A gesztust megörökítő videofelvételt maga Orbán Viktor tette közzé: jönnek szembe a feljövőben lévő nappal, sehol egy lélek rajtuk kívül, pissz sem hallik, Magyarország jelenkori miniszterelnöke lerója tiszteletét Magyarország egykori – mártír – miniszterelnöke, egyszersmind az 1956-os forradalom és szabadságharc névtelen áldozatai, elesettjei előtt is, hisz a két sírhely egymás mellett fekszik, s mindkettőre jut Orbánék virágaiból. Nincs egy perc sem a videó.
Vasárnap délelőtt a Jászai Mari téren álló Nagy Imre-szobrot megkoszorúzta Magyarország kormánya nevében Kásler Miklós emberi erőforrás miniszter, a magyar Országgyűlés elnökének nevében pedig Tóth László az ogy. őrségének (vö.: Kövér-gárda) parancsnoka „helyezte el a megemlékezés koszorúját”.
Hazudtak mind.
Vagy mondjuk úgy, hogy egy fedőakció részesei voltak. Eszük ágában nem volt ugyanis közülük senkinek megtisztelni Nagy Imrét, pusztán annyi volt a szándékuk – Orbánnak és a szoborhoz szalasztott fullajtárjainak –, hogy tehermentesítsék a rendszerüket Nagy Imre valódi emlékezetétől, Nagy Imre újra és újra felbukkanó szellemétől: jelenlétükkel hallgatták agyon, mint Kádárék anno a lapításukkal, s mindkét hozzáállásnak egy az alapja, a félelem. A félelem Nagy emlékezetétől, szellemétől, mártíriumától.
Hiszen az Orbán-rezsim volt az, amelyik – az éjszaka sötétjében, hogy senki se lássa – elhurcolta Nagy Imre szobrát az eredeti helyéről, azért, hogy egy horthysta monstrumot állítson a helyére, vagy még inkább azért, hogy ne lábatlankodjon az a szellem a Parlament körül, s ne kelljen az alakmást látni mindennap. A szobrot anno Kövér László utasítására pakolták föl, de aki csak egy napot is élt a NER-ben, tudja jól, Orbán döntése volt. (Kövér most a gárdakapitányát küldte maga helyett koszorúzni.)
És az Orbán-rezsim az is, amelynek a propagandaminisztériuma, a sajtója, a „történészei” évek óta szívós munkával rajzolják át Nagy Imre képét az elnyomó, padlást lesöprő, gyilkos kommunista portréjává, valamiféle vörös vendetta egyik – a vérbosszúk természetéből könnyen kiszámítható – áldozatává; bármivé, csak azzá nem, aki.
Mert Orbánéknak nagyon nem kell az, amit Nagy Imre emlékezete jelent – de teljesen elengedni sem merik, hisz’ egy mártír bármikor veszélyes lehet. S az Orbán-rezsimre nézve szerfelett veszélyes minden, ami igaz. Ezért kell megkoszorúzni, mert amíg hozzáérnek, amíg nem engedik el, amíg fogják, nem tiszta teljesen. S ha újratemetésének a napjából a hazugság ünnepét fabrikáljuk, addig a veszély minimális. Márpedig Magyarország kormánya 2019. június 16-át, Nagy és mártírtársai újratemetésének 30. évfordulóját a hazugság napjává tette. Erről szólnak e megemlékezések, erről szól a Terror Háza előtti utcai kiállításnak még a legapróbb szeglete is, s hamarosan, ha nem már most, erről szólnak majd a tankönyvek is – az agymosás iránya lefektetve, az apparátus hozzá készen áll. A mondott kiállítás ugyanis nem szól másról, de ezt már mindenki tudja, hogy a rendszerváltás egyes-egyedül Orbán Viktornak köszönhető, aki hazazavarta a szovjeteket (valójában visszahívta az oroszokat: Paks, Putyin, metró, most tényleg soroljuk?), elkergette a komcsikat (nem kergette: Szűrös, Pozsgay, soroljuk?), s elhozta ide a Kánaánt (családjának és egyéb bűnözőknek), satöbbi, satöbbi.
De minden hazugság felfeslik valahol. Így volt ennek a június 16-ának egy igaz pillanata is, még ha tényleg csak pillanatokig, néhány percig tartott is. A Hősök terén esett, ahol a kommunista színpadok veteránjai, kebelükön egy besúgóval készültek épp a „Szabadságkoncertre” (mekkora kerítésszaggató hazugság volt ez is). Szóval Vikidál Gyula és társai fellépése előtt úgy kétszáz ember fekete ruhában, kétperces néma csenddel tiltakozott e történelemhamisítás ellen. Még jó, ha voltak kétszázan. De láttunk már ilyet: kétszáz néma tiltakozót.
Mondjuk, úgy a hetvenes-nyolcvanas években, amikor itt még mindenki azt hitte, hogy örökké fog tartani a kommunizmus, soha nem takarodik ki a Vörös Hadsereg, s nem lesz itt sose nyár. Nem mellesleg akkor is ugyanazok tiltakoztak, mint most. Ilyenformán nyugodt lelkiismerettel ma csak arra emlékeztet június 16., hogy oda jutottunk vissza, ahonnan elindultunk, ahonnan hanyatt-homlok szabadulni akartunk. S ennek a főbűnöse – most tényleg minden történelemhamisítás nélkül – Orbán Viktor, s mindazok, akik segítették ebbéli törekvései megvalósításában.
