Az AB szerint az eljárások jegelését az indokolta, hogy az Európai Bizottság decemberben az unió luxembourgi bírósága elé vitte a két ügyben Magyarország ellen indított kötelezettségszegési eljárást, és az „európai alkotmányos párbeszéd” érdekében szükséges bevárni az uniós testület ítéletét. Hogy ez miért légből kapott baromság, azt leírta már számos alkotmányjogász. Az AB a magyar alaptörvény, Luxembourg pedig az uniós jog felől vizsgálja az elé kerülő törvényeket, az egyik vizsgálat eredménye nem következik kényszerítő erővel a másikéból: egy uniós jognak megfelelő törvény még lehet alkotmányellenes, és fordítva. A lex CEU és a civiltörvény például jóval nyilvánvalóbb módon megy szembe az alkotmánnyal, mint az uniós direktívákkal. Míg a hazai panaszosok bátran hivatkozhattak a tanszabadság vagy az egyesülési jog korlátozására, az Európai Bizottságnak olyan közvetettebb érvekhez kellett nyúlnia, mint a határokon átívelő szolgáltatásnyújtás szabadságának vagy a diszkrimináció tilalmának a sérelme.
De valójában mellékes, milyen döntést hoz(hatott volna) az Alkotmánybíróság, és mit mond majd az EU bírósága. A lényeg az időtényező. Luxembourgban lassan forognak a fogaskerekek, ehhez elég felidézni, hogy a magyar kormánynak majd két év kellett a nagy kvótaper elbukásához (mire meglett az ítélet, le is járt a kvóták időbeli hatálya). Viszonylagos biztonsággal kijelenthetjük tehát, hogy az uniós verdikt nem születik meg az év végéig, a CEU-ról szóló nemzetközi szerződés aláírásának aktuális határidejéig, még kevésbé augusztusig, amikor az egyetem elkezdené a hallgatók toborzását az egyelőre levegőben lógó 2019/2020-as tanévre. Bár a civilek esetében világos határidők nincsenek, a regisztrációt megtagadó szervezetek ellen elvben bármikor felléphet az ügyészség, így számukra is káros minden bizonytalanságban eltöltött nap.
Kívülről nem könnyű megítélni, hogy az immár kizárólag a Fidesz által (néhány esetben LMP-s szavazatokkal) delegált alkotmánybírákban milyen úton-módon képeződnek le a kormányzati elvárások, azokat milyen – ne adj’ isten szakmai – érvekkel ütköztetik, hogyan jutnak egymás közt kompromisszumra. Most mindenesetre rendesen vakarhatták a fejüket. Erre utal, hogy a luxembourgi eljárás megindítása után mintegy fél évvel világosodtak meg, és jöttek rá, hogy meg kell várni az ottani ítéletet; a 15 bíróból ráadásul ketten párhuzamos indoklást, öten különvéleményt írtak. Igaz, a releváns érveket megint egyedül Stumpf István hozta fel, a többiek inkább az EU előtti behódolás veszélyeire figyelmeztettek (így tett egyébként a Magyar Idők egy szorgos jegyzetírója is).
A gyáva felelősséghárításként értelmezhető többségi vélemény pedig talán azt tükrözi, hogy ebben az ügyben nem azonosítható be egyértelműen a kormány érdeke. Okoskodhatunk úgy is, hogy ha a nemzetközi nyomás miatt végül el akarják engedni a CEU-t, akkor kényelmesebb lett volna az AB-re tolni a piszkos munkát, mint elismerni, hogy „Soros György egyeteme” törvényesen működik. Még azt is mondhatnánk, hogy az AB meghátrálása segíti a tisztánlátást, a kormány nem bújhat senki mögé, így vagy úgy, de kénytelen lesz maga lezárni az ügyet. Csakhogy ezzel a magyar tudományosság aligha túlbecsülhető értékeinek és egzisztenciák százainak sorsa került ki a jog fennhatósága alól, és vált a kormány (ne hülyéskedjünk, Orbán Viktor) pillanatnyi, önkényes elhatározásának játékszerévé. Egy jogállamban éppen az ilyen helyzetek megakadályozására szolgálna az Alkotmánybíróság.
