Ez első hallásra elég nagy sületlenségnek, hovatovább valamiféle hisztéria jelének tűnik, lévén Magyarország eléggé nyomorult kis ország, GDP-je például az Európai Unió gazdasági teljesítményének 1 százalékát sem éri el, és azt hagyjuk is, hogy még ebből is mennyi jön az uniós tagsághoz köthető gazdasági tevékenységből, mindenekelőtt az uniós támogatásokból. Vélnénk, egy ország gazdagsága, fejlettsége valami homályos módon mégiscsak összefüggésben áll a nemzetközi puvoárjával, és ennek alapján Orbán Viktort és az illiberális izéit meg a feketék és arabok elleni folyamatos károgását tényleg lesöpörhetné a hajtókájáról a fölvilágosult Európa. Vagy legalább annyit megtehetne, hogy nem finanszírozza ezt a vircsaftot (és őt magát személyesen), és akkor vagy abbamarad ez a dolog, és akkor jó, vagy nem, de akkor is jó, mert akkor már senkit nem fog érdekelni, legfeljebb a magyarokat – de hát, istenem, ők választották maguknak ezt, egyék meg, amit főztek. De azt is jól látjuk, hogy ennél némiképp bonyolultabbak ezek az összefüggések, és jól halljuk a huhogást is, hogy Orbán mindjárt összedönti az uniót, saját kezűleg, és jaj! Vagy épp ellenkezőleg, összedönti, huj, huj hajrá!
Az összefüggések bonyolultsága először is abból adódik, hogy az unió intézményeit úgy alkották meg, hogy a kisebb és szegényebb európai nemzetek ne arányos, hanem a népességszámuknál és gazdasági potenciáljuknál jóval erősebb képviseletet kapjanak. Hol mekkorát, intézménye válogatja – és bár ebbe most nem megyünk bele, van olyan döntéshozatal is, ami teljes egyetértést igényel, azaz egy tagállam=egy szavazat, és a legnyomorultabb szarkeverő is keresztbe tud tenni azoknak a politikusoknak, akik 500 millió uniós polgár akaratát képviselik (mínusz a nyomoronc által képviselt lakosság). Az EU jószerivel egyetlen közvetlenül választott, és egyre fontosabb intézményében, az Európai Parlamentben a felállás ugyan nem ennyire kiélezett, de itt is azt látjuk, hogy az összesen 21 magyarországi Member of European Parliament másfélszer akkora képviseletet ad Magyarországnak, mint az a lakosságarányunkból következne. És az EP-t nyilván nem véletlenül rángattuk elő cikkünk ezen pontján.
Bármennyire kevésnek is tűnik az a tizenpár képviselő, amennyire a Fidesz számíthat a 751 fős EP-ben a szűk egy év múlva esedékes EP-választás után (most van nekik 13, és mind a 21 helyet csak nem viszik el jövőre), a politikai konstelláció nagy mozgásteret adhat Orbánnak. Mégpedig a következő matematika szerint. A két nagy európai párt, a szocialisták (S&D) és a Néppárt (EPP) ebben a ciklusban (még egyszer: a 751-ből) összesen 408 képviselőt tudhat a magáénak, rajtuk kívül (és a liberális pártszövetség 68, valamint a Zöldek 52 küldöttén kívül) a legjelentősebb csoportozatot a jobboldali euroszkeptikusok, unióellenesek, nacionalisták, fél- vagy egész fasiszták tiritarka brigádjai adják, három frakcióban mindösszesen 151 fővel.
A két nagy, az európai eszme és az európai integráció, sőt, annak szorosabbra vonása mellett többé-kevésbé elkötelezett centrista párt hol erősebb, hol lazább kötelékben diktálta a tempót a parlamentben, sőt, az unióban is (2016-ig egyenesen valamiféle koalícióban repültek együtt). A 2019-es választások viszont nem sok jót ígérnek az európai jobb- és balközépnek: konkrétan azt méregeti most mindenki, hogy vajon az unióellenes, szélsőjobboldali pártok kaphatnak-e több mandátumot, mint a két centrumpárt együtt. (Miközben az sincs sehol sem megírva, hogy az EPP és az S&D latens vagy nem latens szövetségének ki kell tartania a szélsőjobb rohamaival és csábításaival szemben.) Ennél többet állítani – mármint annál, hogy ez lenne itt a sarkalatos kérdés – sarlatánság lenne, viszont ennyi is elég ahhoz, hogy megértsük Orbán játékát. Legyen 15 képviselője (amihez nyugodtan hozzászámolhatjuk az RMDSZ, netán a szlovén Janša-párt majdani képviselőit: ilyenből most kettő, illetve három található fel): csak jeleznénk, hogy ez iszonyú sok, a CDU–CSU-csoportnak most összesen van 34 tagja. És ha szerencsésen (számára szerencsésen) fújnak a szelek, és kis különbségek lesznek a nagy tömbök közt, valóban lesz lehetősége arra, hogy befolyásolja az európai pártszövetségek alakulását, vagy akár a többségalkotást is az EP-ben, és ezzel az unió jövőjéről szóló vitákat. A Politico c. brüsszeli hírportál értesülései szerint az egyik (szél)jobbos frakció, az ENF már erősen környékezi is a Fideszt, itt focizik a Marine Le Pen-féle Nemzeti Front (amit már nem is így hívnak, hanem Nemzeti Tömörülésnek), a holland Geert Wilders Szabadságpártja, a kisebbik osztrák kormánypárt, a hasonnevű FPÖ és az olasz Lega. A helyzetet bonyolítja, hogy más, az unióval ilyen vagy olyan mértékben ellenséges jobbos pártok a két másik frakcióban vannak szétszórva (például a lengyel PiS, vagyis Kaczyński pártja, a német AfD és némiképp meglepő módon az olasz Öt Csillag is): viszont csalódnánk Orbánban, ha tervei közt éppenséggel nem szerepelne ezeknek a most még szerteszét szaladó kis és nem is olyan kis barmoknak az összeterelése, a Nacionalista Internacionálé összekovácsolása. Ha a matematika engedi persze. (Ha meg nem engedi, még mindig vissza lehet farolni a Néppártba.) Orbán Viktor ekkor valóban erős nemzetközi brigádja élén ronthat majd az Európai Unió ellen! És akkor végre fel lehet tenni azt a kérdést is, hogy miért kell az Európai Unió ellen rontani. Csak nehogy késő legyen!
