság: megpróbáltuk összerakni a szép reményekkel indult, de a 2026-os választáson a távolmaradás mellett döntő liberális párt történetét.

Kovács Gergő: „Igyekszünk, hogy a jelöltállítással kevésbé kavarjunk be, de ettől mi még elindulunk”

A Kutyapárt társelnöke egy éve vezeti a főváros egyik elit budai kerületét, közben rendszeresen részt vesz a Fővárosi Közgyűlés néha szürreális keretek közt zajló munkájában. Erről, no meg a Kutyapárt önálló indulásáról, a fővárosi költségvetés nehéz megszületéséről, és persze a Pride tapasztalatairól is beszélgettünk.